Harmóniában 116. – Nostradamus XXXIX.

Harmóniában 116.

Nostradamus XXXIX.

 

Amíg elkísértük Napóleont Moszkváig, a IV.82-es centuria első fele is értelmezést nyert. Már csak a végére, s a IV.75-ös versnek ugyancsak a második felére kellene értelmes magyarázatot kapnunk.

IV.82: „teljesen elhagyottnak látja Romániáját,

de nem tudja, hogyan oltsa el a lángokat.”

IV.75: „A hátvédnek hagyott gárda védelemben,

a legyengültek elhullanak a fehér térségen.”

Ott tartottunk tehát, hogy a hódító korzikai (ki tudja, miért?) elfoglalta Moszkvát, s várta az oroszok cárjának válaszát az átküldött békefeltételekre. Moszkva szinte porig égett, eleddig ismeretlen és tisztázatlan okból. A franciáknak sem kosztot, sem kvártélyt nem tud adni a megszállt város. Az ősz, bár szokatlanul meleg volt az időjárás, egyre múlt, közelített a kegyetlen síkvidéki tél. A hódítóknak lassacskán haza kellett indulni, hogy egyáltalán túléljék az értelmetlen és eredménytelen orosz kalandot.

De hogy jön ide a teljesen elhagyatott Románia?

Talán arrafelé kanyarodott a visszavonuló sereg?

Nem. Teljesen nyilvánvaló, hogy a mai Romániának, mely állam a Föld színén sem létezett még Napóleon korában, semmi köze az eseményekhez.

Vannak, akik a versben megnevezett „Romanie” államot a Római Birodalommal azonosítják. Azt mondják, mivel Bonaparte az egykori birodalomnak szinte teljes európai része felett uralkodott, bátran felfoghatjuk a dolgot úgy, hogy a távollétében elárvult birodalmát nézegeti, s látja ilyen szomorú állapotban.

Én azt gondolom, ennél sokkal pontosabban fogalmazott itt Nostradamus. Egészen precízen arról beszél, hogy a leégett Moszkva valamely, véletlenül épen maradt tornyából körültekintve, elhagyottnak, üresnek látja az ő Romániáját. Ez a közlés teljesen egybeesik az orosz hadvezetés által alkalmazott hadi taktikával, a „felperzselt föld” módszerével. Üres, kihalt, vigasztalan minden. Enervált környezet, melyben a háború folytatására esély sem mutatkozik.

De mitől Románia?

A dolog értelmezéséhez közel két évszázadot vissza kell lépnünk Napóleon idejétől. 1598-at írtak, amikor az Oroszországot uraló Rurik-ház végső meggyengülése nyilvánvalóvá vált. I. Fjodor cár halálával kihalt a dinasztia moszkvai ága. Ettől kezdve csak oldalágai léteztek, mint például Sujszkij hercegé. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a trónért versenyfutás, viszálykodás fog kezdődni. A küzdelmet végül a Kosztromában született Borisz Godunov zárta győzelemmel. Ő lett minden oroszok cárja.

Riválisaival, mindenekelőtt Fjodor cár anyai ágon meglévő rokonaival, azonnal elbánt. Családjuk fejét, Fjodor Nyikityicset, fekete mágia és cár-ellenes összeesküvés vádjával kolostorba záratta, a többieket az Uralon túlra küldte, száműzetésbe. Legtöbbjük éhen halt a kietlen környezetben, mi osztályrészükül jutott.

Nyolc évig bírt uralkodni IV. (Rettegett) Iván egykori bizalmas tanácsadója, I. Fjodor cár régenseinek legnagyobb befolyással bíró tagja. Uralkodását viszályok, trónviták, éhség és lázadások jellemezték.

1601-ben súlyos aszály pusztított az orosz földeken, a válságos terméskiesés három évig kínozta a népet. Semmiféle állami beavatkozás nem járt eredménnyel, Borisz cár készletei elégtelennek bizonyultak a bajok mérséklésére. 1604-ben egy önmagát a meggyilkolt Dimitrij nagyhercegnek beállító férfi tört be Oroszországba, a trónt követelve. Ugyan haderejét legyőzte a cár, de a trónkövetelő Ál-Dimitrij elmenekeült, s népszerűsége nőttön nőtt.

Borisz Godunovot szélütés érte ebben az évben. Ehhez hozzájárult, hogy 1602 óta folyamatosan gyengélkedett, de az egyre forróbb belpolitikai helyzet sem segített neki felépülésében. 1605 áprilisában elhunyt. Halálát követően palotaforradalom tört ki. A bojárok által fellázított szegények, a Borisz cár által röghöz kötöttek fellázadtak, s lázadásuk során a teljes Godunov családot lemészárolták. II. Fjodor, Borisz cár fia csak néhány hónapig tudott a trónon ülni, azt is többnyire valós hatalom nélkül. Halálával a Godunov ház is kihalt.

Ismét trónörökös nélkül maradt Oroszország. A helyzet lehetőséget adott arra, hogy a nemrégiben feltűnt Ál-Dimitrij, a szegények és az őt támogató lengyel csapatok segítségével, elfoglalja az uralkodói széket. 1605 júniusában vonult be a Kremlbe. II. Fjodor és édesanyja megölésére ő adta ki a parancsot.

Államügyekkel nem igazán foglalkozott, mégis sikerült maga ellen lázítania az addig őt támogató embereket. Lábbal taposta ugyanis a pravoszláv szokásokat. Nem tartotta a böjtöt, ahogy az ebéd utáni pihenőt is bojkottálta. Étkezésekhez borjúhúst szolgáltatott fel, amit az oroszok pogány ételnek tartottak. Marina Mniszech lengyel hercegnőt kívánta feleségül venni, s a házasságkötést május 9-re tűzte ki, mely nap, a pravoszláv szokások szerint, nem volt alkalmas ilyen ünneplés tartására. A szakácsok kezdték terjeszteni az új cár fura szokásairól szóló híreket, melynek végeredményeként az a meggyőződés alakult ki, hogy ál-Dimitrij nem is igazi pravoszláv, hanem lengyel. A helyzetet súlyosbította a kíséretében tartózkodó lengyel fegyveresek ismétlődő, büntetlen kicsapongása, garázdasága. (Gondoljunk csak a Bánk Bán lézengő rittereire.)

Vaszilij Sujszkij herceg állt az elégedetlen tömegek élére, megdöntötték a cár amúgy sem erős hatalmát, s ál-Dimitrijt kivégezték. (Kard által vész…) 1606 májusáig, szűk 1 évig uralkodott.

Természetesen, a lázadást vezető Sujszkij herceg, a Rurikok oldalágának erős embere ült a megüresedett trónra, IV. Vaszilij néven. Sok öröme neki sem volt az országlásban – a bojárok elégedetlenek voltak vele, s feltűnt a színen egy újabb ál-Dimitrij, aki a hatalmat fegyverrel követelte. Ezen a lázongáson, svéd katonai segítséggel, még úrrá lett Vaszilij, de a bojárok következő rohamát, mely lengyel intervencióval öltött testet, már nem tudta hárítani. 1610-ben vereséget szenvedett, trónjáról elmozdították, s helyére Ulászlót, III. Zsigmond lengyel király fiát választották meg uralkodónak.

Az új cár körül az a hihetetlen helyzet állt elő, mi szerint a soros trónkövetelő a saját édesapja lett. Ulászló ígéretet tett, hogy felveszi az ortodox hitet, apja viszont erővel katolikus vallásra akarta téríteni az oroszokat. Ebben a helyzetben léptek fel támadó szándékkal a svédek. Befolyásuk kiterjesztésére előszedték a Tusinóba szorított II. ál-Dimitrijt, s megszállták az ország északi részét. Nem sokáig követelhették azonban az uralkodói jogokat a számára – 1610. december 20-án meggyilkolták őt. Éppen egy táborába tartozó követője hajtotta végre a merényletet.

1611 márciusában a lengyelek felperzselték Moszkvát, s több ezer elégedetlenkedőt gyilkoltak le.

Ez volt az ún. zűrzavaros időszak az orosz történelemben. A népfelkelők élére álló Kuzma Minyin és Dmitrij Mihajlovics Pozsarszkij, Rurik-házi herceg vetett véget a káosznak. A Gergely-naptár szerint 1612. november 1-én, a moszkvai csatában, megverték a megszálló lengyel haderőt. A Kremlbe szorult testőrség november 4-én adta meg magát. Az oroszok ekkor ünneplik a Nemzeti Egység Napját. (A kommunista érában ezt törölték, helyette november 7-ét ünnepeltették.)

  1. február 21-én a nemzetgyűlés I. Mihályt választotta meg cárrá. Leányágon ugyanis rokona volt a Rurik-háznak, Rettegett Iván gyermekei pedig, az ő anyai vonalukon, rokonai voltak Mihálynak. Nostradamus ezért írja, hogy Napóleon Romániát látja elhagyottnak.

A dinasztia-alapító cár teljes neve ugyanis Mihail Fjodorovics Romanov.

A Romanov-háznak, mely 1613-tól egészen 1917-ig Oroszország uralkodóit adta.

Úgy gondolom, nem kell másutt keresnünk Romanie-t, vagyis Roman-országot, mint a Romani-ak, vagyis Romanovok földjén.

A következő sor, mint annyi más közlés Nostradamustól, szintén kettős értelmű.

Napóleon nem tudja, hogyan oltsa el a lángokat. Ezek egyrészt az égő Moszkva lángjait is jelenthetik – ahogyan már írtam, koszt és kvártély veszett el általuk, másrészt a franciaországi elégedetlenség tüzére is utalhatnak. Napóleon hátországában ugyanis egyre nőtt a császárral szembeni elégedetlenség. Az emberek nem tudtak már azonosulni azzal az értelmetlennek tűnő, mégis rettenetes erőfeszítéssel, amit az orosz hadjárat rótt rájuk.

Amikor végre, egy hónapos, felesleges várakozás után, október közepén Napóleon kiadta a visszavonulásra szóló parancsot, már minden tekintetben megkésett az intézkedéssel. A tél gyorsan közelített, a Francia Birodalom belpolitikai fejleményei is egyre aggasztóbb színezetet öltöttek. Napóleon végül, Mologyecsnánál úgy döntött, hogy serege maradékát utóvédnek hátrahagyva, a lehető leggyorsabban visszatér Párizsba. Megpróbálta menteni, ami menthető – a megtépázott császári tekintélyét helyreállítani, amennyiben még az lehetséges.

Így kerülhetett bele a IV.75-ös centuriába a hátvédnek hagyott gárda, mely védelemben harcolt, biztosítva császára menekülését. Kutuzov, hadmozdulataival, ugyanarra az útra kényszerítette a Grande Armée-t, amelyen az érkezett. Így tudta biztosítani a „felperzselt föld” taktikájának érvényesítését akkor is, amikor a franciák menekültek előle. Nem is láthatott mást Napóleon, mint a teljesen elhagyott Romanov-országot. Az ellátatlanság, az ínség leírhatatlan volt. A sereg minden lovát elveszítette. Amelyik nem pusztult el a takarmányhiányban, azt megették a katonák, hogy ők éhen ne haljanak. A teljes tüzérség, s a szekerek túlnyomó része elveszett. A sebesülteket, betegeket kénytelenek voltak hátrahagyni. Százával, ezrével dezertáltak a megrettent katonák. Őket többnyire a kozákok vagy a partizánharcot folytató muzsikok gyilkolták le.

A még többé-kevésbé egységként működő hadtestekre az oroszok többször is lecsaptak. A vjazmai, a  kraszniji és a második polocki csatában is vereséget mértek rájuk.

És még csak ekkor kezdett támadni Tél Tábornok…

A nagy hidegben a katonák kéz- és lábujjai lefagytak, képtelenek voltak fegyvereiket használni. A hátul haladók viszonylag egyszerűen tájékozódtak a hózáporokkal tarkított ködben: az út két oldalán fekvő, fagyott holttestek mutatták nekik a menetirányt. A hidegre jellemző, hogy az orosz lovak is számolatlanul hullottak, a honvédők harci kedve sem állt a csúcson. Orosz feljegyzések szerint, a katonák, akik valami szerencse folytán fedél alá jutottak, többé nem akartak előjönni onnét. Volt, aki a hidegtől megőrülve, égő kemencébe bújt, ott lelte halálát.

November 26-29 között a zajló Berezina folyón keltek át a franciák. Az oroszok három irányból támadták őket, s kis híján megsemmisítették a maradék kontingenst.

December 2-án Mologyecsnában állították fel a francia főhadiszállást. A Nagy Hadseregnek ekkorára már csak 13 ezer katonája volt állítólag. Itt mondta tollba Napóleon a híres 29. hadijelentését. Eszerint:

„…Az utakat jég borította. A lovak nem is százával, hanem ezrével pusztultak el, különösen a francia és a német lovak. Egész lovasságunk gyalogossá vált, tüzérségünk és utánpótlásunk megbénult. Ágyúink, lőszerünk, élelmiszerkészletünk nagy részét el kellett hagynunk. A hadsereg, amely oly pompás volt még 6-án, 14-ére teljesen megváltozott, úgyszólván tüzérség, lovasság és ellátás nélkül maradt. (…)

Lovasságunk olyan sok lovat vesztett, hogy szükségessé vált a még lovon maradt tisztekből négy, egyenként 250 főből álló egységet szervezni. A tábornokok, mint századosok szolgáltak, az ezredesek, mint altisztek. Ez a »szent svadron« Grouchy tábornok vezetése alatt állt, a nápolyi király parancsait követve, s egy pillanatra sem vesztette el szem elől a császárt, bármerre is ment.”

Így hullottak el a legyengültek a fehér térségen, ahogyan azt Nostradamus jó előre megjósolta…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>