Harmóniában 118. – Nostradamus XLI.

Harmóniában 118.

Nostradamus XLI.

 

Nostradamus nem csak az I.89 besorolású jósversében foglalkozott Napóleon és a Pireneusi-félsziget viszonyának végső alakulásával. Természetes is ez, hiszen, ha figyelembe vesszük, hogy a vittoriai vereség, s a következtében beállott spanyol trónfosztás vezetett az osztrák császár színe változásához, könnyen beláthatjuk, hogy az esemény nagyobb horderejű volt, mint annak, úgy általában, jelentőséget szoktak tulajdonítani. (A spanyolországi vereség hírének vétele után döntötte el Ferenc császár, hogy szembe fordul vejével és tulajdon lányával, s belép az oroszok és poroszok által alakított, franciák elleni, legújabb koalícióba.)

A spanyol helyzet alakulásáról szól a IV.94-es centuria is.

„Deux grans freres seront chassez d’Espaigne

L’aisné vaincu soubs les monts Pyrennees:

Rougir mer, Rosne sang leman d’alemagne,

Narbon, Blyterres, d’Ath, contaminees.”

Vagyis:

„Két nagy testvért üldöznek el Spanyolhonból,

az idősebb legyőzetik a Pireneusok csúcsai alatt.

Elvörösödik a tenger, a Rhone és a Genfi-tó németektől véres

Narbonne, Blyterres, Agne felől szennyeződik.”

Minden további nélkül feltételezhetjük, hogy a két nagy testvér, akit Spanyolországból elüldöznek, a két Bonaparte-fiú: József (Joseph) és Napóleon. A spanyolok feletti uralmat a protokoll szerint 1808-tól ugyan József testesítette meg, mint király, de tudjuk, hogy ezt kevésbé köszönhette a maga érdemeinek, mintsem öccse akaratának. A francia császár akaratából lett a spanyolok királya, hogy, mint csatlósállamot, Franciaország függőségében tartsa Hispániát. 1813-ban bekövetkezett elüldözése tehát egyben a francia iga levetését, s Napóleon császári uralkodásának végét is jelentette – tehát, valóban, két fivért űztek ki Spanyolhonból a vittoriai csata után a felkelő hazafiak és a szövetségesükként harcoló angolok.

Mondhatnánk, ez köztudomású. Ami viszont talán nem ennyire közismert, az a két fivér viszonya. Az, ugyanis, nem volt olyan felhőtlen, mint amilyennek Napóleon adakozó kedvéből kiindulva gondolnánk.

Amikor bátyja élete végéig szólóan kinevezett első konzul lett, örökös nélkül (s Josephine egészégi állapota miatt gyermekáldás valószínűsége nélkül), József úgy gondolta, a testvérbáty jogán ő lesz Napóleon örököse. Ezt az elgondolását húzta keresztül idősebb fivérének az a megnyilvánulása, mellyel Lajos öccsük fiát Napoléon Louist jelölte meg utódjaként.

A császárság kihirdetése után e konfliktusuk tovább mélyült, olyannyira, hogy József nem fogadta el a kárpótlásul neki felajánlott lombard koronát sem. Kapcsolatuk 1806-ban látszott normalizálódni, amikor a Bourbonok ottani kiűzését követően, Napóleon császári rendelettel Nápoly királyává tette bátyját.

József azonban nem váltotta be testvére elvárását, mint nápolyi uralkodó. Ezért aztán 1808-ban Napóleon leváltotta, s ugyanekkor Spanyolország urává nevezte ki. Nem sok örömükre szolgált ez a váltás: Bailénnél a francia seregek vereséget szenvedtek, s Józsefnek menekülnie kellett Madridból. Öccse csak egy újabb hispán hadjárat révén tudta biztosítani, hogy megkapaszkodjon az erősen ingó spanyol trónon.

A császár teljesen alárendelt szerepet szabott fivérére. Ő nem is érezte jól magát ebben a minőségében, négyszer is felajánlotta lemondását, amit azonban testvére nem fogadott el.

Így jutottak el a nevezetes napig, amikor a Pireneusok lábánál végső vereséget szenvedett József király. (A történet részleteit az előző részben már elmondtam.)

A vers harmadik és negyedik sora elhelyezhető ugyan ennek a történetnek a menetében, de nem szorosan a spanyolországi események után.

Bekövetkezésüket megelőzte néhány esemény, melyek közül a Lipcse mellett lezajlott „népek csatája” világtörténeti méretű és jelentőségű volt. Nostradamus elég szűkmarkúan bánt ezzel az eseménnyel, de az V.100-as verséből ráismerhetünk a sorsfordító ütközetre.

„Le boutefeu par son feu attrapé,

De feu du ciel par Carcas et Cominge,

Foix, aux, Mazeres, haut vieillard eschappé,

Par ceux de Hasse, des Saxons et Turinge.”

Vagyis:

„A gyújtogató saját csapdájába esik,

Carcassonra és Cominge-re égi tűz sújt le,

Foix, Auch, Mazeres, a rangos öreg megmenekül,

a hesseniek, szászok és thüringiaiak mentik meg.”

Néhány résszel ezelőtt, amikor Moszkva üszkös falai közül nézegette riasztóra fordult sorsát, már bemutattam a Gyújtogatót. Az V.100-as versben Nostradamus bizonyára az Ibériai-félszigeten fellobbantott lángról beszél. Carcasson és Coming a Pireneusokhoz viszonylag közel eső városok, melyeket leghamarabb elért a spanyolokkal szembeni vereség utóhatása. Foix, Auch és Mazeres olyan francia települések, melyek a határhegység és Párizs között fekszenek.

Ahhoz viszont, hogy megtudjuk, ki a németek által megmentett rangos öreg, a napóleoni háborúk legvéresebb csatájáig kell ugranunk az időben.

  1. október 16 és 18 között zajlott le a történelmi nevezetességű lipcsei csata. Áldozatai számát 100 ezer körülire becsülik – sem azelőtt, sem a száz évvel később zajlott első világháborúig, ennyi áldozata még nem volt egyetlen ütközetnek.

A túlerőben támadó koalíciós csapatokkal szemben Napóleon alakulatai hősiesen tartották magukat. A véres viadal döntetlenre állt. Az 1771-ben született Karl Philipp zu Schwarzenberg herceg volt a koalíciós seregek főparancsnoka. Ugyan ő töltötte be a legmagasabb rangot ezen az oldalon, ám nehéz volna öregnek tekinti őt. Gebhard Leberecht von Blücher, Wahlstatt hercege, a porosz haderő parancsnoka viszont már okkal nevezhető magas rangú öregnek, hiszen a csata idején már a 71. életévében járt.

A Marschall Vorwarts-nek (Előre Marsallnak) becézett Blücher tábornok és a renegát Bernadotte marsall seregeinek október 17-én kellett bekapcsolódniuk a harcba. Igen heves ellenállásra számíthattak, amit mi sem példáz jobban, mint az, hogy a Bernadotte-hadtest katonái, mind egy szálig odavesztek. Még gyászhuszár sem maradt belőlük.

Az ütközet ekkor még a döntetlen képét mutatta.

A koalíciós erők ennél rosszabbul is járhattak volna, ha Blücher tábornok nem kap a megfelelő időben kielégítő tájékoztatást az ellenség felvonulásáról. Történelmi érdekesség, hogy a fővezér ezt a híradást a zuhogó esővel súlyosbított, holdtalan, sötét éjszakában egy rettenthetetlen, kitűnő magyar lovassal (ki mással is) tudta megoldani. Gróf Széchenyi István juttatta célba a helytálláshoz szükséges, kincset érő híreket, a tőlük mintegy 30 kilométerre fekvő porosz főhadiszállásra. (Széchenyi ezen kívül is rengeteg veszélyes megbízatást teljesített a háború folyamán, amikért az orosz cártól, a porosz királytól, a szárd-piemonti uralkodótól is számos kitüntetést, jutalmat kapott. Mindössze saját királya, I. Ferenc nem ismerte el szolgálatai értékét. Ezt viszont a Habsburgoktól megszoktuk, mi, magyarok, tehát, meg sem lepődünk. Azon annál inkább, hogy a XX.-XXI. század fordulóján akadtak, akik ebből a Házból akartak újból politikust ültetni a Magyar Haza élére.)

Az áldozatok tehát számolatlanul estek, s egyelőre nem volt módszer a franciák ellenállásának megtörésére.

Napóleon csak akkor került vert helyzetbe, miután a szövetségében álló hesseni, württembergi és szász csapatok átálltak a koalíció oldalára. A császár emiatt október 19-én, hajnali 2 órakor megkezdte visszavonulását az Elster folyó egyetlen hídján keresztül. Szerencsétlenségére, nem csak az elnyomottan szövetségbe erőltetett nemzetek árulták el ügyét – a visszavonuló csapatok alatt egy káplár idő előtt, már délután egy órakor felrobbantotta a hidat. Állítólag ideges volt, azért.

Amellett, hogy százával estek el és sebesültek meg franciák e „tévedés” következtében, az utóvéd harmincezer katonája mindörökre a folyó fenyegetett partján maradt. Alakulataikat az elkövetkezendő napokon fogták el vagy semmisítették meg a koalíció csapatai.

Sosem tudjuk meg, mi lett volna a véres öldöklés vége, ha nem történik többszörös árulás Napóleon táborában.

Hát, így sikerült a szászoknak, hessenieknek és thüringiaiaknak megmenteniük a magas rangú öreget.

Józef Antoni Poniatowski marsall, lengyel herceg elesett a csatában. A vereség után Napóleon minden befolyását elveszítette a lengyel és a német területek felett – a szövetségesek előtt nyitva állt az út a Rajnáig.

Azok pedig nem tétováztak, meneteltek, s 1814 elejére már elérték Franciaország „békebeli” határát. Kiáltványt tettek közzé, melyben tudatták a franciákkal, hogy nem népük, csupán császáruk ellen harcolnak. A proklamáció sikeres volt, Franciaország népe kezdett elhúzódó gerillaháborúba (mint ellenük a spanyolok, nem is oly régen).

Így történhetett, hogy márciusra Párizs a szövetségesek kezére került.

Április 6-án, marsalljai nyomására, Napóleon lemondott császári trónról fia, Napoléon François Joseph herceg javára.

E fontainebleau-i szerződés alapján megtarthatta császári címét, saját királyságként megkapta Elba szigetét, s hozzá évi 2 millió aranymárka (mások szerint frank) életjáradékot biztosított számára a francia állam. 400 főnyi testőrségét is magával vihette a szigetre.

  1. május 4-én érkezett meg mini királyságába.

Ugyan azt nyilatkozta, hogy visszavonultan szeretne élni, ám soha nem tudott a kegyesen kialakított, súlytalan státuszába belenyugodni. Állandóan az európai események alakulását figyelte, várt, nyílik-e valahol egy kis rés, melyen keresztül visszatérhet, lehetőleg népek, államok – az egész kontinens sorsát újra alakítani.

A szövetségesek, lehet, hogy jól döntöttek, amikor nem fosztották meg életétől a rettegett tirannoszt. Még csak be sem börtönözték – már, amennyiben Elba szigetét nem tekintjük egy jó nagy, kertes börtönnek. Így ugyanis nem magasztosították mártírrá.

Ehelyett módot adtak neki, hogy önmaga karikatúráját alakítsa.

Sikerült is neki.

A rettegett hódító első meglepő nyilatkozata az, a neki tulajdonított mondás volt, mi szerint: „Egy élő kutya többet ér, mint egy döglött császár.”

Lehet, hogy ez önmagában így igaz. De mi a helyzet a katonák százezreivel, az elpusztított ártatlanok millióival?

Meglehetősen groteszk megmozdulás volt az is, amikor május 20-án, a flottáját alkotó négy hajóval (élükön az egyetlen ágyúval felszerelt, Caroline nevű hajóval) átvitorlázott az addig lakatlan Pianosa-szigetre, s ott lehelyezett egy megszálló üteget. Kecskéket telepíttetett be, s elrendelte a gabona termesztését a zsebkendőnyi területen.

Végtelenül meg lehetett elégedve előre nyomulásával, mert a hadicselekmény után a következő kijelentést tette:

„Európa azt mondja, hogy már megint hódítottam!”

Azután véget nem érő vitákba, alkudozásokba kezdett, s jegyzéket intézett „nagymarsalljához” a fehérnemű-számlák filléres tételei kapcsán. (Magasak lehettek az árak Elbán, ha a kétmilliós életjáradék mellett erre kényszerült.)

Hiába mondta azonban Campbell ezredesnek, a brit kormány megbízottjaként ott tartózkodó, egyetlen külföldinek: „A világ számára én már nem létezem, halott vagyok, semmi mással nem törődöm, csak a családommal, a nyugalmammal, a házammal…” – egy évet sem bírt ki luxus-börtönében.

  1. március elsején, a brit hadihajók éberségét kijátszva, áthajózott a francia partokra, s Golfe-Juan településnél, Antibes és Cannes között, ismét francia földre lépett.

Hogy ez a mozzanat hogyan függ össze a IV. 94-es vers hátsó két sorával, arról a következő részben szólok.

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>