Harmóniában 119. – Nostradamus XLII.

Harmóniában 119.

Nostradamus XLII.

 

Következzék hát a IV.94-es centuria harmadik-negyedik sora, melynek kibogozásával az előző részben adós maradtam.

„Elvörösödik a tenger, a Rhone és a Genfi-tó németektől véres

Narbonne, Blyterres, Agne felől szennyeződik.”

Tulajdonképpen csak másfél sor értelmezését kell megtalálnunk, mert németektől véres Rhone és Genfi-tó a felvázolt történet északi történéseit jövendöli.

A tenger elvörösödése nyilvánvalóan nem egy szimpla természeti eseményt jósol meg, mint a napkelte vagy a naplemente, hiszen azok mindennaposak, ennélfogva nem prófétai teljesítmény az előrejelzésük. Sokkal valószínűbb, hogy a víz vörösre válása háborúról, vérontásról hordoz tudósítást, s még azt sem állíthatjuk, hogy nagyon egyedi, vagy kifacsart módon. A mű szerzésének korában a vizek vérré válása általánosan elfogadott módon, a háborút jelképezte. (A németek részvételét jelző fél sor egyértelműsíti is, hogy vérről szól a látomás, nem tűzről, vagy más egyéb vörös jelenésről.)

A települések felsorolása minden bizonnyal útba fog igazítani minket.

Narbonne, Blyterres (Béziers) és Agne (Agde) dél-francia városok a Földközi-tenger partján. Napóleon visszatérésével mégsem hozhatóak olyan egyszerűen kapcsolatba, hogy azt mondhatnánk: itt szállt partra a régi-új császár, 100 napos uralkodását megkezdeni. A nevezett városkák a francia tengerpart nyugati oldalán fekszenek, a Pireneusokhoz közelebb, szemben az Itáliához és az Alpokhoz közelebbi Cannes környékével, ahol a partraszállás megtörtént.

Más aspektusból közelítve, mégiscsak komoly összefüggést mutatnak a vizsgált történelmi eseménnyel.

A megjelölt helyszíneket egy már-már elfedett történelmi eseménysor köti össze logikailag Napóleon visszatérésével. A szálak gyakorlatilag az első ezredforduló idejéig nyúlnak vissza. A római katolikus egyház abban az időben is komoly válságokat élt meg – bár ezek nem teljesedtek ki olyan mértékű törésekké, mint fél a évezreddel későbbiek.

A szent iratokat azonban már akkor is különféle módon értelmezték az írástudók. A másként gondolkodókat hajtotta a vágy, hogy a mindennapi életet hatékonyabban támogató, a hétköznapokba sokkal inkább beépülő, életforma-szerű vallásgyakorlást alkossanak meg Krisztus hagyatékából.

Kis-Ázsiában és a Balkánon tűntek fel először a bogumilok (bolgárok), s az üldöztetés árnyékában terjesztett tanaik hamarosan egész Európát bejárták. Erős gyökeret a szláv népek körében tudott verni újfajta hitük, de más országokban is akadtak híveik. Boszniában államvallássá váltak tanaik, s azok is maradtak, míg a török előretörés hatására át nem tértek a muszlim hitre. (A római pápa ösztönzésére magyar királyok többször indítottak hadjáratot a bosnyák eretnekség megtörésére.)

Az ellenszenv, mellyel Róma viseltetett irántuk, több gyökérrel bírt. Először is: a bogumilok, manicheus indíttatásuk miatt, úgy gondolták, hogy a világban megtapasztalható anyagiasság, a káprázat, amivel Isten idősebb (és gonosszá vált) fia, Satan-el kápráztatja el a megtévesztett embereket, minden baj forrása. A Teremtő ugyan leküldte kisebbik fiát, Miká-elt, s a Jordánban megkeresztelése után választottjának nyilvánította, a galamb képében reászálló Szentlélekkel hatalmat is adott neki, hogy széttörje az Ádám és Satan-el szerződését tartalmazó agyagtáblát – az isteni minőségétől megfosztott Satan még mindig él és munkálkodik.

Róma következő, egyben súlyosabb neheztelésének alapja éppen ide kapcsolódik: a bogumilok szerint a gonoszság vezérévé lefokozott Satan az intézményesített egyházban él tovább.

Az első ezredév fordulóján Franciaország déli részén is feltűntek a bogumil vallással közeli rokonságot mutató kathar felekezet hívei. Limoux vidékén 1012 és 1020 között jelentek meg. Toulouse-ban, 1022-ben, sokukat kivégezték, ám Aquitánia hercegének jóvoltából, a délvidéki hívek nagy része békében élhetett.

A gnósziszt, Isten megismerésének lehetőségét keresték, s azt tartották, ehhez nincs szükségük közvetítőkre, vagyis papokra. Szellemi vezetőik, a „Perfect”-ek (hibátlanok), nőtlen, vegetáriánus életmódot folytattak, vándor tanítókként járták a kathar közösségeket.

III. Jenő pápa 1147-ben delegációt küldött, hogy az eretnekségtől megfertőzötteket jobb belátásra bírja, ám a követség nem ért célt. A következő fél évszázad alatt a vallási mozgalom annyira megerősödött, hogy gyakorlatilag kiszorította a katolicizmust a régióból. Az embereket erősen vonzotta, hogy a kathar vallás nem csak beszél a becsületességről, a toleranciáról, az erkölcsi tisztaságról és a rugalmasságról, hanem a gyakorlatban is megkísérli megvalósítani azt.

III. Ince pápa úgy gondolta, hogy erősebb kézzel kell kezelni a kathar kérdést. Áttérítő delegációkat küldött a térségbe, akik felfüggesztették az érintett bíborosok hatalmát, s kiközösítették a római egyházból az eretnekséggel szimpatizáló nemeseket.

1207-ben odáig jutottak az ügyek, hogy a pápa ígéretet tett arra nézve: aki részt vesz az eretnekség felszámolásában, azok között szétosztja az eltévelyedettek vagyonát. Az eretnekűzők ezen túlmenően, ugyanolyan kedvezményekben és feloldozásokban részesülnek, mintha a Szentföldön harcolnának. Vagyis: keresztes háborút hirdetett, Európában, keresztények ellen.

Erre a felhívásra az északi bárók, természetesen, nagy számban özönlöttek megtéríteni a Délvidéket.

1208-ban történt, hogy Toulouse grófját, mivel nem üldözte elég hatékonyan a katharokat, Pierre de Castelnau pápai legátus megrótta, majd egy heves vita végén ki is átkozta az egyházból. A pápai legátust január 14-én meggyilkolták. Ettől kezdve nem volt visszaút. A pápa korábbi ígéreteit a résztvevők adósságainak teljes kamatmenetességével is megtoldotta – a harci kedv az egekig nőtt.

1209-ben állítólag megtörtént a következő eset, melynek valódiságát a Vatikán nem ismeri el. Arnaud Amaury pápai legátust megkérdezték, miként különböztessék meg az ostromlott Béziers (Blyterres) lakóit a vallásuk szerint. Ő a következő választ adta: „Caedite eos. Novit enim Dominus qui sunt eius”, azaz „Öljétek meg mindet, Isten megismeri az övéit.”

Vitatott, hogy ez valóban így volt-e. Ami viszont tény, a város teljes lakosságát – 15.000 főt – lemészárolták. A pápai legátus a következőt írta a pápának: „Sem kor, sem nem, sem rang nem mentett meg senkit”.

700 évvel később Napóleon pontosan olyan eretnek nézeteket képviselt a hatalommal szemben, mint a katharok a maguk idején. Elbáról visszatérte után a francia délvidék mellé állt, ezzel tette lehetővé a 100 napos uralom megvalósítását. Háborút hozott magával ez a visszatérési kísérlet – s a támogatók Napóleonnal együtt elbuktak. Így teljesedett be a párhuzam a világhódító és az anyagi világot tagadó régi eretnekek sorsa között.

A jó és a rossz nostradamusi értelmezésének kérdésében itt is szem előtt kell tartanunk, hogy a szerző a katolikus hit és a pápa feltétlen hívének tartotta magát.

De ne fussunk ennyire az események elé! Waterloo mezejéig még sok minden történt Bonaparte és Európa életében. A partraszállás körüli időkről a II.66-os vers szól.

„Par grands dangiers le captif éschappé,

Peu de temps grand la fortune changée.

Dans le palais le peuple est attrapé,

Par bon augure la Cité assiégée.”

Vagyis:

„Nagy vészeken át a fogoly megszökik,

Rövid időre a szerencse nagyot fordul,

A paloták népe meglepődik,

Jó kilátásokkal a város körülvéve.”

Napóleon visszatérése kapcsán, így utólag, annak körülményeit kell megvizsgálnunk elsősorban, miként kerülhetett erre egyáltalán sor. Hogyan nyílhatott mód arra, hogy a legyőzött, megvetett egykori diktátornak esélye legyen a hazatérésre, uralkodásának folytatása céljából.

Emberek és helyzetek.

A történelem értelmezésében kétféle nézet viaskodik egymással. Az egyik szerint a nagy egyéniségek alakítják a történelem menetét, tehát az egész róluk szól. A másik nézőpont viszont azt mondja, a gazdasági folyamatok politikai leképezése a történelem, a tömegek mozgolódása, akarata szerint alakul, s a nagy egyéniségek nem annyira alakítói, mint inkább „termékei” e monumentális menetelésnek.

A leginkább elképzelhető változat – legalábbis szerintem – az, hogy a változások alapja a tömeges mozgásokban teremtődik meg, s az válik igazán történelmi alakká, aki ezeknek az élére tud állni (vagy éppen megfékezni tudja azokat), s a saját elgondolásait keresztül tudja vinni a mozgolódó társadalmi erőkön.

Az emberek tömegei helyzeteket teremtenek, mely helyzetek megoldásában személyek kerülnek a társadalom figyelmének fókuszába, hogy később történelmi alakokká váljanak. Az utókor uralkodó politikai divata szerint, aktuálisan árnyaltan: pozitív vagy negatív alakokká.

Meggyőződésem, hogy Napóleonnak esélye sem lett volna a száznapos visszatérésre, ha a győztesek másképpen rendezik Franciaország sorsának alakítását, mint ahogyan azt éppen tették.

A Bourbon-restauráció menetében XVIII. Lajos foglalta el a trónt. Vele együtt visszatértek a negyed évszázada tartó forradalmi idők kárvallottai. Néhány korábbi részben már bemutattam, milyen súlyos sérelmek estek meg rajtuk. Semmit nem kell hát azon csodálkoznunk, hogy vissza szerettek volna vágni. Voltak közöttük olyanok is, akik bosszúvágyukban nem ismertek mértéket. Mindenütt, mindenben és azonnal szerették volna visszaállítani az egykori királyságot – de a közben elszaladt 25 év miatt ez csak újabb sérelmek elkövetésére vezetett volna. A közemberek fehér jakobinusoknak is nevezték őket a hátuk mögött.

Lajos királyt, visszatérésekor, arra kérte Sándor cár, hogy a francia trikolór alatt vonuljon be a fővárosba, ne akarja visszahozni a korábbi, liliomos, fehér lobogót. XVIII. Lajos figyelmen kívül hagyta az őt hatalmába visszasegítő orosz uralkodó javaslatát. Később, amikor a szenátus által kidolgozott, s a cár által is jónak talált alkotmánytervezetet utasította vissza a Bourbon-házi király, az orosz uralkodó mérhetetlen haragra gerjedt. Ekkor jelentette ki, hogy a „Bourbonok javíthatatlan népség”.

A társaságában tartózkodó Lafayette ezt kérdezte tőle:

„- Akkor miért hozta ide őket, felség?”

De nem volt mit tenni, a Bourbonok jöttek, régi uralmi jelképeikkel, restaurációs elképzeléseikkel, negyedszázados üldöztetésük felgyülemlett haragjával.

Nem sok esély mutatkozott a társadalmi megbékélésre a felbolygatott Franciaországban.

A szenátus által (soraiban akkor 10, egykori királygyilkos ült) visszahívott Lajos király május 3-án vonult be Párizsba – azon a napon, amikor Napóleon Elba szigetére érkezett. Az uralkodó bevonulása nem volt olyan diadalmas, mint amilyennek szánták. Oldalt gombolós, porosz nadrágban, s angol haditengerészeti kabátban ült lován. (Az országszerte sikerrel terjesztett karikatúrán egy kozák háta mögött, liliomos zászlóval, elesett francia katonák holttestén lépkedett át.)

A Notre Dame-ig vezető úton Napóleon egyik testőrezrede állt neki sorfalat. Napóleon egyik legjobb tollú kritikusa, Chateaubriand, így írta le az esetet:

„Nem hiszem, hogy emberi arcok valaha fenyegetőbben és borzasztóbban néztek volna. Ezeknek a sebhelyekkel borított gránátosoknak, Európa legyőzőinek, akik oly sok ezer ágyúgolyót láttak elrepülni fejük fölött, akik puskaporszagúak voltak, ezeknek a férfiaknak, akiknek a vezérét elrabolták, most nem háborútól, hanem időtől elöregedett király előtt kellett fegyverrel tisztelegniük… Egyesek a homlokukat ráncolták, és hogy ne kelljen látniuk, csákójukat a szemükre húzták, mások megvető dühükben szájukat torzították el, megint mások fogaikat mutogatták, mint a tigrisek. Mikor tisztelegtek, a haragnak olyan mozdulatával tették, amely félelmet keltett…”

A helyzetet súlyosbította, hogy nem csak ők voltak elkeseredve…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>