Harmóniában 120. – Nostradamus XLIII.

Harmóniában 120.

Nostradamus XLIII.

 

Tehát, a II.66-os centuriát értelmezgetjük, a történelmi események utólagos ismeretében:

„Nagy vészeken át a fogoly megszökik,

Rövid időre a szerencse nagyot fordul,

A paloták népe meglepődik,

Jó kilátásokkal a város körülvéve.”

 

A Bourbon-restauráció után, eredetét tekintve, háromféle főnemesség találtatott Franciaországban. Történelmi értelemben legfiatalabb csoportjukat maga Napóleon nevezete ki, emelte nemesi rangra. Sorkatonák, altisztek, közemberek tartoztak soraikba, akik a csatatéren tanúsított cselekedeteikkel érdemelték ki felemelkedésüket. (Megjegyzem, a feudalizmus hajnalán, az eredeti társadalmi szerződés szerint ennek mindig is így kellett volna történnie. A harcra alkalmasokból, a Hazát megvédeni képesekből állhatott volna az a társadalmi elit, mely mentesül a hétköznapi robot zömétől, hogy vérével biztosítsa a köznép nyugodt munkálkodását. Hej, mi lehetett volna, ha nem teszik származástól függő, örökölhető ranggá a nemesi állapotot! De sok bajt, tragédiát elkerülhetett volna Magyarország is!)

A másik két nemesi kategória, amellett, hogy tagjai egymást is gyűlölték, feltétlenül egyetértett abban, hogy ezeket a felkapaszkodottakat le kell nézniük. Címeiket ugyan nem merték megvonni, mert XVIII. Lajos királyságának katonai alapját a marsallok hűségesküje teremtette meg – s mint tudjuk, ők is Napóleontól nyertek nemességet.

A főrendek másik részét azok az urak és hölgyek alkották, akik Napóleon hívó szavára annak idején hazatértek Franciaországba. Őket is lenézte az uralkodó osztály harmadik csoportja, a számkivetettek akik csak a császár bukása után lopakodtak haza. Az előbbieket megalkuvóknak, kollaboránsoknak tartották, lépten-nyomon hangoztatatták, hogy a „szörnyeteg” nem uralkodhatott volna olyan háborítatlanul, ha ezek az árulók hazatérésükkel nem segítik elő országlását.

Innét nézve, természetes, hogy az új francia alkotmány kérdésében sem tudtak egyetérteni, még az urak sem. A fehér jakobinusok, az Artois-csoport tagjai túl engedékenynek tartották azt, míg a köznép úgy érezte, mérhetetlen nyomás nehezedik vállaira az új változásokkal.

A frissen visszahonosított arisztokrácia tagjainak egyébként szinte mindennel bajuk volt. Azonnal gyógyírt akartak kapni az elmúl huszon-pár év minden sérelmére. Kárpótlás iránti olthatatlan vágyuk alkalmasint igen cifra helyzeteket eredményezett.

A legmókásabb ezek között talán az 1789-ben tengerészkadétként szolgált hazatérő emigráns esete volt. Ő azt követelte, hogy úgy tekintsenek rá, mintha folyamatosan a haditengerészetnél szolgált volna, ha nem jön ez a forradalom – s azonnal nevezzék ki tengernaggyá. (Bizonyos, hogy az eltelt évek alatt megszolgálta volna a nevezett rangot.)

A tengerészet ügyével foglalkozó miniszter tanácstalanul kérdezte Vitrolles bárótól, hogy mit tegyen a kérelmező ügyében. A báró meglehetősen gunyoros, ám életszerű választ adott a kérdésre:

„Ha folyamatosan szolgált a francia haditengerészetben, akkor úgy kell tekinteni őt, mint aki elesett a trafalgari tengeri csatában!”

Mindenki sorsát azonban nem lehetett ilyen lakonikus tömörséggel elrendezni. A legtöbb frissen hazatértet főrendnek nevezték ki, s kegydíjat állapítottak meg a részükre, hogy legyen miből élniük. A birtokviszonyokat ugyanis nem lehetett azonnal visszarendezni, mert az azonnali polgárháborúhoz vezethetett volna. A forradalmi időkben földhöz jutott rétegnek ugyanis esze ágában sem volt lemondani tulajdonáról, hiába sürgették azt egyre hevesebben az Artois-csoport tagjai.

Maradt hát a kegydíj, ami viszont egyenes ági adók kivetését tette szükségszerűvé. A kegydíjasok elégedetlenkedtek, mert egykori birtokaikat nem kapták vissza, a birtok aktuális tulajdonosai pedig lázadoztak, mert a hasznot (ebben a díjazási formában) mégiscsak át kellett engedniük az egykori tulajdonosoknak. Sikerült olyan átmeneti állapotokat kialakítani a restaurációra törekvő Franciaországban, amik között senkinek sem volt igazi komfort-érzete.

A helyzet odáig fajult, hogy a hagyományosan királypárti Vendée – mely vidék igen sokat szenvedett royalista hűsége miatt a forradalmi időkben – lázongani kezdett XVIII. Lajos ellen.

Mondjuk, ezt maga Napóleon meg is jósolta, dicstelen távozásakor, Aix alprefektusának:

„Lehet, hogy holnap éppen úgy fognak őrjöngeni Tizennyolcadik Lajos ellen, mint ma ellenem!”

A király, úgy tűnik, mestere volt a ballépéseknek. A becsületrenddel kitüntetett hősi halottak árváinak nevelőintézetét feloszlatta, újra megnyitotta viszont a nemesi hadapród-iskolát. Az Európát végigharcoló Gárda fizetését nyomorúságosan alacsony szintre szállította le, tisztjeit fél zsolddal kényszer-nyugdíjba küldte. Helyükre a nemrég visszatért nemeseket vette szolgálati állományba, kiemelkedően magas fizetéssel. Az sem zavarta, hogy az új testőrök puskaport még nem szagoltak, csatában részt nem vettek.

Hát, így nézett ki a paloták népe, mely meglepődött egykori császára visszatérésének hírétől.

A polgárság is hamar belefáradt a restauráció következményeibe. Az angol segítséggel trónjára visszaültetett XVIII. Lajos, természetesen, feloldotta a kereskedelmi zárlatot, ami Napóleon alatt hatályban volt. Az angol iparcikkek azonnal elözönlötték Franciaországot, kiszorítva ezzel belföldi piacukról a honi termékeket. A francia iparosok megszokott haszna gyorsan elapadt.

Hogy tetézze a bajokat, a király engedélyezte a gabona szabad kivitelét. Az élelmiszerekben hagyományosan szűkölködő Anglia ajtót-kaput kinyitott az importjuk előtt. Az intézkedés szinte azonnali következményeként élelmiszer-hiány lépett fel francia földön, elsősorban a városokban. Érthető is ez, hiszen nem nagyon volt mivel fizetniük a vidék többlet-terméséért: azt angol iparcikkekkel kereskedők vásárolták fel, s vitték a Csatorna túlpartjára.

Minden belemagyarázás nélkül vélelmezhetjük, hogy a várost, úgy általában, így is körülvették. Háború nélkül is úgy festett már, mintha éppen ostromolnák.

Hogy kinek voltak jók a kilátások?

Természetesen Napóleonnak.

Egyébként a kibontakozás ezen szakaszában ő semmi mást nem is tett, csak figyelt és várt. Várta a jó híreket. A neki jó híreket.

A nemzetközi diplomácia, a maga módján, szintén a mocsárba látszott süllyedni. Napóleon lemondatásával a szövetségesek elveszítették az egyetlen kohéziós erőt, mely ideig-óráig összetartotta őket, s gyakorlatilag egymás torkának estek. Az egyet nem értés már az Európa újrafelosztása tárgyában tartott bécsi értekezleten kimutatta foga fehérjét. A kongresszus külsőségeiben ugyan a történelem addigi legcsillogóbb nemzetközi diplomáciai összejövetele volt, ám erkölcsiségében alulmúlta a legszerényebb elvárásokat is.

Talleyrandnak tulajdonítják a mondást, mely itt és ekkor hangzott el:

„Ha a népek tudnák, hogy kik vezetik őket!”

(Persze, ezekbe a kikbe magát is nyugodtan beleérthette az egykori pap, ki nem jelleme erősségéről híresült el a történelemben.)

A bécsi kongresszuson foglalkoztak Napóleon további sorsával is. Felmerült, hogy más, biztonságosabb helyre kellene költöztetni. Az Azori-szigetek, mint megoldási lehetőség, XVIII. Lajos feltétlen támogatását élvezte.

A győztesek féltek a nevétől, rettegtek puszta életétől. Úgy vélték, csak a halott Napóleontól nem kell tartaniuk, ezért az élők sorából történő kiiktatásának lehetőségét is számba vették. Pedig senki nem számolt komolyan azzal a lehetőséggel, hogy a legyőzött császár visszatérhet a nagypolitikába.

Talán csak a felügyeletével megbízott Campbell volt az egyetlen ember, akiben ennek a lehetősége felmerült. Emlékirataiban mindenesetre azt közli, hogy ő figyelmeztette a brit külügyminisztériumot Napóleon visszatérésének veszélyére. Ő pontosan tudta, hogy a császár kisded hadseregének fenntartása felemészti az adóbevételeket, amit Elba uralkodójaként realizálhatott Bonaparte. Arról is tudomása volt, hogy a győztesek által megállapított évjáradék késik. Ezek okán úgy vélte, az anyagi gondokkal küszködő ex-császár partra szállhat, mondjuk, Piombioban, s komoly felfordulást okozhat az osztrákokat erősen gyűlölő olaszok körében.

Állítása szerint Cooke külügyi államtitkár-helyettes azzal nyugtatta meg őt, hogy Európában már senki sem emlékezik Napóleonra – s ha Campbell visszatér Elbára, ezt közölheti is az egykori uralkodóval.

Ha ez így meg is történt, az bizonyára jó hír volt Bonaparténak. A felemás restauráció csapdáiban vergődő Franciaország alkalmas hely a visszatérésre, s ha őt valóban leírták, akkor nem is készülnek fel esetleges visszatérésére. Meglepetés-szerűen hajthatja végre akcióját.

A helyzet a francia hadseregben odáig fajult, hogy amikor a maradék császári katonának azt kellett kiáltania: „Éljen a király!” – nem is nagyon diszkréten megtoldották még annyival: „De a római!”

Anekdoták kaptak szárnyra, melyek mind arról a várakozásról meséltek, mellyel régi harcosai remélték hazatérni urukat. Egyik arról az esetről szól, amikor három rosszkedvű katona az ivóba tért, s az italhoz négy poharat kért ki.

„De hiszen csak hárman vagytok!”

„Nem baj, majd megjön a negyedik is!”

Igen, a kis káplárra gondoltak.

Másik, vallásos áhítattal átitatott, legenda-számba menő anekdota szerint a hétköznapi hitvallásba is beépült a császár remélt visszatérése.

„Hiszel Jézus Krisztusban?”

„Hiszek benne és az Ő feltámadásában is!”

Az újfajta keservektől elgyötört embereknek nem kellett külön elmagyarázni, ki az az Ő, akinek feltámadását hiszik, várják és remélik.

Senki nem tudja már megmondani, mikor fogalmazódott meg véglegesen a hazatérés gondolata Napóleon fejében. A feljegyzésekből annyit tudhatunk meg, nagy pontossággal, hogy édesanyjával február 15-én közölte: el fogja hagyni Elba szigetét, visszatér Franciaországba.

Családján belül Bonaparte mindig is ápolta a korzikai hagyományokat. azok szerint pedig az útra készülő köteles volt jó időben közölni szülőjével, ha nyakába kívánta venni a világot.

Az egyik fennmaradt változat szerint Letizia asszony, jó spártai anya módjára, csak ennyit válaszolt fiának:

„Menj, fiam, és kövesd sorsod útját! Lehet, hogy nem sikerül, és halálodat leled. De belátom, hogy nem halhatsz meg ezen a szigeten semmittevésben. És reméljük, hogy a jó Isten, aki annyi csatában megóvott, most is meg fog védeni.”

Nyolcvanezerre tehető azoknak a – zömében fiatal – embereknek a száma, akik mit sem sejtve kutatták ekkor a télutó szürke fellegeit. Hétköznapi dolgaikba merülve, élték megszokott életüket. Ettek, ittak, mulattak, öleltek. Fogalmuk sem volt róla, hogy napjaik megszámláltattak. Néhány hónap múlva ölni indulnak, hogy a csatamezőn megölessenek.

Csak azért, mert a császár legendája nem fejeződhet be Elba szigetén, kecskék telepítésével…

Csak azért, mert a császár távozása után nem akadt embert, aki új eszményt, friss reményt adjon az évtizedes háborúságtól meggyötört nemzetüknek, nemzedéküknek…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>