Harmóniában 125.- Nostradamus XLVIII.

Harmóniában 125.

Nostradamus XLVIII.

 

Hol kezdődött? Hogyan jutottunk el a mostani, terror-horror hétköznapjainkba? Kik és mióta szövögethetik a szálakat, melyek egy Európán kívüli üzletember jól megtervezett és megszervezett hitelezési konstrukciójának (vagyis spekulációjának) megvalósulásának mintázatát kezdik kiadni?

Vajon Nostradamus látta-e ennek a folyamatnak az elejét is, vagy csak a brutális kibontakozástól kezdve szerzett értesülést a neki jövőbeni, nekünk kínosan aktuális eseményekről?

Az I.70-es négysorosában a következőkez írta:

„Pluie, faim, guerre, en Perse non cessée,

La foi trop grand trahira le Monarque

Par la finie en Gaule commencee,

Secret augure pour á un éstre parque.”

Vagyis:

„Eső, ínség, háború Perzsiában szakadatlan,

A túl erős hit legyőzi az uralkodót,

A vég Galliában kezdődik,

Titkos jel takarékosságra int.”

Mindenekelőtt a földrajzi lokalizációval kell kezdenünk a vers értelmezését. Manapság divatos Perzsiát Iránnal azonosítani. Ez azonban nagyon durva egyszerűsítése a dolognak, s mint ilyen, tévedésre adhat okot.

Nostradamus műveltségét, informáltságát, világképét alapul véve, sokkal inkább az Óperzsa Birodalmat ajánlott e meghatározása alatt értenünk, mint a perzsa hatalom bármely másik, későbbi módosult megjelenését. Ha ebből indulunk ki, rögtön meg is állapíthatjuk, hogy a legendás Óbirodalom, a mai Irán területén kívül, magába foglalta a jelenlegi Törökország, Szíria, Egyiptom, Libanon, Jordánia, Izrael, Türkmenisztán, Afganisztán és Pakisztán területeinek túlnyomó részét is.

Ebben a kontextusban már bátran vizsgálhatjuk, mit jelent világunk aktuális állapotára nézve a jósvers.

Az első sorban leírt állapotok igen kedvezőtlen körülményekről beszélnek. Eső és éhezés – kétféle módon találkozhatnak. Vagy a sok, vagy a kevés eső miatt állhat be a nélkülözés. Perzsia központi részének, Iránnak éghajlatát alapul véve, az utóbbi lehetőséget vehetjük valószínűnek. (Nostradamus olykor csak szavakat rendelt egymás mellé, anélkül, hogy megmagyarázta volna, miként kell azokat jól érteni. A versek terjedelmi korlátai miatt ez érthető is.)

A túl erős hitet nem nehéz (ma már) beazonosítanunk: a vallási fanatizmus térhódítását jövendöli meg a második sor. Hogyan is történt?

Az 1941 óta uralkodó Reza Pahlavi sahhal érdemes a história átgondolását elkezdenünk. Irán legfőbb törekvése a II. világháború után a teljes politikai függetlenség kivívása volt – mint annyi más, hasonló sorsú országé, a gyarmatbirodalmak felbomlásának időszakában. A kialakuló új, kétpólusú világrendben az ország az USA szövetségeseként képzelte el jövőjét – mindent meg is tettek annak érdekében, hogy szovjet befolyás egyáltalán ne érvényesüljön a politikában vagy a gazdaságban. Az 1947-es Truman-doktrína garantálta Irán függetlenségi törekvéseinek érvényesülését.

A gazdasági kibontakozásnak azonban komoly akadálya volt az Angol-Iráni Olajtársaság működése, mely, az állam számára hátrányos szerződéseit kiaknázva, a nemzetgazdaság megtermelt értékeinek túlnyomó része felett rendelkezett. Reza sah hiába próbálkozott népjóléti intézkedések bevezetésével, azok igen szerény eredményt produkáltak, az uralkodó népszerűsége sem erősödött általuk.

Ebben a légkörben tűnt fel, 1950-ben Mohammad Moszaddeg, aki létrehozta a roppant sokszínű, Patrióta Nemzeti Frontnak nevezett politikai koalíciót. Uralkodó-ellenes töltetet hordozott Moszaddeg politikája, amin nem is csodálkozhatunk, ha figyelembe vesszük, hogy a sah édesapja által államcsínnyel megbuktatott Kádzsár-ház-beli Ahmad sah rokona volt.

Moszaddeg 1952-ben a royalisták teljes ellehetetlenítésébe fogott, elbocsátásokkal és (koncepciós) perekkel távolítva el őket az állam irányításából. A CIA, kommunista fordulattól tartva, 1953 augusztusában végrehajtotta az „Ajax-hadművelet” névre keresztelt államcsínyt, melyre válaszul Moszaddeg száműzte a sahot. A parlamentet is feloszlatta, ami hibás lépésnek bizonyult, mert az iszlamistákat is elidegenítette magától. Végül augusztus 19-én, Schwarzkopf tábornok irányításával, a CIA közreműködésével, elfogták Moszaddeget, s három év börtönre, valamint életfogytig tartó házi őrizetre ítélték.

A Rómába menekült sah visszatérhetett.

Hét évig tartó katonai diktatúra következett Irán történetében. Amerika jelentős gazdasági segítséget nyújtott a kormányzatnak, hadseregét is felfegyverezte. A gazdasági válság okaként kezelt Angol-Iráni Olajtársaságot kiiktatták, helyét egy amerikai vezetésű nemzetközi konszern vette át, mely sokkal kedvezőbb feltételeket biztosított az államnak. Lassú stabilizálódás indult meg az országban.

A sah 1959-ben bejelentette, hogy bár édesapja 1935-ben az Irán név kizárólagos használatát jelölte meg országuk elnevezésében, tudós-bizottságuk eredményei alapján a Perzsia nevet ezzel egyenértékűnek kell tekinteni. (Ezért gondolhatják ma sokan, hogy a két elnevezés ugyanazt takarja – pedig ez csak így és ekkortól kezdve igaz.)

Ugyanebben az évben harmadszor is megnősül a sah, s házasságából 1960-ban született meg a trónörökös, kinek a Kurosz nevet adták. (Utalással a Perzsa Birodalmat alapító ókori Küroszra.)

A dinasztia konszolidálódásával a helyzet is enyhült, a nagyon szigorú katonai diktatúra megszűnt. Népjóléti intézkedések születettek, bár a politika liberalizálása továbbra sem került napirendre – emiatt az 1961-es választások idején zavargások törtek ki. A sah 1962-ben „fehér forradalmat” hirdetett, melynek keretében földosztást, erdő- és legelő-államosításokat hajtottak végre. A mezőgazdasági reform két tekintetben is katasztrofális következményekkel járt: egyrészt a síita papságot, mint addigi legfőbb földbirtokost, a sah ellenségévé tette, másrészt pedig, a központi csatornarendszer szervezetlen használata miatt, a távolabbi birtokrészek elsorvadtak. (Itt kerül képbe az első sor eső szava.)

A központi intézkedések elleni tiltakozás vezetőjét, Ruhollah Mousavi (Khomeini) ajatollahot, 1964-ben kitoloncolták Törökországba.

Reza Pahlavi 1967. október 26-án hivatalosan is császárrá, vagyis a királyok királyává koronáztatta magát Teheránban. Feleségét császárnővé emelte, ami addig példátlan és teljesen idegen volt az iszlámban. Ez a lépés sem segített a vallás követőinek szövetségessé tételében.

Diktátorokra jellemző, megalomán törekvések jellemezték ekkor már az uralkodót. Az Óperzsa Birodalom nagyságáról álmodott, annak emlékét kultikus módon ápolta. Az 1970-es évek elején kijelentette, hogy Irán 2000-re a világ hatodik legfejlettebb országa lesz. Húsz atomerőművet kívánt felépíttetni, s jelentős lépéseket tett a számítógépek, a számítástechnika meghonosításának terén. Költségvetése jó részét azonban továbbra is a hadsereg fenntartása, modernizálása emésztette fel.

1973 amiatt is nevezetes esztendő volt, hogy akkor tört ki az első olajválság. Az arab országok bojkottálták Izraelt és az Egyesült Államokat – következésképpen az iráni olaj nagyon erősen felértékelődött. A soron következő években elképesztően nagy összegek érkeztek Iránba, melyeket azonban a hadsereg és az állami adminisztráció felemésztett. (A takarékosságra intő titkos jel itt nyer értelmet a történetünkben.)

A pénzek ésszerűtlen felhasználása, a fehér forradalom tévedéseinek kiteljesedése oda vezetett, hogy az országnak adót kellett emelni, hitelt felvenni, s ráadásként még élelmiszerekből is behozatalra szorult. (Az első sor ínsége itt testesül meg először.) A sah már hiába próbált meg erős kézzel úrrá lenni a belpolitikai bajokon – 1978-ra kőkemény ellenzék állt össze vele szemben. A robbanást egy januárban megjelent újságcikk okozta, mely idegennek és homoszexuálisnak minősítette a sahot. Kumban, a síita vallási központban tüntetés szerveződött, melyet rendőri sortűzzel akartak megállítani. Az uralkodó bukása ettől kezdve kikerülhetetlen volt. Az emlékdemonstrációk hónapról hónapra követték egymást, a royalista körök nyár végén már a menekülésüket szervezték. A szeptember 7-i, több áldozatot követelő véres összecsapás, a „fekete péntek” végképp eltávolította népétől a császárt. Hiába próbált megkésett látszat-intézkedésekkel kedvezni, a történelem túllépett rajta.

  1. január 16-án, szűk családja körében, Reza Pahlavi sah elhagyta országát.
  2. július 27-én hunyt el Kairóban, Egyiptom fővárosában.

Az állam vezetésébe Ruhollah Mousavi (Khomeini ajatollah) érkezett – akit 1964-ben toloncoltak ki Iránból – hogy kiteljesítse a vallási alapokon nyugvó iszlám forradalmat. (Így győzte le a túl erős hit az uralkodót.)

A történethez még annyit kell tudnunk, hogy az ajatollah, száműzetése végén, Franciaországból érkezett vissza hazájába. Tehát a vég valóban Galliában kezdődött.

Az iszlám vallási vezető politikai pályafutásának megítélése szempontjából tudatában kell lennünk annak, hogy a „szent háborút”, a dzsihadot hirdette meg. Azok a döbbenetes történések, melyeknek ma kényszerű tanúi vagyunk a világban, az Iszlám Állam meghirdetett dzsihad következményei. Nyilvánvaló, hogy az 1980-as és a modern dzsihadnak köze van egymáshoz.

Megszoktuk már, hogy Nostradamus jövendölései általában nem egysíkúak – több olvasat is megállja a helyét értelmezésük során. A most bemutatott négysoros kapcsán feltűnik, hogy az „Arab Tavasz” néven megismert politikai átalakulás-sorozatra is megfeleltethető a vers.

Földrajzi értelemben, ha a Perzsa Óbirodalom területi kiterjedését vesszük, a 2011-es megmozdulások a legtöbb, ma létező iszlám országot érintették a térségben. 2014-es adatok szerint Egyiptomban 4.300, Líbiában 30.000, Szíriában pedig 160.000 halálos áldozatot követelt az addigi vezetők eltávolítása.

A forradalmi hullám végső termékeként létrejött az ISIS, az iszlám állam, mely szintén dzsihádot hirdetett. Ám, míg Khomeini síita alapokon háborúzott, az ISIS éppenséggel szunnita felfogásban teszi ezt. Azaz, legfőbb ellenségének pontosan a síitákat tartja. És a kereszténységet.

2015 januárjának végén jelentették be, hogy a háború elől emigráló civil menekülteknek álcázott ISIS-terroristákat csempésztek be az Európai Unió területére. Szervezetük állítása szerint négyezer orvgyilkos érkezett (már akkor) kontinensünkre, s nem titkolt céljuk a merényletek kivitelezése – bosszúállásként azért, mert az EU alakulatai katonai csapásokat mértek csapataikra.

  1. január 7-én Párizsból érkező hírek rázták meg Európát. Két dzsihádista fegyveres támadta meg a Charlie Hebdo című francia szatirikus hetilap szerkesztőségét. Tizenketten haltak meg a támadásban, további 11-en pedig megsebesültek. Napokig tartó üldözést követően a rendőrség néhány napra egy nyomda épületébe szorította őket. Eközben viszont, csütörtök reggel, a támadó Kouachi fivérekkel kapcsolatban álló Amedy Coulibaly egy rendőrt lelőtt, s egy civilt megsebesített Montrouge-ban. Egy nappal később, egy szupermarketben, négy embert ölt meg, s tizenötöt túszul ejtett.

Január 9-én, a két helyszínen közel egyidejűleg indított akciókban, a rendőrség végzett a támadókkal, s a túszokat kiszabadította. 20 halálos áldozatot (a támadókkal együtt) és 21 sebesültet követelt a terror-cselekmény sorozat.

S valóban, Galliában kezdődött a vég.

Nem tudom, megváltoztatható-e a jövő. Csak azt tudom, hogy ennyi áldozatot semmiféle spekuláns haszna nem érhet meg nekünk. Lépnünk kell, még időben, hogy magunk és családjaink védelmében mindent megtegyünk. Különben hamarosan mi leszünk sorosak, s nem az, aki az egész ördögi praktikát ránk kényszerítette…

 

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>