Harmóniában 130. – Nostradamussal vagy nélküle…

Harmóniában 130.

Nostradamussal vagy nélküle…

 

Végéhez közeledik ez az esztendő is.

Harcok, győzelmek és bukások, eredmények, lemondások és megalkuvások maradnak a hátunk mögött, hogy lassan múlttá oldódva, személyes történetünkké, családi és baráti körünk történelmévé lényegüljenek.

Mint minden korábbi év, hozott is, vitt is, adott is nekünk, kapott is tőlünk. A tavaszias tél suhancos ugrabugrálásai között behúzódunk kuckóink mélyére, s szép csendben elvégezzük idei számadásainkat. Csendben mérlegelünk, hiszen elsősorban magunkkal és magunknak kell a zárszámadást benyújtanunk, megvitatnunk és elfogadnunk. Ami valóban fontos ugyanis, azt soha nem a külvilágnak szánjuk. Nem üvöltjük bele a zajba, nem írjuk korommal a füstös falakra – csak szép csendben, önmagunknak valljuk meg, saját lelkületünkkel tesszük tisztába azokat.

Talán éppen az a legnagyobb bajunk, hogy a külvilág nem ilyen belátó velünk. Harsányan dörömbölve, bömbölve adja a tudtunkra, hogy ki mit gondol a Nagy Egészről, s ehhez képest mit vár el tőlünk. Szűrő és csillapítás nélkül ömlik ránk mindaz, aminek nagy részére nem is lennénk vevők – már, ha valakit egyáltalán érdekelne, hogy mire vágyunk. Fehér és fekete, s a szürke minden árnyalata, sűrű gomolyokban ereszkedne tudatunkra (már. ha hagynánk), s mi csodálkozva, elkerekedett szemmel bámuljuk, hogyan lehet ugyanarról az egyetlen, objektív valóságról ennyiféle, különböző értelmezést állítani. Tudjuk, hogy igazság csak egy létezik, tehát minden más tévedés vagy hazugság lehet csupán. A minket célba vevő, ránk zúdított eltérő tartalmak többsége ennélfogva szintén hamis.

A nyolcadik parancsolat következésképpen sérül. A hazugság él, s mint minden más bűn ősanyja, szaporodik is. Persze, a hamis információk továbbítói védekezhetnek azzal, hogy ők nem akartak hazudni – ám én mégis úgy vélem, hogy a beszéd, a kommunikáció nem kényszer. Ahogyan egy régi mondásunk tartja: hallgatni arany. Vagyis, senki nem kénytelen olyasmiket továbbadni, amiknek teljes igazságtartalmáról előzetesen nem győződött meg. Ha mégis ilyet tesz, tudnia kell, hogy tévedést, hazugságot vagy éppen rágalmat terjeszthet felelőtlen locsogásával.

A minap éppen tüntettek. A bal-liberális erők. Ily módon fejezték ki szimpátiájukat a kampánypénzek megkérdőjelezhető felhasználása miatt megbüntetett szélsőjobboldali (?) párt iránt. Ennél az eseménynél az első kérdés az, hogy valóban szimpatizálnak-e a tüntetők azzal a másik párttal, vagy éppen csak annyira elragadta már őket a hataloméhség, hogy minden apropót megragadnak, melyen keresztül támadási irányt vélnek felfedezni a hatalom jelenlegi birtokosainak irányába. Esetleg hét éve tartó sikertelenségi szériájukban már annyira gyűlölik a náluknál sikeresebbeket, hogy bármilyen közjáték alkalmassá válik számukra ellenszenvük kinyilvánítására, kiélésére…

Egyik, frissen debütált politikai szónokuk, aki a tehetségkutató versenyben fellépők kíméletlen kritizálásával alapozta meg mostani, celeb-mód kiugró hírnevét, azt mondta beszédében, hogy szürrealista ez a koalíció. Reményét fejezte ki arra nézve, hogy egykori gárdisták kezet tudnak fogni néhai SZDSZ-esekkel, valamiféle alapértékek védelmében.

Fején találta a szöget kijelentésével. El kell gondolkodnunk azon, hogy a szem-kilövetős Böszme hívei, így, 11 év meg kicsi múltán, mennyire gondolják komolyan a szimpátia érzését a 2006-ban általuk vegzált nemzeti erők iránt. Ne feledjük el, hogy az a bizonyos, gumilövedékekkel, vízágyúkkal és kardlapokkal sokszorosan szétvert tüntetés-sorozat szellemi előfutára lehetett volna a nemzeti politizálásnak, amit ma már a megbírságolt párt sem képvisel.

Az ő helyükben viszont azon morfondíroznék, hogy mit akarhat tőlük ma az egykori tömegoszlató diktátor. Közösen képviselhető, elérendő értékként legfeljebb a diktatúrát lehetne megnevezni – ám azzal az a baj, hogy mindkettő maga akarja azt gyakorolni. Ezért állítja a ma hatalmon lévőkről, hogy máris ez a politikai praxis. Így nem tűnne fel, egy esetleges kormányváltás után, hogy valóban diktatúrába csúsztunk át.

A frissen debütált politikai (hordó)szónok koalíciós vízióját azért is meghökkentőnek tartom, mert kinéztem volna belőle, hogy olvas híreket. Ha másért nem, hát már csak amiatt, hogy legyen kit és mit megkritizálnia. Vagy leszólnia. Ahogy éppen neki tetszik.

Nos, a híradásokból tudhatná, hogy Németországnak még mindig nincs új kormánya. Mégpedig azért nincs, mert a koalíció alakításában érdekelt felek nem tudtak zöld ágra jutni a migráns-ügylet értékelésének és kezelésének kérdésében. Ebből én, földhöz ragadt vidéki, azt a következtetést bírtam levonni, hogy Európa mai politikai mozgásainak vízválasztója a bevándorlás kérdésköre. Úgy tudom, a bal-liberálisok és a Jobbikosok merőben eltérő állásponton vannak e kérdésben. Ez esetben Magyarország teljesen más helyzetet foglal el a migráció kérdésében, mint Németország: itt a koalíció-alakításnak nem sarkalatos kérdése, hogy ki mit gondol a betolakodókról.

Megint csak falusi laikusként kérdezem: szabad-e a hatalom közelébe engednünk olyanokat, akiknek a hatalom puszta birtoklása fontosabb, mint a Haza biztonsága?

Persze, lehet, hogy a formál-logikai levezetésem teljesen téves. Előfordulhat ugyanis, hogy az ellenzéki koalíció létrehozásában érintett politikai erők abszolút mértékben egyetértenek a muszlim megszállás témakörében – így már csont nélkül érthetővé válik, hogy a szélső(jobb)oldali párt miért bojkottálta a tavalyi népszavazást, majd az Alaptörvény módosítását, mely országunk védelmét helyezte volna új alapokra.

Mint mondtam, igazság csak egy van. Ám, mint a fenti példa mutatja, léteznek olyan helyzetek, melyekben semmiféle logikai változat nem tud hízelgő lenni az érintettekre nézve. A hazugság (vagy a tévedés) futóhomok ugyanis, amire tartós várat nem lehet építeni…

Ha jól meggondolom, csodálkozásra több, mélyebb és alaposabb okom van, mint amit ilyen piszlicsáré belpolitikai egészségügyi séták indukálnának. A Soros-tervből, arra alapozva, a pápa már-már rekanonizál, s fel sem tűnik neki, hogy a kereszténység legkeményebb ideológiai ellenfeleivel énekel egy zsoltárból. Velük együtt lépve szorítja vissza a kereszténységet Európa közterületeiről, közéletéből és közérzetéből. Az embernek olyan érzése támad, aminőt szépapja élhetett meg Mohács után. A kereszténység átmeneti feladásához, a betolakodók többlet-jogainak biztosításához akkor még azonban el kellett veszíteni a háborút.

Lehet, hogy én vagyok alulinformált, de nem emlékszem, hogy a közelmúltban vesztes vallásháborút vívtunk volna. Lemaradtam valamiről?

Különben, volna egy javaslatom, amit meg kellene fontolnia a klérusnak. Ha már ennyire fontos a kéretlen bevándorlók lelki egyensúlya, el kellene törölniük a déli harangszót is. Sokan úgy vélik ugyanis, hogy ez Hunyadi János nándorfehérvári győzelmére emlékezteti az utókort. Frusztráljuk vele az akkori vesztesek leszármazottait?

Az emberek egy részének fel sem tűnne már.

A minap meglátogatott egy régi barátom. Hosszú kihagyás után tette meg ezt a lépést újra. Elpanaszolta, hogy újabban bántják őt a helyi FIDESZ-esek. Azt állítják, hogy kifordult magából, s a baloldal eszméinek zászlóvivője lett. Például migráns-kérdésben egy követ fúj velük.

Pedig ő, bigott katolikusként, csak a pápa által elvárt parttalan, humanitáriusnak becézett, egyoldalú szövegeket szajkózza. A keresztény értékeket és a nemzetállami létet fontosnak tartó emberek mégis összekeverték ezt a politikai antipólus megnyilvánulásaival.

Azért tanulságos ez az eset, ugye? A józan gondolkodású, egyszerű embernek feltűnik az azonosság. Az elvakult híveknek és egyházi vezetőknek nem?

Milyen világ köszönt ránk, ha a kereszt nélküli pápa és a nemzet nélküli liberálisok szabják majd meg mindennapjainkat?

Más tekintetben is figyelemreméltó volt ez az eszmecsere, amit régi barátommal folytattam. Elmondta, hogy nincs ideje a híradásokat követni, ezért nem értesült róla, hogy Skandináviában templomokról távolítják el a feszületet, Franciaországban pedig II. János Pál emlékművéről. Szó szót követett, s mikor közöltem vele, hogy mi, magyarok a rosszemlékű, 150 évig tartó török megszállás alatt meglehetősen sokat szenvedtünk ahhoz, hogy ne akarjunk még egyszer ilyet a nyakunkra – elkerekedett a szeme. Megkérdezte, hogy tényleg volt-e ilyen, s ha igen, mikor.

Ha nem tudnám, hogy semmiféle humorérzékkel nem rendelkezik, azt hittem volna, ugrat.

Pedig nem. Nem tréfált velem, teljesen komolyan állította, hogy ő erre már nem emlékszik a tanulmányaiból. Nagy nehezem elhitte nekem, hogy az Egri csillagok című filmben nem a Gyűrűk Ura orkjai másztak a vár falára ingatag ostromlétráikon, s a sátrában pöffeszkedő Major Tamás szultán nem a Csillagok háborújában később feltűnő Darth Vader legénykori alakja volt.

Itt tartunk.

Az agymosás ilyen Abyss-i mélységeket kavar már fel.

Ha jól megfigyeljük a jelenséget, azt látjuk, hogy az emberek elindultak az önfeladás útján. Valamely ideológiai áramlat mentén haladva képesek kitörölni magukból, ami zavarná őket a látszólagos közösségükben való feloldódásban, a csalhatatlannak vélt vezető követésében. Az a szomorú ebben, hogy a Haza, a valós közösség megvédését nem is várhatjuk el olyantól, aki önmagát már rég feladta, mert képtelen volt dönteni, s a döntéssel járó felelősséget viselni.

Annak lehetünk ma tanúi, hogy sokan gyávaságból adják fel egyéni karakterüket. Azt gondolják, az áramlat, amibe ezáltal arctalanul majd beleolvadnak, megvédi őket.

Az a rossz hírem van számukra, hogy csalódni fognak. Ezekbe a szürrealista áramlatokba ugyanis nagyon sokan azért oldódnak bele, mert ugyanígy gondolják. Ám, ha mindenki úgy sodródik oda, hogy önmagát megvédeni gyáván, másoktól vár védelmet, ki fogja az ilyen látszat-közösségeket megóvni a valós vészhelyzetben?

Kívánom, hogy Karácsony – ha úgy tetszik Kerecseny – ünnepe, ősi hivatásának megfelelően, hozza vissza a Fényt közénk. Legyen világosság, szűnjön a sötétség!

Kívánom, hogy mindenki megtalálja év végi személyes számadásában azt az örömöt és sikerélményt, ami a mindennapi küzdelmek folytatásához szükséges a számára.

Mint tudjuk, boldogságot nem lehet venni. Ám azt is tudnunk kell, hogy tulajdonképpen minden ember boldog. Csak sokan elfelejtik ezt, s így, a feledés útján válnak boldogtalanná.

Áldott, békés Karácsonyt és sikeres, boldog Új Esztendőt kívánok!

Ha beválnak Nostradamus jóslatai, ha nem…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>