Harmóniában 132. – Nem minden a pénz

Harmóniában 132.

Nem minden a pénz

 

Már egy bő évtizeddel ezelőtt akkora vagyona volt, hogy cégét bírósággal kellet feltrancsíroztatni. Valakik, valamiért, úgy gondolták, nem szabad ekkora pénzügyi lehetőséget egyetlen ember kezén hagyni. Túl nagy befolyással bírna a társadalom dolgainak igazításában…

Nem esett össze, különösebben meg sem viselte a kierőszakolt változás. Továbbra is a világ leggazdagabb embereként emlegették évről évre, a befektetett pénzeszközei nyomán. Egészen tavaly július 27-ig. Azon a napon ugyanis megelőzte őt a gazdagok ranglistájának élén Jeff Bezos, az Amazon nevű internetes kereskedelmi platform alapító-tulajdonosa. Bezosnak alig kevesebb, mint 100 milliárd dollár a vagyona, vetélytársának ma 9 milliárddal kevesebb a gazdagsága. Igaz, szerény becslések szerint is, mintegy 35 milliárd dollárnyi értéket már jótékony célokra adományozott kincseiből.

Nekem (és még sokunknak) tulajdonképpen mindegy, ki a világ leggazdagabb verebe. Vagyis embere. Ez a tavalyi „trónfosztás” azonban mégis nagyon érdekes, a körülményei miatt.

  1. július 5-én Bill Gates (ő a trónról leléptetett korábbi leggazdagabb ember) interjút adott a német Welt am Sonntag magazinnak. Ebben elmagyarázta, hogy az európai – s ezen belül a német – politikusok ostobaságának következménye a kialakult katasztrofális migráns-helyzet. „Hozzájárulnak a migránsválsághoz azok az európai vezetők, akik nagy számban fogadnak be menekülteket (…) egyfelől az emberek próbálnak nagylelkűek lenni, és megpróbálják befogadni a menekülteket. De minél nagylelkűbb valaki, annál többen hallanak a projektről. Ez pedig tömeges afrikai kivándorlást okoz. Németország nem képes befogadni az Afrikából meginduló menekültáradatot, akik Európa felé tartanak.”

Amikor ezt mondta, éppen történelmi mélypontot élt meg az olasz-osztrák diplomáciai viszony. Bécs azzal fenyegette meg déli szomszédját, hogy páncélosokat vezényel a határra, ha a római kormányzat nem állítja meg a migráns-áradatot. A tavalyi év első felében mintegy százezer illegális bevándorló érkezett nyugati szomszédunkba, csak Itália irányából. Nem akkora csoda tehát, hogy az osztrák védelmi miniszter fegyveres erők bevetésével fenyegetőzött a tarthatatlannak ítélt helyzetben.

Említett interjújában Gates előadta, hogy álláspontja szerint a jelenlegi felelőtlen, ostoba kapunyitogatás helyett Európa vezetőinek arra kellene koncentrálniuk, hogy az ismert tranzit-útvonalak lezárásával megnehezítsék az illegális bevándorlók kontinensre jutását.

A tőzsde gurujainak nem nagyon tetszhetett ez a hozzáállás. Három hét alatt, július 27-re, úgy kondiba hozták a rivális Bezos értékpapírjait, hogy attól kezdve ő a világ leggazdagabb polgára.

Persze, Billyt ez nem nagyon rázza meg. Él, és teszi tovább, amit fontosnak tart.

Bizonyára van, akiben felmerül, hogy ez a szívtelen, érzéketlen milliárdos meg is érdemli a sorsát. Bár veszne el az utolsó centje is! Neki már semmi sem elég? Ahelyett, hogy örülne a pénzének és a jó szerencséjének, van képe a szegény Afrikai menekültek ellen szólni? Ahelyett, hogy hajójegyet vagy embercsempészeket venne nekik, mint az a derék S. György spekuláns úr?

Bizony, tény, hogy a Microsoft alapító-tulajdonosa nem támogatja a négereket Afrika elhagyásában. Jelentős összegű befektetésekkel segíti viszont otthon maradásukat. Feleségével együtt fenntartott alapítványuk évente dollármilliókat áldoz afrikai segélyprogramokra, melyek célja az ott lakók életkörülményeinek javítása.

De, mint látjuk, ez kevés.

Az EU Parlamentjének mindenesetre nem éri el az ingerküszöbét. Bill Gatest nem hívták meg Brüsszelbe, mint azt a másik spekulánst. Nem hogy tanácsot nem kértek tőle – egy köszönömöt sem mondtak neki önzetlen segítségéért. Bizonyára azért, mert nem a politikusok szája íze szerint segíti az afrikai rászorulókat. A politikusok Afrikán kívül óhajtják az ottani emberek életét rendezni. Bizonyára ezért van az, hogy a pápa is inkább egy bizonytalan egzisztenciájú tőzsdei spekuláns politikai jelszavait hangoztatja, s nem az ismert és elismert – migránsügyben tett nyilatkozatáig a világ leggazdagabb embereként ismert – fejlesztő mögé állt be, akinek oroszlánrésze van abban, hogy digitális világunk, CD-vel, DVD-vel, Blu-Ray-vel, internettel és okostelefonokkal így felépülhetett. (A buta politikusokról Bill nem tehet. Azokat valami vírus szórta bele a működő verzióba, a demóban még hírük-hamvuk sem volt.)

Ami a mi történetünket, a migráns-nyomulás érdemi részét illeti: Olaszország csak-csak vette a lapot, s elkezdte magát (ezáltal Európát) védeni. Líbia ENSZ által elismert vezetésének segítséget nyújtott az ottani parti őrség megerősítéséhez, a kormányzati hatáskör kiszélesítéséhez. A líbiai kormány az addigi pár kilométerről több, mint száz kilométerre növelte meg annak a sávnak a mélyégét, melyben csak kormányzati hajók végezhetnek vízi mentéseket. Bebizonyosodott ugyanis, hogy az S. György spekuláns úr által finanszírozott életmentő civil szervezetek összejátszottak az embercsempészekkel. Az általuk üzemeltetett NGO-hajók szedték össze a nyílt tengeren az odáig zsúfolt csónakokkal érkező migránsokat. A száz kilométeres víziút-növekményt, amit a líbiai parti őrizet megerősödése okozott, már nem vállalták be lélekvesztőiken a migránsok. Annyira azért nem rossz otthon se, hogy helyette inkább tengerbe öljék magukat.

Érdeklődés, vagyis ingyen utasok híján, S. Gyuri bácsi több civil szervezete felfüggesztette működését a térségben – így az Orvosok Határok Nélkül, a Tenger Szeme (Sea Eye) és a Mentsétek a Gyermekeket (Save the Children) is.

Mint a későbbi fejlemények mutatták, legfőbb ideje volt Olaszországnak felébrednie Csipkerózsika-álmából. December 16-án, Rómában, mintegy 20.000 illegális bevándorló tüntetett, különböző jogokat (és előnyüket) követelve. Többségében afrikai bevándorlók alkották a menetet: Szenegálból, Elefántcsontpartról, Maliból és Ghanából (vagyis, nem kifejezetten háborús övezetből) érkezettek; menedékkérők és dokumentumok nélkül Olaszországban tartózkodók.

„Sem gumibot, sem tenger, sem falak, sem Minniti (az olasz belügyminiszter) nem állít meg bennünket! Nem vagyunk postai csomagok! Mindannyian egy csónakban evezünk!” – álltak az okosságok transzparenseiken.

Azzal, hogy pillanatnyilag semmi nem állítja meg őket, sajnos, egyet kell értenem. Azzal is, hogy nem postai csomagok. Ha azok lennének, esély lett volna rá, hogy útközben elkallódjanak. Azt viszont, hogy egy csónakban eveznénk, határozottan kétségbe vonom!

Volt egy pár dolog, amit az elmúlt évtizedben meg kellett oldanunk a házunk táján. (Kisebb-nagyobb renoválások, kert- és kerítésépítés, stb.) Kifejezetten emlékszem munkánk minden mozzanatára. Arra is, hogy családtagjainkon, barátainkon kívül senki sem segített. Se szenegáli, se ghanai. Márpedig velem az ül egy csónakban, aki valóban húzza az evezőt is.

Ez a követelőző, alulművelt csoportosulás viszont másképpen gondolja. Tartózkodási engedélyt, saját otthont, s a megélhetéshez szükséges minimális szociális segélyt kívánták az államból kipréselni, a maguk javára. Ami, véleményem szerint teljesen elképesztő, kivitelezhetetlen és bűn lenne, magával a társadalommal szemben. Nem azért mondom ezt, mert a nagymamámat, kicsiny gyermekeivel, 1944. november 24-én, vagyonukból való teljes kiforgatásukkal, elüldözték Horgosról. Egyetlen bűnük volt: magyarnak születtek. Tiltakozásom még csak nem is arról a tőről fakad, hogy láttam, ez a nagymamám, egész élete munkájával, hogyan vásárol, majd csinosítgat egy kicsiny, faluszéli házat, itt, az őket befogadó Csonka-Haza határmenti községében. Ennél többet nyom már az a latba, hogy a szüleimnek, s minden testvérüknek, hogyan kellett saját otthont teremteniük, ugyancsak a semmiből, ha boldogulni akartak. Emlékszem a millió munkára és lemondásra, amiből emelkedtek házunk falai, nem is feledhetem el, hiszen ott és akkor tanultam meg, gyerekfejjel, örülni egy rakás téglának vagy egy talicska homoknak – főleg, ha sikerült a helyére taszigálnom. Fülemben cseng apám és az építkezésben segítő rokonok, barátok önfeledt nevetése, amikor a szombati ebédhez jutott nekik egy üveg Kőbányai Világos. Mert egyébként csak háztáji borra futotta, ilyen világot éltünk. Bennem bujkál a félelem árnyéka, amit akkor éreztem, amikor édesapám belátta: kölcsön nélkül nem tudja befejezni az építkezést. Úgy ment el néhány nap múlva az OTP-be, mintha kivégző-osztag elé állítanák. Oly megvetéssel nyúlt a kölcsön-pénzhez, mintha a becsületét adta volna érte.

De megépült az otthon. A kölcsönt is tisztességgel visszatörlesztette. Nekünk, generációkon keresztül, így jutott saját menedék. Igaz, csak édesanyám volt menekültnek tekinthető – ő is csak amolyan szóra sem érdemes, szülőföldjéről elüldözött kis magyar gyerek volt…

De ha a közeli múltba és a mások sorsába tekintek, a bebukott devizahitelek végtelen sorát, a végső kétségbeesés szélén táncoló családok páni félelmét látom. Az EU nem nagyon sietett a megmentésükre. Ők elbukhatják otthonaikat, mert bennszülött magyarok. Kit érdekel a sorsuk igazán?

Az lesz csak a cifra dolog, ha a devizahiteles lakások szomszédságába ingyen házakat emelnek, a várva várt afrikai betolakodók kényelmére! Vagy, ami még cifrább: a hitelt törleszteni képtelen adósok lakásait EU-parancsra felvásárolják az afrikai migránsok javára. Azután majd az üres házakat is, amik most azért lakatlanok, mert tulajdonosuk Nyugatra ment dolgozni, hátha az ottani, magasabb keresményéből ki tudná fizetni hitele hátralékait…

Azt gondolom, az európai ember meg is érett a kollektív bukásra, ha ilyen ostobaságra hagyja magát kényszeríteni. Nem szabad ennek a sötét, hazug propagandának bedőlnünk!

Az, hogy húszezer papír nélküli migráns tobzódik Róma utcáin és terein, csak egyet bizonyít: semmi törvényes keresnivalójuk nincs ott. Még ahhoz sem szereztek jogalapot, hogy kérjenek – a nyíltszíni követelőzés pedig, amellett, hogy képtelenség, még rendkívül pimasz dolog is a becsületes többségi társadalommal szemben. (Mellesleg megjegyzem, Európa fiataljainak jó része azért nem vállalkozik család alapítására, gyermekek szülésére, mert kilátástalannak ítéli meg középtávú jövőjét. Borúlátásuk egyik fő oka a saját otthonhoz jutás elképesztő nehézsége. Biztos, hogy az ismeretlen, vadidegen afrikaiaknak kellene odaadnunk azt, amit saját gyermekeinknek sem tudunk?)

Otthont és megélhetést rekvirálni háborúban szoktak, s általában a győztesek. Ismét elmondom: nem emlékezem, hogy a közelmúltban háborút vívtunk volna azokkal az afrikai országokkal, melyeknek jogcím nélkül itt-tartózkodó polgárai most demonstrációkat szervezve követelőznek – vagyis rekvirálni szándékoznak.

Fegyverek legalábbis nem ropogtak.

Az Unió balos és liberális politikusainak frázis-pufogtatásait én nem sorolnám ide. Nem szólnak azok akkorát, s remélem, az idei év politikai fejleményei még inkább fel fogják hígítani hangjukat…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>