Harmóniában 134. – Nekünk Mohács kell?

Harmóniában 134.

Nekünk Mohács kell?

 

Ady szerint igen.

„Ha van Isten, földtől a fényes égig

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk.”

A történelem számos alkalommal bizonyította már, hogy az egyébként békességre termett magyar nem igazán tud mit kezdeni magával a békével. Külső veszedelem híján mindig elmélyülnek a belső bajok. Széthúzás, fondorlat, cselszövés…

Hogyan is fogalmazott Szigethy Gábor Babits Mihálynak az Ezerkilencszázharminckilenc című írásához készített Előszavában?

„Ady Endre (…) azt akarta tudni, mennyit ér élete, halála annak, akit a sors magyarrá tett, aki anyjától magyar szót tanult, akit emberré ezer év magyar történelme formált. A boldog békeévek nyugalmában ringatódzott az ország, örült az úr-rend a Deáki tettnek: gyümölcsözött a kiegyezés, habkönnyűvé finomult az élet, a szenny is áttetsző lett. Mintha-béke volt: fájdalmaikkal kérkedtek az emberek, a nincs-csel büszkélkedtek.

Semmiből építettünk palotákat…”

Ismerős a helyzetkép? Olyan, mintha már mi is megéltük volna, vagy éppen megélnénk? Pedig senki nem jár már közöttünk, aki valóban átélte, átélhette az Első Nagy Háború előtti időket. A világ azonban olyan fordulatokat vett velünk, hogy körülményeink és reakcióink megismételni látszanak a száz évvel ezelőtti hamis idillt. A világ kínok és keservek árán tanulta meg, hová vezet a belbecs nélküli külcsín. Szintén Szigethy szavaival élve:

„Jött a háború: szétporladtak.”

Az emberek jó része ma hamis biztonságtudatban pergeti napjait. Azt gondolják, törékeny társadalmunkat, az ösztön-lét fölé épített kultúrkupolát nem érheti baj. Úgy vélik, azért nem lesz gond holnap, mert tegnap sem volt. Való igaz, ha megfelelően csekély időhorizonton vizsgáljuk létünk történetét, akár ilyen megalapozatlan következtésekre is juthatunk. Ám, ha csak az utolsó elmúlt évszázadot vesszük górcső alá, mely Ady versének megírása óta eltelt, már össze is omlik hamis biztonságérzetünk.

Két vesztett háború, mérhetetlen áldozatok, veszteségek és megalázó békék haladásunk útjelző karói.

Vajon Isten, a Gondviselés, esetleg a párkák mérik ránk ezeket a megpróbáltatásokat?

Azt gondolom, korántsem.

Úgy a mohácsi csatavesztést, mint a későbbi társadalmi bukásainkat jórészt mi magunk, belülről készítettük elő. Az idegen, általában megszálló hatalmak csak statiszták voltak ebben a nagy drámában. Erőpróbák, feladványok, melyek megoldásához mindenekelőtt magunkat kellett volna legyőzni. Hogy széthúzásaink, fondorlataink, cselszövéseink ne tegyenek minket idegen akarat bábjaivá.

Vessünk csak egy pillantást a nemzeti tragédia-sorozatunk egyik fő állomásának tartott mohácsi csatavesztésre! Próbáljuk meg objektív módon kivesézni, mennyiben tehetett arról a támadó törökök zsenialitása, avagy a védekező magyarok szűklátókörűsége!

Ez a történet is, mint minden más, sokkal korábban kezdődött. Mi azonban csak egy tucatnyi évet menjünk vissza a naptárban, 1514-ig!

Apátfalván komoly hagyománya van Dózsa György kultuszának. A néppel, a népért lázadó hősnek, aki megleckézteti a gonosz urakat, s kényszerű bukásában hősként múlik el a számára rendelt kegyetlen büntetésben: izzó vastrónon, tüzes koronával a fején.

Most ne is foglalkozzunk azzal, hogy mennyire voltak jogosak a felkelés célkitűzései. Csak azt próbáljuk megállapítani, mennyire voltak azok időszerűek!

Lépjünk vissza még 22 évet a történelemben, 1492 augusztusába, a Száva melletti Szegednic városába (más források szerint Szegedre, a halasi pusztára), s azt látjuk, hogy Kinizsi Pál országos főkapitány vezetésével a királyi hadak szétverik az egykor legendás, de Mátyás király halála után, zsold nélkül teljesen lezüllött Fekete Sereg maradékát. Helyreállt a belbiztonság, de végzetes léket kapott a honvédelem. A terjeszkedő török pedig tudta ezt.

Az Oszmán Birodalom egyre aggasztóbb erőfölénybe került a végeken, mind több vár és birtok csúszott át a Magyar Királyság testéből a Porta hódoltságába. 1513-ban X. Leó pápa keresztes hadjáratot hirdetett meg a hódítók ellen. Bakócz Tamás esztergomi érsek és szentszéki követ 1514. április 9-én hirdette ki a pápai bullát. A vitézséggel elérhető könnyebb élet reményében mintegy 40 ezer jobbágy állt rövid idő alatt a sereg kötelékébe. A had szervezetlen, gyenge ellátása oda vezetett, mint 1492-ben: mindennapi szükségleteik kielégítése végett rabolniuk, fosztogatniuk kellett a hadba szállt katonáknak. Ez a helyzet óhatatlanul összetűzésekhez vezetett, melyek nyomán az érsek által immár feloszlatni kívánt sereg teljesen sajátos célt tűzött ki maga elé: szét akarta zúzni a magyar nemességet, mint a török elleni harc legfőbb akadályát. Vagyis, a honvédelem helyett belpolitikai, polgárháborús törekvésekbe bocsátkozott. Osztályharcba.

Elképzelhetjük, mennyire örült ennek a valódi ellenség. Ők ugyanis éppen Perzsiával álltak akkor hadiállapotban, s kétséges, hogy egy kétfrontos háború sikeres megvívására mekkora esélyük lett volna. Ám a második front megnyitása elmaradt, mert magyar ontotta magyar vérét, a Haza felvirágoztatása nevében. A török pedig, egy hónappal a magyarországi lázadás leverése után, teljes hadereje bevetésével, legyőzte a perzsákat. Ezután minden erejét és figyelmét Európa felé fordíthatta…

1526-ban, az oszmán had megállítására a király nem akart és nem tudott akkora katonai erőt összetoborozni, mint ami szükséges lett volna. Elevenen élt még mindenkiben az 1514-es vérengzés emléke.

A csata tragikus kimenetele minden magyar ember előtt ismeretes. Az ütközetben halálát lelte a király, 28 báró, 7 főpap és a megyés ispánok többsége. A Magyar Királyság felső- és középvezetés nélkül maradt.

Álljunk meg egy pillanatra 1526. augusztus 29-énél, s vessük pillantásunkat ismét a szegedi síkra! Ott állomásozik ugyanis Szapolyai János erdélyi vajda, teljes seregével. A becslések 10 és 40 ezer közé teszik katonái létszámát. A vajda már régi ismerősünk, hiszen az ő feladata volt 1514-ben Dózsa felkelésének elfojtása. Most csak áll és vár, nem siet uralkodója megsegítésére. Van, aki úgy véli, a király ellentmondó parancsai miatt vesztegel, mások szerint szándékosan szabotálja a Haza védelmét, hogy közelebb kerülhessen a trónhoz. Tény, hogy az 1505-ös rákosi országgyűlés óta a köznemesek uralkodójelöltje. Tény, hogy nem sokkal korábban Werbőczy István nádor ellene döntött az Újlaky-örökség ügyében, tény, hogy a Habsburgok kikosarazták, s az is tény, hogy sértődötten, önkéntes „belföldi száműzöttként” él ekkoriban, olyannyira, hogy még az 1525-ös országgyűlésen sem jelent meg.

Az is tény, hogy a csatavesztés után, 1526. november 1-én a székesfehérvári országgyűlés királlyá választja, s tíz nap múlva meg is koronázzák.

De hol van már akkorára a Magyar Királyság!

A török október közepéig minden ellenállás, valamire való ütközet nélkül, elfoglalja az ország középső részét. Talán előbb mindent meg kellett volna tennie Zápolyának is a Haza megmentéséért, hogy valódi értéke legyen a homlokára helyezett koronának…

Négy évszázaddal később, 1918-ban, az országvesztő hibát megismételték. Csak töményebben, áthatóbban, kétségbe ejtőbb eredményt produkálva. Károlyi Mihály gróf vezetésével (aki már meglehetősen régóta igyekezett a hatalmi helyzetet megváltoztatni, saját, haladónak tartott eszméivel az ezeréves működési rendet átírni) a háború utolsó évében koncentrált támadást vezettek – végső soron – a magyar államiság ellen. Osztályharcot hirdettek, amikor a magyar honvédek még vérüket hullajtva tartották pozícióikat a fronton. Fontos szem előtt tartanunk, hogy ez a front akkor a közelében sem volt a Magyar Királyság ezeréves határainak. Osztályharcukba az is belefért, hogy munkabeszüntetéseket szervezve meghiúsítsák a frontkatonák utánpótlását. Lőszer, kötszer, élelem nélkül hagyták őket az ellenséges pergőtűzben.

Októberi hatalomátvételük után fejvesztett sietséggel pusztították el a magyar honvédelem maradékát: megalkuvó, előnytelen békefeltételeket elfogadva leszerelték a harcedzett honvédeket. Szélesre tárták országunk kapuit az ellenség előtt. Mondhatnánk úgy is, hogy elbontották a kerítést.

Ismét bebizonyosodott, hogy balga az, aki a Hazára törő ellentől vár kegyes békességet.

A mohácsi csatavesztéshez vezető főbb belső okok itt töményen, egyszerre, néhány hét leforgása alatt jelentek meg. A csatából történő kimaradás a sztrájkokkal, a harcértékkel bíró sereg szétverése, az osztályharc, következésképpen a polgárháborús helyzet kiélesítése…

E három mozzanatból egy is elegendő lett volna, hogy kétségessé tegye az éppen folyó háború kimenetelét. A három együttes megjelenése esélyt sem hagyott egy tisztességes, magyar érdekeket is szem előtt tartó béke megkötésére.

Az ellenség pedig tette a dolgát. Megszállta a védtelen országot. Még csak nem is részben, mint Mohács után a török, hanem gyakorlatilag egészen. A dicső magyar múltat elfedte a dicstelen, balgán kierőszakolt akkori jelen szemfedője.

Hányszor szabad elkövetnünk ugyanazt a tragikus történelmi hibát?

Mohácshoz visszatérve: ma is divata van a mohamedánok honfoglalásának. Illegális bevándorlásnak nevezik. Végcélja egyelőre ismeretlen. Csak annyit tudunk, hogy jönnek. Jönnének.

Ahogyan 1541-ben Buda várába. Vagy elfelejtettük már, hogy Budát fegyver nélkül foglalták el a bámészkodónak álcázott törökök? Szelektív amnéziában szenvedünk?

Vannak politikai és civil szerveződések, melyek bizonyára igen. A belpolitikai csatározások középpontjába került ugyanis a határvédelem ügye. Van, aki kerítést bontana, van, aki szimplán tagadja a migrációt, vagy annak veszélyes voltát. Van, aki e tagadásokkal kíván a hatalom közelébe férkőzni a soron következő választásokon.

Van, aki Dózsa vagy Károlyi módjára osztályharcot hirdet, egyéb ügyek kapcsán, amikor az új honfoglalók már országunk kerítését tépkedik.

Biztos, hogy az osztályharcoskodásnak most van a legfőbb ideje?

Sok vád éri a hivatalban lévő kormányt, hogy temérdek pénzt költ az illegális bevándorlás elleni kampányra. Én nem tudom, valójában mennyit, ahogy azt sem mérhetem fel, sok-e ez, vagy kevés. Nem tudom ugyanis, hogy az Európa és benne Hazánk integritására törő erők mennyit költenek arra, hogy migránsok tízezreit juttassák ide. Senki sem gondolhatja ugyanis, hogy azok többsége saját erőből vergődik határainkig. Azt viszont okkal-joggal vélem, hogy ha a kormány nem áldozna a hon védelmére (benne a hírközlésre), kötelességszegést követne el. Megvádolhatnák, hogy veszni hagyja a rá bízott országot.

Úgy tudom, Európa jóléti feléről készülőben, kialakulóban van egy másik bevándorlási hullám. A legális bevándorlás hulláma. Kétségbeesett, életüket féltő polgárok kívánnak idetelepülni, mert Magyarország ma a béke és a biztonság szigete. Csak a Jóisten tudja, mikor volt utoljára ilyen magasan Magyarország presztízse az egyszerű nyugati emberek szemében. A belbiztonság színvonala pedig valahol az államiság nívóját reprezentálja. Biztosan tönkre akarjuk tenni ezt?

Tévedés azt hinni, hogy a történelem megismétli önmagát. Az igazság az, hogy mi ismételjük meg, újra és újra, minden hibás magatartásunkat, amit valaha is elkövettünk. Mindaddig ismételnünk kell, míg meg nem találjuk a helyes választ – vagy örökre el nem bukunk.

Nekünk tényleg Mohács kell?

Vagy újabb Trianon?

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>