Harmóniában 14. – Modulációk

Harmóniában 14.

Modulációk

 

Az előző részben kimutattuk, hogy a fény sebességénél gyorsabb haladás nem csak lehetősége, de (legalábbis az Univerzum kezdeti fejlődési szakaszára vonatkozóan) bizonyíthatóan előforduló viselkedése az anyag-energia jelenségeknek.

Azt is megállapítottuk korábban, hogy a fénysebesség elérésekor megváltozik az anyag – elveszíti addig meghatározó tömeg-momentumát, ahelyett mozgás-momentum fogja jellemezni, hullámtermészetet ölt magára a kritikus sebességnél. Összevetettük a mechanikai E = mv2/2 és az Einstein-i E = mc2 formulákat. Levontuk a következtetést: az mv2/2 ≈ mc2 csak akkor lehet igaz, ha a kritikus sebesség elérésénél a tömeg-momentum fele valami mássá alakul át, nem az általunk vizsgált és mért energiává. Legvalószínűbb „végterméknek” magát a teret tartottuk, mint a Tér-emtés végcélját.

Tudjuk, hogy az energia visszaalakulhat anyaggá. Bizonyosra vehetjük, hogy a fénysebesség átlépése nem csak a + előjelű gyorsulásnál, hanem a – prefix melletti lassulásnál is kritikus pont. A Világegyetem terének (mások kifejezésével élve: az űrnek) a puszta létezése, valamint ezen túlmenően, az Univerzum tágulásának jelei azt bizonyítják, hogy az energia – anyag visszaalakulás, az energia-felszabaduláshoz képest, már szimpla folyamat csak. Azaz, az E = mc2 = mv2/2 összefüggésben, csak az energiát jelentő tétel „tömegesedik” vissza, a keletkezésekor született tér örökre „kinn marad”.

A szingularitások viselkedésénél azt kell feltételeznünk, hogy szintén a fent leírt alapelv szerint adják át tömeg-momentumukat a megtestesülésnek. Arra való kitekintéssel, hogy a szingularitásnak nincs tere, az anyag- és energia-jelenségek viszont nem létezhetnek, csak térbeli megnyilvánulásban, nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy a fekete lyuk is előbb a tér hullámait „löki ki”, majd ezekre csatlakoznak a megtestesülő, tömeg-momentummal bíró jelenségek. Fel kell tételeznünk, hogy a tér és az anyag kilökődése a szingularitásból endoterm folyamat, tehát ez energia-minimura való törekvés teljesül be általa. Ennek okán a folyamat inverzének megvalósulása csak speciális körülmények között, külső energia bevitelével valósulhat meg.

Ahogyan korábban kifejtettem, a Világegyetem fejlődésének alapvető irányát a tér fejlődésében látjuk. A fejlődésnek az Univerzumban fellelhető megnyilvánulásait 4 fő csoportra osztottuk: szingularitások, anyag, energia, tér. A csoportokba osztályozás fő ismérve a tömeg/tér, azaz a tömeg/mozgás, vagyis a részecske/hullám megnyilvánulás aránya. A szingularitás, a határain belül, maximális tömeg- és nulla mozgás-jellemzővel bír. A tér, önmagában, nulla tömeg- és maximális mozgás-paramétereket hordoz. Az anyag és energia e két végállapot közötti átmenet.

Fogadjuk el (mivel jelen tudásunk szerint ez a legvalószínűbb), hogy az Univerzum legősibb galaxisa az előző részben említett MACS0647-JD jelű objektum. A Teremtés pillanata után 400 millió évvel jött létre. Ez azt is jelenti, hogy az ős-szingularitásból 400 millió év alatt kilökődő, tömeg-momentummal bíró részecskék ekkor lassultak először a fénysebesség alá. Az anyaggá „tömörödés” előfeltétele, hogy a mozgás-momentum e kritikus érték alatti mennyiséget vegye fel.

A legfontosabb, tisztázásra szoruló elméleti kérdés ettől fogva az, hogy a sebesség csökkenése milyen matematikai modell szerint megy végbe. Lineáris, vagy nem-lineáris? Ettől függ ugyanis, hogy mekkora kezdősebességgel indulhattak el az első hullámok, illetve, a Teremtés által felszabadított energia-vihar mekkora átmérőjű Világ-gömböt volt képes létrehozni az anyagi objektumok megjelenéséig rendelkezésére álló idő alatt. Az „ős-rádiusz” modellezésében azt az alapelvet követtük, mi szerint a legkevesebb önkényes változó felhasználásával állapíthassuk meg a sebesség változásának trendjét.

Roppant keveset tudunk az idők kezdetéről.

Egyet azonban szinte biztosra vehetünk: a kezdeti állapothoz képes semmi új nem született, és semmi sem semmisült meg az Univerzum összességében. Legfeljebb átalakult, megnyilvánulási formát változtatott. Számtani értelemben tehát a következő összefüggést írhatjuk fel a fejlődésre: Σm0*v02 = Σm1*v12 = … = Σmn*vn2; ahol n tart a végtelenbe. Tekintve, hogy a kezdeti állapot csak tömeg-momentummal bírt, az átalakulás „köztes termékeit” és a „végeredményt” is a bennük fellelhető tömeg-momentummal számoltuk a modellben – amit az is indokolt, hogy éppen a mozgás-momentum változásának trendjére vagyunk kíváncsiak.

Mivel Σmv2 állandó, bármely pillanatban is „leltározzuk” a Világegyetemet, mi, az egyszerűség kedvéért, ezt az állandót 1-nek vettük. Filozófiai értelemben tehát, az összes tömeg- és mozgás-momentumok 1 Univerzumot tesznek ki együtt. Modellünkben a mindenkori Σmn*vn2 a következő tételekből ál össze: m0v02 = (msing(n) + ma(n) + mE(n) + mV(n))vn2 = 1; ahol a vn a Világegyetemben tapasztalható összes mozgásnak, a hozzájuk tartozó tömegekkel súlyozott átlaga, az aktuális tömegek pedig a maradék szingularitások, az összes anyag és energia, valamint a tér alkotásához felhasznált tömeg mennyiségei.

Időpontokat csak önkényesen tudnánk a változáshoz rendelni, ezért inkább idő-intervallumokat használtunk a modellben. (Ezeket később módunkban áll egymástól függő időpontokká transzformálni, ha akarjuk.)

Jelen tudásunk szerint viszont nem ismerünk, nem ismerhetünk két alapvető értéket. A szingularitás átalakulási hajlandóságát és az anyag-energia egymásba alakulásának együtthatóját. Éppen ezért, modellünkben szabadon választhatóvá tettük, százalékos beviteli lehetőséggel, ezeket a mutatókat. Tehát, 0-nál nagyobb, 100-nál kisebb értékek alkalmazásával, mindkét transzformációs folyamatra, tetszőlegesen megadható az érték, mely megmutatja, hogy egy egységnyi időtartam alatt, a fellelhető szingularitás tömegének hány százaléka alakul át térré és anyag-energia jelenséggé. A másik együtthatóval azt az értéket lehet szabadon paraméterezni, mely az összes, jelenlévő anyag százalékában megmutatja, milyen mértékben alakul az anyag, spontán módon energiává, illetve a jelenlévő energia mely mértékben alakul vissza anyaggá.

A számolótáblát szintén elérhetővé teszem az újság honlapján.

A látszólagos tömeg-defektus, azaz a tér épülése, fentiek alapján, 2 csomópontban zajlik:

  • a szingularitás tömegdefektusának feléből, valamint
  • az anyag-energia átalakulás tömegdefektusának feléből.

Vitathatatlan, hogy a szingularitásból csak akkor léphet ki tömeg, ha van hová távoznia. Ezért épít mindenekelőtt teret a kiterjedés nélküli anyag. Ezt a „szokását” megőrzi akkor is, amikor az anyagból lép ki a tömeg, hullám-természetű energia formájában. A megtestesülést tehát mindig megelőzi az átalakuláshoz szükséges tér kiépítése.

Ezek után vizsgáljuk meg, milyen választ adott modellünk a sebesség változásának kérdésére. Egyértelmű, hogy az Univerzum sugarának egységnyi időtartam alatt végbement változása az időszak alatti átlagsebesség függvénye. A véletlenszerű próbák kivétel nélkül hiperbola-alakban rajzolták ki a rádiusz bekövetkezett növekedését. Elvégeztünk egy módszeres számítást a sebességváltozás függvény-képének kialakítására: 10/10, 20/20, … 90/90 átalakulási együtthatók alkalmazása mellett vizsgáltuk a sugár növekedésének ütemét. A következő grafikus rajzolathoz jutottunk:

_harmonia_14_tablazat

Egyértelműen kirajzolódik, hogy a Világegyetem tér-épülésének sebessége valahol a 3. és 5. időtartam között lassult le meghatározó módon. Ezen, a kvázi-inflexiós ponton „dermedt le” a hétköznapi fogalmaink szerinti anyaggá mindaz, a tér-építés felett maradt, originál szingularitás-tömeg, ami akkorra kilökődött a semmi közepéből.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a kezdeti időszakban a fénysebességnél felfoghatatlanul gyorsabb hullámok hagyták el a fekete lyuk belső térnélküliségét. Elfogadván az energia-megmaradás törvényét, egy apró példával érzékeltetjük a kezdeti hullámok tulajdonságait. Az E = constans, azaz m1v12 = m2v22 összefüggésből kiindulva, tételezzük fel, hogy az m1-hez fénysebesség, az m2-höz pedig a fénysebesség egymilliószorosa tartozik. Ez esetben m1c2 = m2(106c)2 = m21012c2.

Ha kifejezzük az m2 tömeget a fenti összefüggésből, arra jutunk, hogy m2 = m1/1012.

Ennél sokkal nagyobb sebességgel kell elképzelnünk a kezdeti kilökődési sebességet, a fenti értéket csak a szemléltethetőség miatt használtuk fel. Feltételeztük, hogy a fénysebesség alá csökkent kilökődési gyorsaságnál álltak össze a fizikai anyag-energia objektumok. Nem zárhatjuk ki tehát azt sem, hogy a fénysebesség feletti tartományban is léteznek szegmensek, melyek határvonalát átlépve, ugrásszerűen megváltozik a hullám természete, ezzel is tovább bonyolítva a Teremtés működésének megértését. Más kérdés, hogy erre nézve nincs még tapasztalatunk. De, mint tudjuk, a bizonyíték hiánya még nem a hiány bizonyítéka!

Egyik korábbi részben már megemlítettük az ultra-hosszú hullámhosszal bíró hullámokat, mint a tér-építés alapelemeit. Ezt az ultra-hosszú hosszú hullámot most ruházzuk fel az ultra-nagy sebesség tulajdonságával. Rendeljük hozzá a sebesség növekedésével négyzetesen csökkenő tömeg-momentumot, s „megszokott” világ kvantált, diszkrét értékeitől lassan elérkeztünk a folytonos nulla fogalmához. A hullámhoz, mely a végtelen sebesség határán haladva, elveszítette tömeg-momentumát, de utolérte saját magát. Megleltük a Tér alapegységét.

Ugye, megmondtuk előre, hogy ez nem semmi lesz?

A hullám jobb megismeréséhez még hozzá kell tennünk, hogy a térhullám, mely „térsebességgel” halad, nem transzverzális rezgéseket produkál. Kilépésekor ugyanis nem volt tér, azt neki, magának kellett megteremtenie. Haladási irányára merőlegesen tehát nem tud(ott) kitérni, így bármely frekvenciájú rezgését is csak a haladás irányában, azaz longitudinálisan képes végrehajtani.

Ezek alapján a kiépült Tér közel végtelen számú, térsebességen (azaz időtlenül) haladó, önmaga mellett spirálisan elfutó hullám szövete. Ahogyan korábban már érintettük e kérdést, a szingularitás nulla teréből vagy az anyagi jelenségek konfigurációs teréből kilépő, tömeg-momentummal rendelkező kvantumok „feltranszformálják” a térhullámot. Akkor, az egyszerűség kedvéért, még csak a frekvencia-modulációt említettük meg. Eljött viszont az ideje annak, hogy az amplitúdó-modulációról is beszéljünk. Az amplitúdó (harmonikus mozgás esetén a középponti helyzettől mért legnagyobb kitérés) rendkívül fontos tényező az adott hullám energiájának kialakításában. A harmonikusa rezgő test energiája két komponensből: a mozgási és a rugalmassági energia összegéből adódik. E = D*y2/2 + m*v2/2. Ha a legnagyobb kitérés esetét vesszük, megállapíthatjuk, hogy ott v = 0, és y = A (azaz amplitúdó). A test teljes energiáját a rugalmassági energia adja, azaz: E = D*A2/2. Végezzünk el néhány „csinosítást” az egyenleten. Tudjuk, hogy D = m*ω2, és ω = 2π/T A T helyett alkalmazzuk a vele ekvivalens 1/f-et, a frekvencia reciprokát. Így kifejezve ω = 2πf, ω2 = 4π2f2.

A rugalmassági energia maximuma tehát: E = m4π2f2A2/2.

Egy kicsit átrendezve: E = m*4πA2*f2π/2. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy a képletben szereplő 4πA2 komponens az amplitúdó által kirajzolható gömbfelszín képlete.

A rezgő mozgás egyensúlyi pontjában, ahol A = 0, v = max., a harmonikus mozgást végző test össz-energiája egyenlő a mozgási energia nagyságával. A kétféle energia maximuma tehát egyenlő.

Azaz: m*4πA2*f2π/2 = m*v2/2. Egyszerűsítés után azt kapjuk, hogy 4πA2*f2π = v2. Tudjuk, hogy v = f*λ, tehát v2 = f22. Ezt behelyettesítve: 4πA2*f2π = f22. Egyszerűsítés után: 4πA2 = λ2.

Tehát, a harmonikus rezgőmozgásban átvihető energia nagysága nem tetszőleges, mivel csak a rezgés amplitúdója szigorúan megszabott értéket veheti fel?

Nem! Ha ez így lenne, az egyben azt is jelentené, hogy egy hullám amplitúdójának növelése a hullámhossz növekedését is eredményezné, azaz csökkentené a frekvenciáját.

Térjünk vissza az m4πA2f2π/2 = mv2/2 összefüggéshez. Baloldalán, az f kiváltására, helyettesítjük be az f = v/λ összefüggést. Így: 2A2v22 = v2. Ennek látszólag semmi értelme, mert szemmel láthatóan egyenlőtlenség áll az egyenlőségjel két oldalán Hol lehet a baj?

Tegyük fel, hogy a fényt vizsgáljuk, s a foton energiájára vagyunk kíváncsiak. A bal oldalon használt v = f*λ összefüggésben a v egyenlő a c-vel, mint tudjuk. Az utolsó lépésként használt összefüggést tehát csak így építhetjük be az egyenletbe: f = c/λ. Az egyenletünk pedig így néz ki helyes alakban: 2A2c22 = v2. Kicsit átalakítva: 2πA/λ = v/c.

Vagyis: a fény sebessége nem állandó! A haladás irányában mért, időegység alatti elmozdulása ugyan állandó lehet, de a foton által megtett út, következésképpen a foton sebessége, a fenti összefüggés szerint, az amplitúdó mértéke szerint változik, ha a hullámhossz (és a frekvencia) változatlan maradt.

Tovább alakítva összefüggésünket, a 2Aπc/λ = v összefüggéshez jutunk. Mivel c/λ = f; egyenletünk: 2Aπf = v. Fókuszáljunk a 2Aπ összefüggésre! Ez az amplitúdó által kirajzolt kör kerülete. Annyiszor vesszük figyelembe, ahányszor a foton azt kirajzolja. Ez a mozgás és a hozzá kapcsolódó sebesség akkor jön létre a térben, ha a mozgást végző test a haladás irányában ismétlődő, az irányvektorra merőleges sugarú körmozgást végez. Vagyis, spirál-vonalban mozog! A foton is!

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>