Harmóniában 15. – Az idők végezetéig

Harmóniában 15.

Az idők végezetéig

 

Az előző részekben felvázolt, energia-igényes tér-épülés kapcsán joggal vetődik fel a kérdés: meddig él a Világegyetem?

Roppant nehéz időpont-jellegű választ adni a kérdésre. Folyamatokhoz kötött megoldást viszont valószínűsíthetünk. Tehát, ha a Tér-emtés irányának elfogadjuk a szingularitás → külső térhullámok fejlődési irányt, megállapíthatjuk, hogy a működésnek addig van „üzemanyaga”, amíg megtestesületlen fekete lyukak találhatóak a Világegyetemben. Amikor ezek elfogynak, vagyis, az utolsó kronosz is felnyílik, megkezdődik a végjáték.

Az anyag belső terének hullámai külső térhullámokká alakulnak, az állóhullámok teret nyerve futni kezdenek. Elérkezik majd a pillanat, amikor az utolsó állóhullám is energiává alakul. Ekkor tűnik el az anyagi részecskék hírmondója is a világból. Vele a hullám-transzformáció helyszíne is megszűnik. Maradnak az utolsó, egymásba már át nem alakuló energia-megnyilvánulások, a hatalmasra tágult térben. Logikailag a 0+1/∞ frekvenciáig, azaz a ∞-1/∞ hullámhosszig tudjuk követni az eseménysort. Bizonyos, hogy a végső hullámhossz a végtelent célozza meg. Értelmezni azért nem tudjuk a végtelenben zajló folyamatokat, mert a frekvencia megszűnésével energia- és tömegmomentumát is elveszíti a hullám, tehát kilép a mi értelmezési tartományunkból.

Ebben a végső stádiumban eljöhet a pillanat, melyben a frekvenciák kiegyenlítődnek. Ez a pont lesz az idők végezete. Az időről megjegyezném, hogy nem egyéb, mint a harmonikus mozgások összehasonlítására képzett viszonyszám. Önmagában tehát nem létező, származtatott mennyiségről beszélünk. Következésképpen bizonyosan létezik két állapot, ahol az Univerzum egészében nincs jelen az idő. A végtelen és a 0 frekvenciák állapotában nincs különbség a harmonikus mozgások között, tehát értelmét és tartalmát veszíti az idő fogalma is.

Az érzékelés metodikájáról beszélnünk kell itt. Természetesnek vesszük, hogy érzékeljük a fényt, s az általa szállított információkat: távolságot, méretet, formát, színt. Azt gondoljuk, az észlelés folyamatában a fényt érzékeljük. Pedig korántsem! A fény különbözőségét érzékeljük! Képzeljük el, hogy a környezetünk teljesen egyforma, fehér fényben úszik. Semmiféle árnyék nem töri meg. Mit tapasztalunk? Milyen információ birtokába jutunk a látás által? Éppúgy a semmit érzékeljük, mintha vaksötétben kellene tájékozódnunk.

Az érzékeléshez tehát feltétlenül differenciára van szükségünk. Különbség nélkül nem megy…

Tulajdonképpen ez a helyzet a tér érzékelésével is!

Amíg minden irányban ható, kiegyenlített hullámzás vesz körül minket, addig a hullámok vektoriális eredője 0 lesz. Állóvíz. Ezzel szemben, amint a hullámok mozgása valamely határozott térbeli irány mentén ölt alakot, azonnal észlelni kezdjük az áramlást, energikusabb esetben a sodrást. Mivel a külső téralkotó hullámok, alacsony frekvenciájuk miatt, kis távolságokon belül nem képesek komoly interferencia-jelenségek létrehozására, nem érzékeljük, hogy léteznének. Hiába tudjuk az elménkkel, hogy létezniük kellene, hiszen a billentyűzet és az egér a kezünk ügyében van, a kávéért viszont el kell sétálnunk a konyhapultig – mivel nem érzékelünk a hullámok áramlásában különbséget – semminek vesszük a teret.

A tömegdefektusnak az előző részben kibontott ≈mc2-nyi, látszólagos energiavesztesége itt nyer értelmet. A tér változását alacsony energia ki-belépéssel járó folyamatoknál nem érzékeljük, mert elenyésző a különbség. Atombomba robbanásánál, lökéshullám formájában, már észleljük a térnövekményt, de nem sok örömöt találunk benne. Alapesetben a tér szerkezete, vektoriális eredője nem változik meg. Az újonnan útnak indított hullámok, a korábbiakat maguk előtt tolva, tovaszáguldanak az Univerzum pereme felé, hogy tágítsák azt. Nem marad utánuk különbség, nincs mit mérnünk. De azért nem veszett el semmi – csak beépült a számunkra érzékelhetetlen homogenitásba.

A tér épülését közelről nem észleljük hát, mert a jelenség nem jár olyan drámai változásokkal, melyek az érzékelhetőség küszöbét elérnék. Ám, ha a teleszkópjaink által közvetített képeket nézegetjük, különböző spirál-formákban látjuk megtestesülni a térben szétszórt anyag-halmazokat. Mint a felkevert kávéba löttyintett tejszín rajzolatát. Azt kellene eldöntenünk, hogy az anyag akarja-e önmagától felvenni a látott formát, vagy a tér tulajdonságai kényszerítik az adott alak (és mozgás) felvételére? Konyhakész példánk szerint: akar-e a tejszín forogni, vagy kénytelen megtenni azt?

Ha elfogadjuk az alap-feltételezést, miszerint a tér alacsony frekvenciájú hullámok 3 dimenziós szövete, tudomásul vettük azt is, hogy hullámhosszuk szerint determinált módon, ezek az elemi téralkotók interferálódhatnak egymással. A klasszikus fénytanból tudjuk, mivel jár ez. Bizonyos pozíciókban kiolthatják, más koordinátákon pedig felerősíthetik egymást a hullámok. Előáll tehát a „térritka” és a „térsűrű” galaktikus szegmens. A „térritka” helyeket fogjuk fel a vákuum vákuumának. Értelemszerűen, a tér taszító hatása ezekben a csatornákban érvényesül legkevésbé. Ezek tehát a legalkalmasabb útvonalak a saját belső térrel és tömeg-momentummal rendelkező dolgok helyváltoztatásához. Minimális mechanikai energia-veszteséggel hajható végre bennük a mozgás.

Nyilvánvaló, hogy a tejszín is hatással van a kávé mozgására – a térben mozgó testek is befolyásolják mind a teret, mind pedig egymás mozgását.

Kozmikus méretekben mindenekelőtt a gravitációt kell számításba vennünk. A tudomány jelen állása szerint a gravitonok közvetítik végtelen távolságba ezt a gyenge kölcsönhatást. A gravitonokat azonban még nem találta meg a tudomány…

A magunk részéről megállapítottuk, hogy a tömeg-momentummal rendelkező hullámok fő törekvése az eredeti állapot, a szingularitás elérése. A tér-hullámok születése viszont hátráltatja ebbéli igyekezetüket. Hogyan működhet hát a tömegvonzás?

Bizonyos, hogy a különböző hullámok viselkedése nem egyforma. Az elektromágneses hullámok a kibocsátás centrumából igyekeznek teljes, véges sebességükkel távolodni. Energia- és tömegmomentumuk végigszáguld a gerjesztett térhullámon, s csak közvetlen találkozás (becsapódás) esetén fejt ki hatást. Ezért nem tudunk a fény után nézni, illetve ezért nem látjuk oldalról sem a sugarat.

Az elektromágnesesnél lényegesen nagyobb frekvenciájú, állóhullámnak felfogható anyagi részecske viszont nem követi a születésekor kibocsátott térhullámot. Marad a Tér keresztjére feszítve, s a tömeg-középpont elérésén fáradozik. Tételezzük fel, hogy eközben amplitúdó-modulációt hajt végre a vele kapcsolatba kerülő térhullámokon. (Az amplitúdó a hullámtaréj nagysága.) Az amplitúdó a hullám terjedési sebességével fut végig magán a rezgésen. Mivel azonban a kilengést moduláló energiaforrás egy helyben marad, az amplitudó-moduláció csillapított rezgésként fut végig, így a távolsággal fordított arányú a kitérés mértéke. Valahol a térben, x távolságra az első modulátortól, egy következő tömegmomentum szintén amplitúdó-modulálást hajthat végre a térhullámon. A két gerjesztett rezgés egymás irányába halad, csökkenő erővel.

Mi történik egy fix hosszúságú cérna által összekötött két gyufa-skatulyával, ha a madzagot harmonika vagy hullám alakban felhajtogatjuk? Közelebb kerülnek egymáshoz. Ez a tömegvonzás logikai alapja. A gravitonok tehát gerjesztett amplitúdójú térhullámok. A fizikai testnek tekinthető objektumok végzik az amplitúdó modulálását, melynek mértéke a távolsággal csökken. A két test egymáshoz közeledésével viszont mindinkább rövidül a maradék cérna, s egyre nőnek a hullámtaréjok, tehát mind nagyobb sebességgel csökken a távolság. Ez lehet az oka a szabadesésnél tapasztalt gyorsulásnak.

Ezek után tegyünk egy próbát azon törvényszerűségek megfogalmazására, melyeknek érvényesülése (a modellünk szerint) biztosítani képes az általunk (alig-alig) ismert világ létezését és a köznapi tapasztalatokkal egybeeső működését.

  1. A szingularitások csak tömeg-momentummal rendelkeznek, tehát semmiféle mozgás nem nyilvánulhat meg a belsejükben. Ennek következtében nincs bennük összehasonlítható periodicitás, tehát időtlen képződmények.
  2. A Genezis végeredményeként előálló „tiszta” tér, a végtelen hullámhossz elérésekor, elveszíti minden tömeg-momentumát. A kiegyenlített hullámhosszok között szintén nem lesz összevethető periódus-különbség, tehát időtlen képződmény lesz a tiszta tér is.
  3. Az anyag- és energia-megnyilvánulásokhoz elengedhetetlen feltétel a tér jelenléte.
  4. Az anyagi világ objektumai (anyag és energia) a kezdeti- és a végállapot minőségei közötti átmenetek. Tömeg- és mozgás-(tér)-momentumokkal egyaránt rendelkező hullámjelenségeknek tekinthetők.
  5. A hullámok közötti alapvető különbség a sebességükben, frekvenciájukban (hullámhosszukban) és az amplitúdójukban van.
  6. A lassúbb és magasabb frekvenciájú (sűrűbb) hullámok nagyobb tömeg-momentummal bírnak, mint a gyorsabb és kisebb frekvenciájú (ritkább) hullámok. Az amplitúdó és a mozgás- (tér)- momentum egyenes arányban áll egymással.
  7. A hullámok közötti energia-átadás (frekvencia-és amplitúdó-csere), meghatározott körülmények és (valószínűleg) rögzített kompatibilitási határértékek között, végbemehet. A különböző frekvenciájú hullámok nem vésznek el, de egymásba átalakulhatnak.
  8. Konfigurációs tér kialakítására alkalmas körülmények között, a különböző hullámhosszú sugárzások kumulálódhatnak.
  9. A konfigurációs tér építéséhez szükséges hullámmennyiség kvantált. Az minden esetben, az atomra vagy molekulára jellemző, „fajspecifikus” módon, kizárólag az adott elektron-konfigurációra szabott méret és forma szerint épül ki.
  10. A konfigurációs tér növelése energia-elnyelő, a csökkenése pedig energia-felszabadító folyamat. Növeléséhez az anyagot felépítő, belső szerkezetet alkotó elemi részecskék bomlása vagy a külső környezetből belépő rezgések szolgáltathatnak energiát. Csökkenésénél a felszabaduló hullám-energia mindig a külső környezet felé távozik.
  11. A belső tér megszűnésével kilépő hullámok a környezeti paraméterek szerint meghatározott frekvenciával hagyják el az atomot vagy a molekulát.
  12. A nagyobb kiterjedésű belső tér magasabb szabadenergia-tartalmat jelent.
  13. Magasabb szabadenergia-tartalmú molekulák létrehozásához annyi energiát kell közölni a kiinduló vegyületekkel, amennyit a belső térnövekmény létrehozása, kvantált módon igényel.
  14. A belső tér csökkenése a külső térben okoz tér- és energianövekményt.

 

Az Univerzum valamekkora, kicsiny térbeli kiterjedéssel az ős-szingularitásban is rendelkezett, s létezése végén is rendelkezni fog valamely kicsin energia-tartalommal. Amennyiben nem így lenne, meg kellene változtatnunk a 0-val történő szorzás szabályát, a következőképpen: 0-val történő szorzás eredménye csak akkor lesz 0, ha a szorzó-tényezők egyike sem végtelen. (Az Univerzum kiinduló állapota a végtelen energia és a 0 tér szorzatának, végső állapota a 0 energia és a végtelen tér szorzataként fogható fel. A köztes stációk az mx anyag-energia és a Vy tér szorzatát adják a fejlődés minden pillanatában. Mivel az anyag-energia-tér mátrix egyetlen eleme sem születhet a semmiből és nem is pusztulhat el, az mΩ*V0 = mx*Vy = m0*VΩ egyenlőség a Világegyetem teljes fejlődési ciklusát jellemzi. Ha pedig igaz, akkor a m0 és a V0 vagy nem vehet fel 0 értéket, vagy jogos a szorzás szabályának módosítása.)

Azon persze elgondolkodhatunk, mivel teljesen jogos a felvetés, hogy a végtelen tér állapotában megszűnik-e az Univerzum, vagy csak számunkra szűnik meg? (Mivel véges értelmünk nem tudja felfogni a folytatást.) A leginkább valószínűnek az látszik, hogy ez a modellezett vég valaminek a kezdete is lesz egyben – bár az már nem a jelen, anyagi köntösben megjelenő emberi formánkra fog tartozni.

Kézenfekvő, nagyon érdekes feltevés, hogy oszcillálhat-e a tér és az anyag? Azaz, bizonyos, speciális feltételek mellett, a nagyon komoly energia-befektetés árán kiépült tér (vagy annak egy része) visszaalakulhat-e energiává, netán anyaggá? Ha igen, akkor az Univerzum élettartama jelentősen megnövekszik a modellben ábrázolthoz képest. Ugyanakkor az emberiség is kaphatna egy lehetőséget energia-éhsége környezetbarát csillapítására. A tér építéséhez felhasznált energia visszaalakításával éppen nem rombolnánk a környezetünket, hanem megnövelnénk Világegyetemünk élettartamát…

Mi, emberek, szeretjük, ha valamely állítás igazolására bizonyítékokat kapunk. A szingularitás-anyag-energia-tér fejlődés-irány bizonyítása kapcsán döntően elméleti, logikai kérdésről van szó. A kérdésben (egyelőre) kevés a gyakorlati vonatkozás. Létezik viszont olyan, közeli jelenség, ami legalábbis elgondolkodtathat minket e tárgykörben. Nevezetesen a Napunkra gondolunk itt.

Komolyan veheti-e bárki, hogy a semmiből 5 milliárd éve összeállt egy hatalmas gázbuborék, mely a hidrogén fúziójából energiát szabadít fel, viszonylag egyenletes ütemben, s azt szétsugározza? Várhatóan még legalább ennyi ideig így is fog működni.

Gondoljanak csak az ember által alkotott fúziós bombákra! A másodperc töredék része alatt felhasználják az összes rendelkezésre álló üzemanyagukat, s egy nagy bumm-mal szétszóródnak a végtelenbe! A Nap tízmilliárd éves, folyamatos működéséhez szükséges hidrogént ki raktározza, s adagolja, a megfelelő, egyenletes fűtés-hűtés szem előtt tartásával? Ki és milyen védelmet rakott a Nap fúziós máglyájába, hogy a spontán láncreakció önpusztító hatását megregulázza?

Így már elég hihetetlennek tűnik a sok milliárd évre elegendő hidrogén spontán egymásra találásának elmélete. A modellünk alapján viszont tételezzük fel, hogy a csillagok, így a Nap magját is, az ős-szingularitásból kiszakadt „fekete lyuk” alkotja. Ez adja át a benne megtestesült energiatartalmat a mennyei kályha működéséhez. Folyamatosan, szabályozottan. A Nap asztrológiai és csillagászati jele Rének, az ókori egyiptomi Napistennek a hieroglif jele. Egy kör, közepében egy ponttal.

Vajon miért?

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>