Harmóniában 16. – Miért is?

Harmóniában 16.

Miért is?

 

Mielőtt a teremtett világ jelenségeinek boncolgatását folytatnám, ennél a résznél megállok egy szusszanásnyi időre, hadd vegyenek a Kedves Olvasók néhány mély lélegzetet ebben a kánikulában.

Rendhagyó módon, most nem a környezet boncolgatásával foglalkoznék, hanem bemutatnám kisded csapatunkat a Tisztelt Érdeklődőknek. Az a helyzet ugyanis, hogy az írásokat én jegyzem – mert a társaim szerénysége tiltja ezt – de nem egyedül alkotom azokat. A Harmóniában sorozat írásában segítségemre van két kiváló ember, egykori hallgatótársaim, Gulyás Lajos és Járási József. Újra és újra átrágjuk magunkat olyan dolgokon, amiken már harminc esztendeje töprengünk, ha éppen arra van időnk. (Erről jut eszembe: hogy rohan az idő!) Az együtt-gondolkodás eredményét azután papírra vetem, ők átnézik, javítják, ha kell – így kerül végül a Nagyérdemű elé a kész anyag.

Ha kell, inspirálnak, ha pedig arra van szükség, visszafognak, hogy ne szaladjon el velem annyira a ló. Azt gondolom, így sikerült, közös erővel elérnünk, hogy megfelelő ütemben haladjunk, de a nagy sietségben ne boruljon árokba a szekerünk.

Érdekes kor gyermekei vagyunk. Születésünktől fogva mindhárman vallásos környezetben kezdtük földi pályafutásunkat. A világ akkor még nagyon egyszerűnek mutatta magát, az Élet nagy rejtélyei kibogozhatóak voltak. Légy jó és minden rendben lesz veled – ennyiben lehetne összefoglalni gyermeki világnézetünk alapvetését. Semmi baj sem lett volna, ha idővel ez a képlet nem bonyolódott volna el, nem kuszálódott volna össze. De végletesen és véglegesen összegubancolódott az ártatlan szemléletünk. Azt láttuk, hogy a nem is olyan nagyon jó embereknek igen jó soruk van, szüleink pedig hiába jók, nekünk csak nem lesz új biciklink. Míg tündér-lelkületű nagymamánk az ágynak esik betegen, a mindig rólunk pletykáló (általában túlzásokba eső) szomszéd néni viszont a legjobb egészségnek örvend. Úgy éreztük, valami más történik körülöttünk, mint amit addig tudni véltünk.

Akkor még nem is sejtettük, valójában mi történik velünk. Fogalmunk sem volt arról, hogy az ember bukása ismétlődik meg bennünk – azaz, a társadalmi tapasztalatok és konvenciók elménken és lelkünkön való eluralkodása az addigi, kvázi-paradicsomi teljességhez képest egy radikálisan új, másodlagos állapotba taszít bennünket. Az ártatlansághoz képest egy romlott, degenerált állapotba.

A valóságba – mondják erre a legtöbben.

Valóban? De hát mi is a valóság? Az ős-eredeti, elsőrendű, teljes képesség hiánya? Az őseredethez vezető kapcsolat elvesztése? Az átkozottság, bűnösség és tökéletlenség állandósult érzete?

Ami biztos – és ez mindannyiunkkal megtörtént életünk korai szakaszában – elkezdtük kiépíteni a kettősség, a megosztottság, az ítélkezés világát magunkban. Más, hízelgőbb szóhasználattal élve: nekifogtunk megkülönböztetni a rosszat és a jót. De mi a rossz és mitől az? Hát a jó mitől jó?

Ahogy a mondás tartja: ahány ház, annyi szokás. Ahány kor, annyi divat. Ma elszörnyülködünk vagy éppenséggel kacagunk az eleink ruhatárának, ételeinek, gyógymódjainak olyik-másik darabján. Ők bizonyára minket tartanának futóbolondoknak, ha új Zrínyiász módjára feltámadnának, s közénk keverednének. Az tehát a jó és az a rossz, amit az adott korban társadalmat alkotó emberek többsége ennek vagy annak tart. Hogy közmegegyezéssel történik-e a dolgok kategorizálása, vagy diktátori parancsra – az a társadalomba beilleszkedő gyermeki lélek számára mindegy.

Figyeltünk hát, és kezdtük elsajátítani a játékszabályokat. Kezdtük magunkat úgy értelmezni, mint a környezetünket alkotó emberek (szinte kivétel nélkül) teszik: a világot alkotó dolgok, jelenségek függvényeként. Azaz, beléptünk a felejtés állapotába. Az Isten-képmásra teremtett emberi teljességünk velünk született emlékét elnyomtuk magunkban. Elfeledtük, hogy a világot alkotó dolgok is függnek tőlünk, nem csak mi azoktól. Eszünkbe sem jutott, a dolgok önmagukban semmilyenek, csak az emberi látásmódunk ruházza fel azokat ilyen vagy olyan tulajdonságokkal. Egyre nagyobb szükségünk lett tárgyakra, amik használatával azután be is határoltuk, karámok közé tereltük képességeinket és alkotó erőinket. A sors rabszolgáiként, helyenként a körülmények áldozataiként kezdtük megélni saját létezésünket.

Istenre sem úgy gondoltunk már, mint a kezdet kezdetén. Persze, a materiális tudományok előretörésével, a „józan ész” diadalával feltörtek azok a vulkánok is, melyeknek hamuja örökre be akarta takarni a feledés leplével a szakrális gondolkodást. „Ha mindenható az Isten, tud-e olyan nagy követ teremteni, amit maga sem tud megemelni?” – idézték fel a középkori dilemmát, akik szerint játszóházban lett volna a helyünk vasárnap – a templom helyett. Fülsiketítően zakatolt velünk a „valóság” vonata, s jószerével azt sem tudtuk, hová visz, merre tart ez a nagy rohanás.

Tanulni kezdtük a tudományokat. Fizikát, kémiát, biológiát – s a mindent megalapozó matematikát.

Szokványos neveltetést kaptunk. Azaz tudatunkat egy nagyon speciális, de hihetetlenül sekély működési módra programozták. Vagyis: a felszínes kérdés – helyes felelet fogalompáron kívül semmi egyebet nem vártak el tőlünk. Betanultuk a társadalom konvencionális fogalomrendszerének válasz-sémáit, így azt mondták ránk, hogy képesek vagyunk a gondolkodásra. Ez a nevelői-oktatói munka azonban nem nagyon mutat(ott) túl az egyszerű kondicionálás keretein.

Volt azonban egy kis baj velünk. A kondicionálás nem ölt ki minden egyéb tudati működést belőlünk. Eléggé renitens módon, értelmezni próbáltuk azt a fogalomtárat, amit a fejünkbe kellett tölteni. Ekkor történt meg a baj: elakadtunk. Egyik alkalommal éppenséggel az entrópia-entalpia törvényszerűségeit boncolgattuk, hozzá kapcsolódóan a káosz-elméletet. A hivatalos álláspont szerint, ugyebár, a világ haladási iránya az entrópia növekedése felé mutat. Tehát, a rendezetlenség egyre nő benne, s csak annyi jó hírrel szolgálhatunk, hogy annak is van egy maximuma, aminél kaotikusabb már nem lehet.

Semmi gond, ez egy egyszerű tétel, szó szerint be lehet vágni, termodinamikai értelmezésében még kiegészítjük olyan varázs-szavakkal, hogy „adiabatikusan zárt rendszerben”, stb., stb. Igen ám, de ugyanannak a tudománynak a hivatalos álláspontja szerint az Univerzum ősrobbanással keletkezett!

El tudnak képzelni kaotikusabb állapotot, mint egy robbanás? Ugye nem?

Volt egy ismerősünk, aki zugban pálinkát főzött akkoriban. Nem azért, mert ezen törvénytelen cselekedetén keresztül akarta megbuktatni a regnáló államrendet – pusztán azért, mert szerette a gyümölcspárlatokat. Egyszer alaposan megkóstolgatta a rézelejét. El is szunnyadt tőle. Arra ébredt, hogy felrobbant a berendezés. Szegény főzőmester olyan ittas volt, hogy vitába keveredett a jóhiszemű tűzoltóval, aki lekvár-főzésként akarta jegyzőkönyvezni a tüzet okozó eseményt. A gazda viszont ragaszkodott a pálinkafőzés rögzítéséhez, mert a lekvár rotyogtatása alantas, asszonynak való cselekedet, ő pedig odáig soha nem süllyed.

Nos, pár nappal később láttuk ezt a felrobbant nyári konyhát. Iszonyúan nézett ki – pedig csak egy maszek szeszpároló pukkant el. A Világegyetemet szülő ősrobbanás igen diszkrét lehetett ehhez képest, ha 13 milliárd éve haladunk a káosz felé, és még sehol sem tartunk!

Másképpen megfogalmazva a problémát: ha a magára hagyott, akarattalan és buta anyag fő törekvése most az, hogy összekeveredjék, rendezetlenné váljék, ugyan, mondja már meg valaki, az idők kezdetén milyen törvényszerűségnek engedelmeskedve jelent meg a sokkal rendezettebb megnyilvánulásában? A Rend törvénye mikor és mitől veszítette hatályát?

Ilyes-fajta gondolatok születtek bennünk, míg az anyag-centrikus tudományok spekulációit sajátítgattuk el az eredményes vizsga reményében. Ezeken a fikciókon keresztül pedig egyre közelebb jutottunk a gyermekkorunkban elfeledett Isten szükségszerűségének felismeréséhez.

A kötelező tudományok, a világ működése tekintetében, többé-kevésbe használható magyarázatot adtak a hogyanra, de használhatatlanoknak tűntek a miért vonatkozásában. Sok választásunk nem volt: vagy foglalkozunk a kérdéskörrel, vagy nem.

Fiskális értelemben véve, nem sok gyakorlati haszonnal kecsegtetett, ha belebonyolódunk az ügybe. Se több, se lágyabb kenyeret nem remélhettünk a kérdés megoldásától. Ám, mint tudjuk, nem csak kenyérrel él az ember. Ezen túlmenően, ha valakiknek fontos, hogy ilyen ősrobbanás-dajkamesékkel traktáljanak felnövekvő generációkat, ne legyen már nekünk se mindegy, hogy képesek vagyunk-e alternatívát állítani a nyilvánvaló képtelenséggel szemben.

Nyilvánvaló volt, hogy amennyiben nem akarunk másokat utánozni a Tér-emtés modelljének kidolgozása közben, nagy mértékben kell az intuícióinkra támaszkodnunk. Szerencsés esetben az megfelelő, tiszta forrásként szolgálhat a vállalásunk utánzás-mentes teljesítéséhez. Persze, nem kockázatmentes dolog a belső sugallatra hallgatva, merőben újszerű dolgot alkotni. A M. Dervis által jegyzett, 1998-ban megjelent, „A szufi út” című tanítás-gyűjtemény 75. sorszámú idézete a következőt mondja a szituációról:

„Az intuitív megragadásban szűkölködők két fő erőt vetnek be azok ellen, akik viszont részesülnek benne. Az első a Hatalom Embereinek ereje: gyilkolnak, büntetnek és ártanak. A második a Tudomány Embereinek ereje: ők csalással, képmutatással és eretnekségekkel élnek.”

Ez azért elég sommás összefoglalása az intuitív és a spekulatív nézetek összecsapásából eredő lehetséges következményeknek. A „józan ész” azt tanácsolná, hogy ne foglalkozzunk ilyen kérdésekkel, ha nem a megélhetésünk múlik rajta. De valóban a „józan ész” fogna vissza minket a cselekvéstől, vagy csak az okosságnak álcázott gyávaság kerekedne felül az elménkben?

Ennek a kérdésnek a tisztázásához mindenekelőtt a gyávaságról alkotott fogalmainkat kellett pontosítanunk. Mint tudjuk, meg van írva, hogy Isten országába nem juthatnak be a gyávák. Ezt a lehetséges kimenetet el kell kerülnünk, még akkor is, ha a földi hatalmasok rosszallását vonjuk a fejünkre. Ebben egyetértettünk. Mi hát a gyávaság?

Tulajdonképpen az igazsághoz fűződő viszonyunk. Az embert ez emeli fel, vagy buktatja el. Tehát gyáva az, aki a boldogsága elérése érdekében sem mer változtatni az igazsághoz való viszonyán. Aprópénzre váltva: a gyáva nem meri vállalni tettének következményeit, retteg attól, hogy a világ megítéli őt, nem meri megvallani hitét, mert fél, hogy különcnek gondolja őt és kiveti magából a világ. Nem mer szakítani ostoba társadalmi, vagy közösségi szokásokkal, hagyományokkal, nem mer szembe nézni mások feléje sugárzott ítéletével, nem meri elfogadni a kritikát, ragaszkodik elvekhez, akkor is, ha azokról rég bebizonyosodott, hogy hamisak.

Ha feltételezésen és félelmen alapszik a jövőnk, nem pedig bizalmon és tapasztalaton – ha azt mondjuk, hogy nehéz, pedig valójában meg sem próbáltuk: ez a gyávaság.

Azt gondoltuk, csúnya meghátrálás lenne, ha nem vállalnánk fel önmagunkat – a kapott intuícióinkat – ezért belevágtunk. Az előző 15 részben elbeszéltük, amit a Világegyetem teremtéséről, működésének alapjairól gondolunk. Bizonyára voltak olyan részek, amiket sokan túlságosan elméletinek, száraznak tartottak. Nem tehetünk róla: a téma volt igen szikár, a megközelítés lehetőségei pedig korlátozottak. Azt gondoljuk, ilyen értelemben a „beszélgetés” nehezén már túljutottunk. A következő résztől sokkal kézzelfoghatóbb, „konyhakészebb” példákon keresztül fogjuk vizsgálni a teremtett világ működését.

Nem titkolt szándékunk, hogy a tudományos-technikai forradalom szemfényvesztéseitől elzsibbasztott felebarátaink figyelmét visszafordítsuk a Mindenható felé. Ezen a ponton nem tudjuk megkerülni, hogy beidézzük a már hivatkozott „A szufi út” könyvecske 1. tanítását:

„A mai kultúra legnagyobbrészt altatás, feledékennyé tevés, múlatás és szétszórás. Közömbössé és feledékennyé kábítottak bennünket a lélek aneszteziológusai. Szívünket a folytonos alvás elzsibbasztotta. Van szemünk, de nem látunk, van fülünk, de nem hallunk.”

Elfelejtettük, honnan jövünk és mi végre vagyunk itt, a Földön. A Teremtő Isten helyére elméleteket állítottunk, s ez megnyugtat minket abban, hogy az utunk végén nem kell elszámolnunk gondolatainkkal, szavainkkal, cselekedeteinkkel és mulasztásainkkal. Erkölcsi béklyóinkat levetettük, szabad a tánc. Mindeközben valós vagy vélt sérelmeinket kérjük számon azoktól, akiknek már mi is a lábára léptünk a mulatság hevében. Igazságosabb, méltányosabb társadalmi berendezkedésért kiáltunk – természetesen, a saját szemszögünkből ítélve meg a helyzetet.

A társadalom megjavításához, az igazságtalanságok, a pusztító erejű kettősségek felszámolásához nem gyilkos, mindent pusztító forradalmakon vagy lázadásokon keresztül vezet az út. Annak kivitelezése sokkal fárasztóbb, hosszabb és kilátástalanabb harc árán sikerülhet csak. Az a helyzet ugyanis, hogy nem az ellenséget kell legyőznünk, hanem saját magunkat. Ennek a hosszú menetelésnek az első lépése az, hogy egónkat lekushasztva, visszafordulunk a Teremtő felé. Bennünk pislákol az Ő örök fénye, de csak akkor látjuk meg, ha szemünket levesszük a villódzó fényű tévéről, a kába képek mozijáról, s magunkba pillantunk.

A XX. század végzetesen meggyengítette a hitet. Az új évezred sem tett még sokat a lelkek épségének visszaállításáért. Mi úgy gondoljuk, ott, ahol kevés a hit, még elég lehet a tudás. Az Istent trónusáról letaszítani szándékozó tudomány már éppen annyi összefüggést feltárt az Ő természetre érvényes törvényeiből, hogy eredeti szándékát tekintve, összeütközésbe keveredjen önmagával. Rengeteg olyan momentuma van a tudományoknak, amiket, ha szimultán módon, egymással összefüggésben vizsgálunk meg, ordít belőlük, hogy: Isten nélkül nem megy! És ezt a „tudós emberek” már nem tudják a nagy számok köpönyegével, az évmilliárdok és a végtelenhez közeli lehetőségek dobálásával elfedni. Itt már nem segít az evolúciós csalás sem. A dajkamesék kora lejárt. Akinek szeme van, látja.

Hogy függ ez össze a társadalom minőségének javításával? Aki kész elfogadni a tudományos tényeket, levonni belőlük az Isten létét bizonyító konklúziókat – ő már nem hiszi, hanem tudja, hogy van Isten. Ezzel együtt azt is tudnia kell, hogy a parancsolatai élnek, s a számonkérés meg fog történni. Az ilyen ember már úgy fog élni, hogy az út végén olyan viselt dolgai legyenek, melyekről érdemes beszámolnia a Teremtőnek. Ettől fog javulni a társadalom.

Nem tudjuk, mennyit tettünk, s tehetünk még hozzá ennek a tudásnak a megszerzéséhez. De úgy vagyunk ezzel, mint a példázatbeli bűnös, akit az úton ért a halál. Két város állt egymás szomszédságában: az egyikben gonosz emberek laktak, a másikban szentéletűek. A gonosz város egyik polgára arra ébredt egy nap, hogy elege van a bűnös életből, átköltözik a másik városba. Félúton azonban meghalt. A szentéletű város bölcsei tanakodtak a porhüvelye felett, hogy vajon üdvözült-e? Végül arra a megállapításra jutottak, hogy igen – mert, bár nem ért el a céljáig, de megpróbálta megváltoztatni addigi életét.

Mi is elindultunk. Reméljük, hogy Isten segítségével átjutunk abba a boldogabb városba. Élve. Abban is bízunk, hogy nagyon sok magyar Testvérünk velünk együtt célba ér…

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>