Harmóniában 19. – Alexandria!

Harmóniában 19.

Alexandria!

 

Egyiptom elfoglalása után, Kr.e. 331. év májusában Nagy Sándor visszatért Türoszba, ahol bevárta hadserege Makedóniából érkező, 15.000 főnyi erősítését. Júliusban, a mintegy 40.000 gyalogosból és 7.000 lovasból álló haderejével Szírián át az Eufrátesz irányába indult. Célja Perzsia belső területeinek meghódítása volt, amit Dáriusz perzsa uralkodó stratégiai hibáit kihasználva, fél esztendő alatt, meg is valósított.

Szeptemberben a görög hódító sereg elérte a Tigris folyót. A régi asszír főváros, Ninive romjai mellett álló falu, Gaugaméla közelében táborozott le a makedón had. Közvetlenül a csata előtt holdfogyatkozás volt megfigyelhető a terület felett, amit a perzsák nagyon rossz előjelnek ítéltek. Dáriusz, követei útján, békeajánlatot tett Alexandrosznak. Az Eufrátesztől nyugatra eső területeket, egyenrangú királyi címet, 10.000 tálentum aranyat és egyik leánya kezét ajánlotta fel a hódítónak, a békéért cserébe. (már-már magyar népmesei elem: a leány keze és a fele királyság…)

Az üzenet hallatán Parmeión makedón hadvezér megjegyezte: „Ha én Alexandrosz volnék, elfogadnám”. Nagy Sándor azt válaszolta neki: „Ha Parmeión volnék, én is.”

Felvállalta a jelentős túlerővel szemben a csatát. Erősen túlzó források szerint milliós perzsa sereg állt szemben a fentebb bemutatott görög-makedón haderővel. A legvalószínűbb azonban a 30.000 lovas, 56.000 gyalogos, 200 harci szekér és 15 harci elefánt összetételű perzsa erő jelenléte. Még ez is közel kétszeres létszámbeli fölényt jelentett, aminek ellensúlyozására a makedón falanx korszerűbb fegyverzete volt hivatott. Alexandrosz tábornokai nem is nagyon hittek a győzelemben.

Dareiosz azonban ismét taktikai hibát vétett. Az ütközetben a jobb oldalon előnyomuló hetairosz lovasság és a könnyű fegyverzetű parittyások üldözésére küldte Bésszosz irányítása alatt a központi lovasságot. A saját védelmét biztosító központi magot számolta fel ezáltal – amikor Nagy Sándor észrevette, hogy rés nyílt a perzsa hadrendben, irányt változtatott, s a védtelen helyre vágtatott. Bésszosz lovasai nem tudták követni, mert a parittyások feltartóztatták, harcba kellett velük bocsátkoznia. A makedón lovasság III. Dareiosz testőrségével harcolt, a perzsa uralkodó helyzete kritikussá vált. Elhagyta hát a harcmezőt, s ezzel vereségbe hajszolta seregét. Dareiosz távozása előtt az ütközet döntetlenre állt. A jobbszárnyon a makedónok győztek, ám a bal szárnyon, Parmeión vezetésével védekező erőket annyira felmorzsolták a perzsák, hogy győzelmük biztos tudatában, már a tábort ostromolták. A hellén sereg sorsa annyira kritikus volt, hogy Alexandrosz nem is vállalkozott Dareiosz üldözésére, inkább visszafordította a jobbszárnyat, Parmeión alakulatainak felmentésére. A csata így hellén győzelemmel ért véget.

Nagy Sándor az Istár-kapun át bevonult Babilonba, az akkor ismert világ leggazdagabb városába, s Ázsia királyává kiáltatta ki magát. Öt hétig tartó pihenőt engedélyezett csapatainak, majd tovább vonult kelet felé. Kr.e. 330 januárjában elfoglalták Perszepoliszt, a perzsák fővárosát. A lakók jelentős része elmenekült. Ki a pusztába, ki az öngyilkosságba. A hellének kirabolták a várost, a királyi palotát földig rombolták.

Bésszosz meggyilkoltatta a menekülő III. Dareiosz királyt, Alexandrosz pedig, IV. Artaxerxész néven, Pezsia Nagykirályává koronáztatta magát. Birodalmába tartozott immár, az európai területeken kívül, Kis-Ázsia, Egyiptom, Mezopotámia, s minden föld a Fekete-tenger déli partvidékéig. Gyakorlatilag az európaiak és a perzsák által addig ismert világ, teljes terjedelmében. Ám téved, aki azt gondolja, hogy ez az eredmény kielégítette Alexandroszt. A királygyilkos Bésszosz üldözése kapcsán hadait Perzsia északkeleti tartományaiba, Baktriába és Szogdiába vezette. Ezek a területek jó közelítésben a mai Afganisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán területének felelnek meg.

A Kr.e. 330 augusztusában indított új hadjárat első lépéseként Hyrkaniát, a Kaszpi-tenger déli partján elterülő szatrapát hódították meg. A területet Parthyniának is nevezték. Érdekességként jegyzem meg, a Parthynia kifejezésre a cikk írásakor a Google egyetlen magyar nyelvű találatot sem adott ki. Alexandrosz végül az Arián keresztül vezető úton indult tovább Baktria felé. Vezéreivel ekkorra nagyon megromlott kapcsolata. A makedónok nagyon rossz néven vették, hogy királyuk „elperzsásodott”: azok ruhájában járt, sokukat pozícióba helyezte, s úgy általában, igen megengedő politikát folytatott velük szemben. Parmenión, hű tábornoka, az elégedetlenkedők szószólójává lépett elő. Fia, Philotasz, állítólag összeesküvést szervezett Nagy Sándor ellen. Az eset, még ha koholmány volt is, alkalmat teremtett apa és fiú kivégzésére. Philotasz kivégzése után küldöncöt menesztettek Ekbatanába, Parmeión helyetteséhez, azzal az utasítással, hogy az ölje meg az idős tábornokot. A helyettes végrehajtotta a parancsot.

Baktra városa, Alexandrosz érkezésének hírére, elüldözte Bésszoszt. A királygyilkos már nem sokáig menekülhetett, Szogdianában (a mai Türkmenisztán területén) kísérete fellázadt ellene és átadta őt a helléneknek. Alexandroszt ez az eredmény sem fékezte le. Szogdiana annektálása után visszatért Baktriába, ahol 30.000 perzsa ifjúból képeztetett makedón harcmodorban járatos katonát. Megpróbálta bevezetni a perzsa udvari etikettet, de a király előtti térden állás előírása megbukott a makedónok büszkeségén.

Kr.e. 326-ban Alexandrosz hozzáfogott az európai történet addigi legtávolibb vállalkozásához: India meghódításához. A korabeli India területébe tartozott a mai Kelet-Afganisztán és Pakisztán is.

Közvetlen gazdasági, politikai vagy katonai okát a mai napig sem látják ennek az akciónak. Nagy Sándor kíváncsiságával vagy harci kedvével magyarázzák meg a hellének között is komoly elégedetlenséget kiváltó hadjáratot. A Kabul és az Indus folyók közét végigpusztították a hódítók. Városokat, falvakat romboltak le, a lakosságot kivégezték. Vajon miért?

Pandzsab államait is meghódolásra szólították fel. Végül elindultak a távoli Gangesz partján elterülő Magdaha fejedelemség meghódítására. Ezt a célt azonban soha nem érte már el Alexandrosz. A járhatatlan utak, az ismeretlen betegségek felőrölték katonái maradék erejét, így vissza kellett fordulnia. A világhódító makedón Kr.e. 325-ben visszatért Perzsiába.

Kr.e. 323. június 10-én bekövetkezett haláláig a visszatérést tervezte Indiába. Hajóhadról és seregről álmodott, amivel az Arab-félszigetet és Indiát is meghódítja majd. Vajon mit keresett ott, a távoli Keleten? Az Alexandroszt hajtó erők megértéséhez nyilvánvalóan a lelkében munkálkodó hatások, a neveltetése gyökereihez kell visszatérnünk, ha meg akarjuk érteni. Mint az előző részben írtam, Alexandrosz nevelője Arisztotelész volt, aki Platón tanítványa és munkatársa volt első athéni tartózkodása idején.

Platón átvett egy históriát Szolóntól, aki Kr.e. 560-ban, az egyiptomi Szaisz városában, annak papjaitól értesült egy 9.000 éves történetről. Eszerint Egyiptomtól 6.000 stadionnyi távolságra volt egy gazdag és nagyon fejlett civilizációval bíró szigetország. A mesés birodalom lakosai azonban mohóvá és agresszívvá váltak, ezért Zeusz parancsára a szigetet elnyelte a tenger.

Platón Timaiosz és Kritiász című dialógusaiban dolgozza fel a történetet, s Atlantisznak nevezi ezt a szigetet. Leírása szerint Héraklész oszlopaitól (Gibraltártól) nyugatra feküdt, s nagyobb volt, mint Kis-Ázsia és Líbia együttvéve. Poszeidón birodalma volt, hatalmas királyság, civilizációja fejlett, politikai berendezkedése ideális. Ezt a politikai rendszert Platón perzsa (!) mintára tudta elképzelni.

Van egy érdekes technikai részlete Platón leírásának: beszél az orichalcum nevű fémről, amit a „tűz fényének” aposztrofált. Atlantiszon az arannyal egyenértékű fémnek számított, de a mű írásának idején már csak hírből ismerték. A leírásból azt sem lehet megállapítani, hogy elemi fémről vagy ötvözetről van-e szó.

Platón ránk maradt írása a végzetes éjszaka és nappal elkövetkezésének rögzítésével megszakad. Nem tudjuk, sikerült-e bárkinek megmenekülnie, illetve az atlantiszi civilizációból bármit is megmentenie.

Nem tudjuk, valóban létezett-e Atlantisz.

Nem tudjuk, Platón hitt-e a létezésében, vagy valóban csak politikai utópiájának képzelt helyszínét rajzolta meg műveiben.

Azonban azt sem zárhatjuk ki, hogy elfogadta Szolón feljegyzését, s maga is hitt az egykori szuperállam létezésében. Ezt a meggyőződését teljesen természetesen tovább adhatta Arisztotelésznek. Arisztotelész pedig hagyományozhatta ezt tanítványaira. Köztük Nagy Sándorra is. Azt sem zárhatjuk ki, hogy Szolón, így Platón is, hihettek abban, hogy a megsemmisült kultúra bizonyos elemeit az úton lévő és soha haza nem térő atlantisziak örökül hagyhatták az (alig) ismert világ különböző pontjain. Annak a kutatónak tehát, aki újraegyesíteni szeretné az elsüllyedt civilizáció hagyatékát, nincs más dolga, mint felkeresni és összegyűjteni a világ négy sarkából ezt a hagyatékot.

Mit tett hát Nagy Sándor?

Először is meghódította Perzsiát, hogy birtokába jusson a Platón által ideálisnak tartott politikai berendezkedésnek. Mint láttuk, a hódítót meghódította a perzsa udvari etikett is – bár bizonyos elemeinek átvétele meghiúsult a hellének ellenállása miatt.

Minden látható ok nélkül hadjáratot vezetett az ismeretlenbe, ahol dúlt-fúlt, bizonyára idegesen, sietve keresett valamit. Nyilvánvaló, hogy halála pillanatáig sem találta meg az általa kutatott mozaik minden egyes darabját, ezért tervezte utolsó leheletéig India és az Arab-félsziget, valamint Róma teljes meghódítását.

Atlantisz egykori létezésére utaló nyomokat bőséggel találhatott a világhódító, kutatóútja során. (Fogjuk fel így a vélhetően Platón és Arisztotelész által beléoltott tudásszomj hatására vezérelt hadjáratokat.) Az Egyiptomi Középbirodalom idejéből ránk maradt egy papirusz, ami „A hajótörött legendája” címen vált ismertté, s a hullámok alá temetett, egykor boldog sziget történetét adja elő. Az indiai Mahábhárata eposz is regél hasonló sorsú szigetről…

De mi történ III. Alexandrosz halála után a hadjáratai eredményével? Birodalma széthullott, darabjait hadvezérei szerezték meg. Antipatrosz fia, Kasszandrosz, Makedóniát és Görögország európai részeit uralta, megalapítva az Antigonidák uralmát, mely Kr.e. 148-ig állt fenn. Szeleukosz Mezopotámiában és Szíriában jutott hatalomra, a Szeleukidák dinasztiája Kr.e. 64-ig tartotta fennhatóságát Szíriában. Ptolemaiosz Egyiptomban ragadta magához a hatalmat, s a Ptolemaidák Kr.e. 30-ig tartották meg pozíciójukat.

Alexandrosz szellemi örökségének sorsát vizsgálva I. Ptolemaiosz pályafutására érdemes koncentrálnunk. Ptolemaiosz a világhódító makedón hét fős testőrségének tagja volt, minden hadjáratába elkísérte uralkodóját. Mindemellett a király gyermekkori pajtása, s maga is Arisztotelész tanítványa volt! A király, nem sokkal halála előtt, kinevezte őt Egyiptom helytartójává. Alapos okunk van feltételezni, hogy mielőtt Egyiptomba küldte őt, Alexandriával kapcsolatos terveiről is felvilágosította az új szatrapát a király. Azt sem zárhatjuk ki, hogy parancsba adta neki azok megvalósítását.

Alexandrosz halála után a katonai főhatalom Perdikkasz kezébe került. Ptolemaiosz Egyiptom elszakításában gondolkodott, s mindent meg is tett ennek érdekében. A világhódító végakarata az volt, hogy holttestét isteni atyja, Ámon mellé temessék, Egyiptom földjébe. Perdikkasz megváltoztatta elhunyt uralkodója akaratát, s hamvait földi nemzője, II. Philipposz makedóniai sírja mellett kívánta örök nyugalomra helyezni. Amikor Ptolemaiosz értesült e tervről, Kr.e. 322-ben, Damaszkusznál megtámadta a halottas menetet, s Alexandrosz koporsóját Egyiptomba ragadta, ahol Memphiszben adta meg neki a végakarata szerinti temetést.

Kitört az örökösödési háború a diadokhoszok között. A végét 305-ben az Antigonoszok királlyá történő kikiáltása jelentette. A példát a többi diadokhosz is követte – így lett Ptolemaiosz Egyiptom királya még abban az évben. Az egységes birodalom lehetősége ezzel végleg szertefoszlott.

  1. Ptolemaiosz királyként a „szótér” isteni melléknevet vette fel. A fogalom magyar megfelelője a megváltó, illetve megmentő (!).

Ptolemaiosz, királyi hatalma megszilárdítását követően, könyvtár felállításába kezdett. Az intézmény mintájául Arisztotelész athéni líceumának könyvtára szolgált. (Csak emlékeztetőül: annak a könyvtárnak a felállításához maga Nagy Sándor ajándékozott 800 tálentum aranyat mesterének, Arisztotelésznek.) Értelemszerű, hogy a királyi feladatok nem hagytak időt és energiát Ptolemaiosznak arra, hogy a tudomány szentélyének felállítását ő maga irányítsa. Nyilvánvaló, hogy egy akkor komoly újdonságnak számító tudományos intézmény létrehozása meghaladta lehetőségeit. A feladat végrehajtásához felfogadta hát Démétriosz Phaléreuszt. Démétriosz pedig (hogy, hogy nem) szintén Arisztotelész tanítványa volt…

Így született meg az alexandriai Muszeion, a múzsák csarnoka, közkeletű nevén a Nagykönyvtár.

Fő feladata, az írott tekercsek gyűjtésén kívül azok másolása, illetve a tudósok munkájának segítése volt. Általában azt tartják, hogy a templomokban őrzött tekercseket kellett begyűjteni, s a Muszeion használatára bocsátani.

Bátortalanul megjegyzem, hogy nem tudjuk pontosan, miként érkezett Egyiptomba Ptolemiosz, a világhódító által kinevezett új helytartó. Csak úgy puritán, katonás módon, katonai kísérettel és felszereléssel?

Esetleg komoly mennyiségű útipoggyásszal?

Poggyásszal, mely az Alexandrosz által addig összegyűjtött kultúrkincseket tartalmazta? Az bizonyosnak látszik, hogy a tudásszomjtól áthatott Nagy Sándor volt olyan előrelátó, hogy a perzsa és indiai hadjárat alatt esetlegesen összegyűjtött tudományos kincseket biztonságos helyre küldje, mielőtt új hódításra indul. Vagy, mielőtt meghal.

A kincsek elhelyezésére és megőrzésére mi szolgálhatott volna megfelelőbb helyül, mint az általa megálmodott, s róla elnevezett, épülő-félben lévő új egyiptomi város, Alexandria.

A templomok tekercseit minden további nélkül begyűjthették. El is helyezhették a Muszeion polcaira.

A Nagy Sándor által küldött törzsanyag kiegészítésére…

Ezek után érthetővé válik, mire gondoltak az istenek, amikor a város alapításakor ezt mondták   Alexandrosznak: „Az a város, amelyet felépítesz, egyszer majd az egész világnak táplálékot és gondoskodást nyújt.”

Hát, igen. Szellemit…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>