Harmóniában 22. – Antonius és Kleopátra

Harmóniában 22.

Antonius és Kleopátra

 

Az ókori alexandriai Nagy Könyvtár történetét három szakaszra bonthatjuk. A nyitány az első három Ptolemaiosz uralkodásának idejére esik. Mint az előző részben bemutattuk, a tudomány élvonalába tartozó kutatók működtek itt akkoriban, a király meghívására és költségére végezve munkájukat. Legismertebb képviselőik Philétasz, Zénodotosz, Kallimakhosz és Eratoszthenész voltak. Ők egyben az irodalmat is művelték.

Az első katalógus szerkesztőjét, Kallimakhoszt, Apollóniosz Rhodiosz követte az intézmény élén. Nem mellesleg, ő az „Argonautika” szerzője is. A kürénei Eratoszthenész Kr. e. 230 és 195 között töltötte be ezt a tisztet. Ő állította össze a „Tetagmenos epi teis Megaleis Bibliothekeis-t”, magyarul: „A nagy könyvespolcok szerkezetét”. Csak nyolc esztendőt tudott a tudományok művelését bőkezűen támogató Ptolemaiosz Euergetész uralkodása alatt dolgozni. A harmadik Ptolemaiosz Kr.e. 222—ben bekövetkezett halálával a Nagy Könyvtár működésének első szakasza le is zárult.

Mint említettem, a Ptolemaioszok sok tudóst meghívtak Alexandriába, de nem mindenkit. A kívül maradottak nem feltétlenül voltak hívei a Muszeionban és a Bibliothekában folyó munkáknak. Az ott elért eredmények vonatkozásában sem mindig osztották az uralkodó elégedettségét. De az is lehet, hogy egyszerűen irigyek voltak? Ma már nem tudjuk ezt eldönteni. Mindenesetre érdekes és figyelemre méltó philoszi Timón írása. A Kr.e. 230 között keletkezett sorait egyértelműen az alexandriai Muszeion “elefántcsonttornyában” üldögélő tudósok ellen irányozta. „Sok papirusz-firkász zabál a népes Egyiptomban, folyton-folyvást veszekedve a Múzsák kalitkájában.”

Lehántva az esetleges irigység grimaszát a feljegyzésről, gondolkodjunk el azon, hogy a munkájukat egymástól függetlenül, saját kutatási területükön végző tudósoknak vajon mi okuk lehetett a folyamatos veszekedésre?

Nyilvánvalóan semmi. Vitákra, villongásokra az adhatott okot, ha ezek a tudósok nem önálló, hanem közös mű alkotásán fáradoztak (volna). Ez a közös mű pedig kézenfekvő módon, a máshonnét, kevesek által beszélt nyelven rögzített szövegek görögre fordítása lehetett. Akár a sokkal hosszabb írott történelem, akár az idegenektől kapott, isteni ajándék az alexandriai forrásanyagok eredete, az alig beszélt nyelv, mint a vérre menő, folyamatos viták alapja, adott.

A könyvtár átmeneti időszaka byzantioni (bizánci) Arisztophanész színre lépésével kezdődik. Ő Kr.e. 180-ig töltötte be hivatalát, erejéből arra is futotta, hogy frissítse, aktualizálja a Kallimakhosz által felfektetett katalógust, a Pinakest. Ő utána egy Apolloniusz nevű vezető intézte az ügyeket, Kr.e. 160-ig, majd a korszak utolsó könyvtárosa, szamothrakei Arisztarkhosz zárta ezt a sort. Arisztarkhosz tudósként a csillagászatot és a grammatikát művelte. A korszakra egyébként jellemző, hogy Arisztopahnész is, Arisztarkhosz is inkább már csak filológusként, azaz szövegkritikusként, szövegmagyarázóként ténykedett, nem folytattak önálló, eredeti kutatásokat.

Arisztarkhosz Kr.e. 143-ban (más források szerint Kr.e. 131-ben) bekövetkezett halála után elkezdődött a Nagy Könyvtár hanyatlása. Ebből az időszakból a könyvtárosok neve sem maradt ránk, mindössze ciprusi Oneszander nevét ismerjük a Kr.u. 50-ig terjedő időszakból. Arról viszont fogalmunk sincs, hogy ő mikor állt az intézmény élén.

A könyvtár életének harmadik szakasza a teljes hanyatlás jeleit mutatta. Athéni Apollodórosz, aki Arisztarkhosz tanítványa volt, már nem is maradt Egyiptomban. Előbb szülővárosában, majd Pergamonban telepedett le. Ez utóbbi városban, a Kr.e. II. század közepén, az Attalidák könyvtárat hoztak létre: a hanyatló alexandriai gyűjtemény legnagyobb riválisát.

Kr.e. 145-ben lépett Egyiptom trónjára VIII. Ptolemaiosz, aki a II. Eugertész (Jótevő) nevet vette fel. Az első Eugertész, mint említettük, III. Ptolemaiosz volt, aki rendkívül sokat tett a könyvtár és Egyiptom felemelkedéséért. Az uralkodói névválasztás nem sikerült túl jól, mert az alattvalók éppen ellenkezőleg: Kakergetésznek, vagyis Gonosztevőnek titulálták a királyt. Vagy Physzkónnak, azaz Köpcösnek, ami semmivel sem hízelgőbb egy fáraóra, istenkirályra nézve.

A túlsúlyos uralkodó, hatalomátvételét követően haladéktalanul véres „rendteremtésbe” fogott. A zsidó származású alattvalók kegyetlen megbüntetése mellett a Muszeion tudósait is szétkergette. Nem kis tételben játszott: Egyiptom területéről száműzte a korábbi királyi pártfogoltakat. Az elárvult könyvtár élére egyik katonatisztjét állította. Az alexandriai tudomány aranykora ekkor ért véget. A másfél évszázados, folyamatosan épülő mű, amit a Ptolemaioszok (vélhetően Nagy Sándortól kapott utasításuk nyomán) kifejtett ténykedése hozott létre, hanyatlásnak indult. Felmérhetetlen kár érte az egész emberiséget, ha figyelembe vesszük, hogy a hellén fáraóknak sikerült kialakítaniuk azt az egyetemes könyvtárat, ami az emberiség teljes tudását magába foglalta. Nagyon valószínű, hogy a felhalmozott tudásanyag jó részét még lefordítani sem volt idejük a Muszeion tudósainak, tehát olyan információk is enyészetnek indultak, melyek soha többé nem tudtak beépülni az emberi tudományba, hiszen a forrásuk veszett el.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy más lenne ma a világ, ha a Nagy Könyvtár anyaga nem enyészett volna el. Az istenek ajándékát halmozták fel ebben az intézményben, de az ajándék végül mégsem jutott el a címzettekhez, a tudatlanságban vergődő emberiséghez. A megsemmisült anyagok birtokában minden bizonnyal sokkal többet tudnánk Isten és ember viszonyáról, a legendás Atlantiszról, a zikkuratok és piramisok építéséről és építőiről, a történelem megannyi fehér foltjáról. Nem zárható ki az sem, hogy az elveszett ismeretek gyökeresen alakítanák át a mai vallási, politikai és gazdálkodási felfogást. Okosabb és intelligensebb döntések meghozatalához segíthették volna eleinket, de minket, magunkat is.

Az univerzális könyvtár elvesztésével az univerzális tudás is elveszett, ami az ókor hosszú évezredein át vezette az emberiséget egy számára megszabott, teljesebb lét megélése felé. Ahogyan az antik világ teljes képét nem tudjuk összerakni a mozaikokból, úgy vergődünk a többi tudományágakban is, megfelelő alap, hiteles kinyilatkoztatás híján. Remélem, elértük a zsákutca végét, s ezért valószínűsítik a világ vallási vezetői az idegenekkel történő közeli kapcsolatfelvétel lehetőségét. Az Apokalipszis aktusában, ami kinyilatkoztatást is jelent magyarul, visszakaphatnánk a boldogító tudás elveszített alapjait. Ezen épülhetne fel az új Aranykor.

A Köpcös ténykedésére visszatérve, megállapíthatjuk, hogy látszólag teljesen értelmetlen és előzmény nélküli módon cselekedett, amikor a tudósokat elkergette. Személyében ugyanis sem a tudomány, sem az irodalom ellensége nem testesült meg. Ő maga is írt történelmi jellegű visszaemlékezéseket. Arra való tekintettel, hogy később, más szakemberekkel, a Muszeion folytatta tevékenységét, de már soha többé nem nyerte vissza régi tekintélyét és fényét.

Előfordulhat, hogy személyre szabott ellentétben állt az „öröklött” könyvtári gárdával? Intézkedései nem a tevékenységnek, hanem a tevékenykedőknek szóltak? Vagy, egyszerűen változtatott az eredeti koncepción, s a már eléggé képzettnek tekinthető egyéneket szétküldte az ismert világba, hogy azok ott tanítsanak? Mit ér a tudás fénye, ha csak egy toronyba zárva világít?

Ez utóbbi lehetőség egészen más színben tünteti fel a Gonosztevőt. Az egyéb rossz cselekedetei miatt, persze, rossz színben tüntethették fel ezt a kétségtelenül jó elgondolását is a sértett kortársak és a hálátlan utókor. Mindenesetre ezt a változatot, a tudás szétrajzásának szorgalmazását látszik alátámasztani egy ókori krónikás, aki a következőképpen fogalmaz: „Bár sok alexandriait megölt, de némelyeket csupán száműzött, így a városokat és szigeteket benépesítették a tudós grammatikusok, a filozófusok, matematikusok, zenészek, festők, edzők, orvosok és minden egyéb foglalkozás képviselői. A száműzöttek, hogy megkeressék kenyerüket, tanítani kezdték azt, amihez értettek, s így új szakembereket képeztek ki. … az alexandriaiak minden hellén és barbár nevelői lettek.”

A kérdés már csak az, hogy a tudomány ily módon történő exportálása a Köpcös haragjának véletlen következménye, vagy tudatos uralkodói célkitűzés volt-e…

A következő évszázadból komolyabb, említésre méltó eseményt nem tudunk elmondani a Nagy Könyvtár életéből. Hírértékű mozzanat, sajnos, csak a rómaiak terjeszkedése kapcsán, a további pusztulás jegyében keletkezett Alexandriában. Pompeius javaslatára a római szenátus Kr.e. 50-ben megszüntette Caesar prokonzuli tisztségét, feloszlatta hadseregét, s visszarendelte őt Galliából. A döntést Caesar nem fogadta el, s katonái nagy része hiába pártolt el tőle, az utolsónak megmaradt, 13. légiójával Kr.e. 49. január 10-én, Róma felé tartva, átlépte a Rubicont. A legenda szerint ekkor tette elhíresült megjegyzését: „Alea iacta est.”, azaz: a kocka el van vetve. A polgárháború elkezdődött.

Caesar érkezésének hírére, mivel nem tudták, hogy mindössze egyetlen légióval érkezik, ellenfelei szétfutottak. A megvívott ütközetekben Caesar a csodával határos módon kerülte el a teljes bukást, illetve meghökkentő módon volt képes csatát nyerni, a jelentős számbeli fölénnyel rendelkező ellenfeleivel szemben, mint például Kr.e. 48-ban, Pharsalusnál. Pompeius végül Egyiptomba menekült, ahol XIII. Ptolemaiosz Philopator és húga, VII. Kleopátra között dúlt éppen örökösödési háború.

Caesar időközben visszatért Rómába, ahol diktátorrá nevezték ki. E tisztéről 11 nap múlva lemondott, consullá választatta magát, s hadait, Pompeiust követve, Egyiptomba vezette. Ptolemaiosz úgy gondolta, a római elöljáró jóindulatát elnyerheti, ha annak ellenségét feláldozza. Egy tisztje megölte hát Pompeiust, s levágott fejét Ptolemaiosz kamarása vitte el a rómaiak táborába. A legenda szerint Caesar elsírta magát, amikor megtekintette a kapott ajándékot. Az esemény casus bellit szolgáltatott neki ahhoz, hogy beavatkozzon az örökösödési háborúba – Kleopátra oldalán.

E háborúskodás elérte Alexandriát is. A városért vívott véres csatában Caesarnak az egyiptomi hadsereg mellett a város lakosságával is meg kellett küzdenie. A kortársak közül is többen úgy vélekedtek, hogy ezt az összecsapást el lehetett volna kerülni, ha Caesar és Kleopátra között nem szövődött volna szerelem. De szövődött, s gyümölcse is lett, Caesar egyetlen fiának személyében, akit XV. Ptolemaios Caesar, közismertebben Caesarion néven jegyez a történelem.

A fáraó udvarában megoszlottak a vélemények Caesarról. Nem mindenki fogadta őt szívesen, s ez az ellenérzés odáig fajult, hogy összeesküvést is szőttek ellene. Plutarkhosz szerint ennek következtében „kénytelen volt felgyújtani a hajóit a kikötőben; az így keletkezett tűz következtében hamvadt el az alexandriai Nagy Könyvtár.”

Mindenki tudta, hogy az emberiséget óriási veszteség érte a barbár római pusztítás nyomán. A római mundér (nem létező) becsületének helyreállítása érdekében, Gellius történetíró a következőt fűzi hozzá a tragikus eseményhez, a Kr.u. II. században: „Mindezek [t.i. a Muszeion és a Könyvtár épületei] az első alexandriai háborúban, amikor a város elpusztult, nem szándékosan kiadott parancsra, hanem véletlenül, a segédcsapatok hibájából, a tűz martalékává lettek.”

Az akkor 700.000 tekercsnyi anyagból 400.000 tekercs hamvadt el a tűzben. Caesar hadai legyőzték Ptolemaiosz seregét, s Kleopátra lett Egyiptom uralkodónője. Sohasem házasodtak össze, bár az asszony követte Caesart, amikor az visszatért Rómába, s ott is maradt vele, a férfi halála napjáig. Kr.e. 44. március 15-én összeesküvők oltották ki a diktátor életét. Ekkor hangzott el szállóigévé vált kérdése, mely Suetonius feljegyzése nyomán maradt ránk: „Tu quoque, Brute, fili mi!” – azaz: „Te is, fiam, Brutus!”

A diktátor halálát követő zűrzavaros időkben emelkedett fel vezető közéleti személyiségként Marcus Antonius. Eleinte Octavianussal, Caesar örökösével összefogva próbálta stabilizálni Róma helyzetét, mint a birodalom keleti részeinek kormányzója. Katonai pozíciójának megerősítéséhez szükségesnek látta Egyiptom (többek által kétségbe vont) hűségét megerősíteni. Ezért Kr.e. 41-ben a kis-ázsiai Tarszoszba utazott, s maga elé rendelte a 28 éves Kleopátrát, aki akkor már tíz éve ült Egyiptom trónján. Caesar egykori szeretője még mindig nagyon vonzó nő volt. Antonius nem is tudott neki ellenállni, belészeretett. Érzései nem maradtak viszonzatlanok. 11 éven át tartó, a háború tűzzel-vérrel festett háttere előtt zajló szerelmük sokakat megihletett az idők folyamán, minden művészeti ágban.

Kr.e. 30-ban Octavianus csapatai elfoglalták Alexandriát. Kleopátra megmérgezte magát, Antonius kardjába dőlt, Egyiptom római provincia lett. Az említett 11 évben történt azonban valami, ami legalábbis meghökkentő a kultúrtörténet szempontjából vizsgálva. Antonius ajándékot vitt Kleopátrának. Hétköznapi eset, mondhatnánk – de az az ajándék, amire célzok, talán mégsem az. Könyveket vitt az asszonynak, az alexandriai tűzvészben elpusztult állomány pótlására. 200.000 kötetet!

Természetesen, nem Rómából. Nekik nem volt efféle vagyonuk. A pergamoni könyvtárat ürítette ki szerelme jókedvéért a római hadvezér. Azt a pergamoni könyvtárat, ahová athéni Apollodórosz távozott az alexandriai könyvtár hanyatlása után.

Pergamon városa Kis-Ázsiában fekszik. Kr.e. 300 körül, az akkori trák király, Lyszimakhosz, az itteni fellegvárban helyezte el kincstárát. A 9.000 tálentomnyi vagyon nagy kihívást jelentett Philetairosz helytartó részére, amit bizonyít, hogy az Alexandrosz örökségéért folytatott harcokban a hűtlen szolga fellázadt addigi ura ellen, s Szeleukhoszhoz pártolt át, Kr.e. 282-ben. I. Attalosz uralkodása alatt, Kr.e. 240 körül, Pergamon végleg függetlenedett a szeleukida birodalomtól, s Rómával lépett szövetségre.

Kr.e. 197-ben elhunyt I. Attalosz, s a trónon fia, II. Eumenész követte őt. Eumenész volt az, aki a pergamoni könyvtár létesítését elhatározta. A Ptolemaioszoknak nem tetszett a konkurens intézmény felállítása, ezért megtiltották a papirusz kivitelét Pergamon irányába. Azt gondolták, jelhordozó híján nem fog fejlődni a gyűjtemény.

A pergamoniak ekkor fejlesztették ki az állati bőrből vékonyított, fehérített, kétoldalas írásra alkalmas lapokat, ami városuk nevét őrizve, pergamenként vált közismertté. Saját könyvtáruk anyagát ezekre a lapokra jegyezték fel. A lapokat, szemben a papirusztekercsekkel, könyvekbe kötötték.

Kr.e. 133-ban az utolsó pergamoni uralkodó, III. Attalosz, utód nélkül hunyt el. Végrendeletében Rómára hagyta országa trónját. Így fordulhatott elő, hogy Marcus Antonius, a keleti tartományok kormányzója, sajátjaként rendelkezhetett a pergamoni könyvtár kincseivel. A kérdés, csakúgy, mint az alexandriai könyvtár esetében, elemi erővel bukik fel: A rendelkezésre álló másfél évszázadban kik írták meg ezt a mérhetetlen mennyiségű anyagot?

Akik az egyiptomi Muszeionban alkottak, nyilván nem. Ha az üres papír átadását megtiltották a Ptolemaioszok, akkor bizonyára kész könyveket sem adtak át a riválisnak. Több tudósa volt az ókornak, mint amennyi írástudója?

Nyilvánvalóan nem. Egyetlen elfogadható magyarázata van az antik világ rejtélyes tudományának: az egyiptomi papok hite szerint, isteni eredetű a tudomány. Az ókori fordítókhoz a közvetítőktől jutott el. Akikkel, a dalai láma bejelentése szerint, hamarosan mi is találkozni fogunk…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>