Harmóniában 26. – Földön, vízben, levegőben

Harmóniában 26.

Földön, vízben, levegőben

 

A korszakról korszakra átmentett tudás eredeti forrását kutatva, az lesz talán a leginkább célravezető, ha egy csapásra visszatérünk magának az embernek az eredetéhez. A materialista változatot ismerjük már: valamikor, Kr.e. 3900 környékén, megjelentek valakik, valahol, feltalálták az írást, s ezzel kiemelték a az emberiség adott részét a prehisztorikus korból. Ismerjük ezt a változatot, de nem elégít ki minket. Mert, mondjuk, több sebből vérzik. Például előzmény nélküli.

Vizsgáljuk hát meg inkább a mitológiai vonatkozású lehetőséget. Csak azért, mert nem hiszünk a mítoszok nélküli őstörténetben, ahogyan nem fogadjuk el a szellemtől és a lélektől megfosztott test mindenhatóságát sem…

A Genezis pillanatát nem is kell nagyon meghaladnunk az időben, mindjárt a történet elején megtaláljuk az első írót és könyvtárost. A rabbinikus irodalom szerint maga Ádám írta az első könyveket. 20 kötetet tett ki a forrás, amit Raziél angyal hozott le neki az Égből. Ő szafír-táblákra rótta fel belőlük az összes isteni és emberi tudást, az örök törvényeket. Ezek alapján meg tudta jósolni a világ sorsát, így az eljövendő özönvizet is. Széfer Raziél, azaz Ráziel könyve címre keresztelt könyvtárait utódaira hagyta.

Ádám kedves, igazi fia, Ábel, folytatta atyja munkásságát. Isteni sugallat tárta fel előtte a csillagok titkait, s ő ezt A csillagok eredetéről, és a világ minden dolgainak sajátságairól címet viselő könyvében jegyezte fel. Miután elkészült vele, egy sziklába zárta a könyvet. Sok idő múltán Hermész Triszmegisztosz találta meg a művet – minden bizonnyal sokat segített neki a Tabula Smaragdina megalkotásában. Az Aquinói Szent Tamásnak tulajdonított De Essentiis Essentiarum című középkori mű részletesen tárgyalja ezt az eseményt.

Ádám harmadik fia, Séth és gyermekei sem maradtak ki a tudás megszerzésének és megőrzésének feladatából. Josephus Flavius, zsidó származású történetíró jegyzi fel róluk (Kr.u. I. század), hogy: „Szét, mikor érett férfiúvá lett, kitűnt erényes életmódjával. És fiai is ugyanilyenek voltak. Valamennyien egyetértésben és boldogan éltek ugyanabban az országban, egész életük folyamán semmiféle csapás nem érte őket. Feltalálták a csillagászatot, és hogy fölfedezéseik ne vesszenek kárba, mielőtt nem jutnak az egész emberiség tudomására – mert Ádám megjósolta, hogy részben tűz, részben pedig özönvíz által minden el fog pusztulni –, két oszlopot emeltek. Az egyiket téglából, a másikat kőből. És mindkettőre felírták felfedezéseiket, hogy ha a téglaoszlopot a vízözön elpusztítja, a kőoszlop még mindig megmaradjon, és hirdethesse az embereknek azt, amit ők belevéstek, egyúttal pedig azt a tényt is, hogy ezenkívül még egy téglaoszlopot is emeltek. Egyébként a kőoszlop még ma is megvan Syriában.”

Ezen a ponton a mitikus kultúrtörténetbe belép az oszlop-hagyomány. Nem az egyetlen megjelenése ez a tudás menekítésének, számos ókori nép hagyománya őrzi a tudást hordozó oszlopok történetét.

Énoch apokrif könyve igen figyelemre méltó mű az özönvíz előtti alkotások sorában. Énochról meglehetősen szűkszavúan nyilatkozik az Ószövetség. A Teremtés könyve 5. fejezete, 7-22 alatt tudósít minket a származásáról. Eszerint Sét ötödízigleni (Sét fia Énos, Énos fia Kenan, Kenan fia Mahalaleel, Mahalaleel fia Járed) leszármazottja. Az ősapák között viszonylag rövid életet élt, mint arról az idézett fejezet 23-14 tudósít: „És lőn Énókh egész életének ideje háromszáz hatvanöt esztendő. És mivel Énókh Istennel járt vala; eltűnék, mert Isten magához vevé.”

Az őskor kiemelkedő prófétáiról úgy tudjuk, hogy Sét (Szét) leszármazottai voltak. Ők voltak a föld sója, akiknek fő feladata volt az emberiség megmentésén fáradozni. Ebben a leszármazotti sorban látta meg a napvilágot Énoch, a Beavató. Kiválasztott volt, aki szemtől szembe beszélhetett az Úrral. A megkapott titkos tudás morzsáit összegyűjtötte és lejegyezte az eljövendő generációk részére. Könyve nem került be a Bibliába, bár a Kr.u. III. századig széles körben forgatták és ismerték. Az általa rögzített ismeretanyag ezután másfél ezer évre eltűnt, s csak 1821-ben került ismét a figyelem középpontjába, amikor az Oxfordban oktató dr. Richard Laurence héber professzor elkészítette Énoch tiltott misztériumainak első angol fordítását.

Énoch istene is az égben lakozott. Elragadtatásakor az égbe vitték, színe elé. A tudását is onnét kapta tehát Énoch – az Úrtól és angyalaitól. Könyvében, az Énoch Apokalypsise-ben, megjövendöli a vízözönt, a korabeli emberiség pusztulását. Ahogyan Mereskovszkij írja: „Henoch könyve az első emberiség pusztulását beszéli el, de a második emberiségnek szól.”

Manly Palmer Hall A minden idők titkos tanítása című művében arról számol be nekünk, hogy a birtokába került tudás egy föld alatti piramis építésére késztette Énochot. Az építmény 9, téglából épült, egymás alatti termet foglalt magába. Az építészeti elrendezés az ősi misztériumok 9 szféráját, s a Föld 9 kőzetrétegét szimbolizálta, melyeken a beavatottnak át kell hatolnia ahhoz, hogy a központban lakozó lángoló szellemet elérje. Énoch készíttetett egy minden oldalán 1 könyök hosszúságú, háromszög alakú táblát aranyból. A legértékesebb drágakövekkel díszíttette azt, a szélét acháttal rakatta ki. Ezután felírta rá az Istenség valódi nevét, s egy kocka alakú márványtalapzatra helyezte a táblát.

Mivel tudott az özönvíz eljöveteléről, s féltette az összegyűjtött tudást, két oszlopot állított. Az egyik rézből készült, mert nem fog rajta a víz. Erre az emberiség „hét tudományát” írta fel. Ezt tartják a szabadkőművesség archívumának. A másik oszlopot márványból faragták, s erre Énoch szent véseteket rótt. Munkája végeztével a Moriah-hegységhez zarándokolt, ahonnét őt a mennyekbe szállították…

 

A világkatasztrófától való félelem számos kiváló férfiút arra sarkall, hogy az utókor számára valamilyen formában átmentse az általa birtokolt tudományt. Ilyen megfontolás hajtja az előző részben bemutatott Szaurid-Ozirisz királyt is.

Gregorisz bar Kochba, zsidó származású szerzetes (arab nevén Abu’l-Faradzs), a következőt jegyezte le a XIII. században: „Mondják, három Hermész volt; az első (Thot) Felső-Egyiptomban lakott, megjósolta az özönvizet, s mert félt, hogy a tudományok elvesznek, gúlákat épített, melyekre minden mesterséget és eszközt felrótt, s aztán eltemette a tudományok eme kincstárát, hogy utódai számára fennmaradjon.”

 

A Kr.e. III. században élt, görögül író babiloni pap, Berosszosz munkássága Euszebiosz egyházatya közvetítésével maradt ránk. Berosszosz írása a vízözönről régebbi elemeket tartalmaz, mint a sumér Gilgames-eposz. A szerző szerint ez azért van, mert ő a maga történetírásához az Oannésztól származó, s a babiloni templom-levéltárban őrzött szent iratokat használta fel forrásul. Oannész emberfejű, haltestű isteni lény volt. A negyedik babiloni király, Ammenon idején tűnt fel a halember, aki az erüthreai tengerből (valószínűleg a Perzsa-öbölből) jött ki.   Nappal a szárazföldön tartózkodott, megtanította az embereket a tudományokra és művészetekre. Éjszakára visszament a vízbe.

„Oannész a civilizáció terjesztője volt. Nappal embereket tanított, ilyenkor nem vett ételt magához. Az embereket bevezette a betűvetés művészetébe, és a tudományokkal kapcsolatos mindenféle jártasságokba. Megtanította őket templomokat, házakat építeni. Elmagyarázta nekik a geometria tudományát, és házakat is épített. Megismertette velük a növények magvait, és megmutatta, hogyan gyűjtsék be annak gyümölcseit. Mindenfélére megtanította őket, hogy szelídítsen szokásaikon, és emberivé tegye az emberiséget. Tanításai olyan mindenhatóak voltak, hogy azokon nem volt semmi, amin javítani lehetett volna. Azóta sem tettek hozzá semmit, és nem is vettek el belőle.” (Berosszosz – Khaldaika, 1. könyv)

A bolíviai Tiwanakuban, a Kalsasaya templomban – tehát pontosan a világ másik oldalán – Graham Hancock találkozott Oannész nyomával. Csak ott El Fraile a neve. Az Istenek kézjegyei című művében a következőképp írja le randevújukat:

„Vörös homokkőbe faragva, kopottan és az ősi vélekedésen túl áll El Fraile hat láb magas ábrázolása, amely humanoid, androgyn (hímnős) alakot tár elénk… Bal kezében egy kapcsos, keménykötésű könyvszerűséget tart… A derekától lefelé úgy látszik, mintha az alakot pikkelyszerű öltözet borítaná, s mintha a szobrász még meg is erősítené ezt a benyomást azzal, hogy sorokat alakított ki az egyedi pikkelyekből…”

A sumérokkal érintkező kultúrákban egyértelműen megjelent Oannész tisztelete. De valószínű-e, hogy az akkor Bolívia területén élő emberek olyan szoros kapcsolatot ápoltak a Folyamköz lakóival, mely lehetővé tette vallási motívumok átadását?

Azt gondolom, ennél meghökkentőbb hal-istenségre is rábukkanunk, ha értő olvasással közelítünk Platón írásához. „Az istenek sorsot húzva döntötték el, hogy melyik vidék melyik istené legyen. Atlantisz szigetét Poszeidon nyerte. Szentélyeket, áldozatokat rendezett be magának, csakúgy, mint a többiek. Halandó nőtől származó ivadékait telepítette a szigetre.”

Na, most eresszük el magunkat bátran, s gondoljuk végig, vajon milyen anatómiai, morfológiai jegyeket hordozhat a testén a tenger istene? Sirályra hasonlít, vízilóra – vagy valami hal-szerű lényre?

„Poszeidón pedig … azt a dombot, melyen a leány lakott, jól körülkerítette és körös-körül megerősítette. Felváltva kisebb-nagyobb tenger és földgyűrűket vont ugyanis egymás körül: kettőt földből, hármat tengerből … úgyhogy a terület megközelíthetetlenné vált emberek számára, mert hajó és hajózás akkor még nem volt”

Valóban: az egyik közelítése ennek az árkászkodásnak lehet az is, hogy az emberek ne tudják a leány dombját megközelíteni. De egyáltalán, ki merné a tengeristen otthonát háborgatni? Másik közelítésben viszont tudjuk, Oannész történetéből, hogy az éjszakát vízben kell töltenie a félig ember – félig hal istenségnek…

Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy a műben a leszármazottakat előszeretettel nevezi Platón ivadékoknak. A szó pedig alapértelme szerint a halak petéjéből kikelt utódokat jelenti. Mert a halak ívnak. Tágabb értelemben persze lehet más állatok, sőt az ember leszármazottaira is használni a szót – de éppen az atlantiszi királyi dinasztia generációra alkalmazná ezt Platón?

Tehát, a mítoszok szerint jött a tudás égből is, vízből is.

Ennél a pontnál feltétlenül vetnünk kell egy pillantást a sokkal későbbi események menetére.

Mk 1,16-17: „Amikor Jézus a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András – halászok lévén – épp hálót vetnek a vízbe. Jézus ezt mondta nekik: Gyertek, kövessetek, és emberek halászává teszlek benneteket.”

Tehát a megtért és megkeresztelt ember motívuma lett a hal azzal, hogy Jézus emberek halászaivá tette az apostolokat. Az ókeresztény időkben a hal a megtért közösségek titkos jelképe is lett. Létezik erre egy olyan magyarázat, mely a görög HAL (IKHTHÜSZ) szóból, mint mozaik-szóból vezeti le a jelképet. Eszerint IKHTHÜSZ = Ieszousz Khrisztosz, Theou Üosz, azaz magyarul: Jézus Krisztus, Isten fia, Megváltó-t jelent.

Minden bizonnyal. De azért nem zárnám ki annak a lehetőségét sem, hogy az ember-halászok azért kellettek, kellenek a Megváltónak, hogy megtalálják a szellem és a lélek atavizmusát az emberek tengerében. A vízzel való keresztelést, mint a kereszténység legősibb hagyományát és jelképét, feltétlenül ennek a „visszatérésnek” a vonulatába tudjuk csak illeszteni. Ilyen kontextusban értelmezve egészen új értelmet nyer a csodálatos kenyér- és hal szaporítás is, melyről több helyen is beszámolnak az evangélisták. Szimbólikus jelentése van annak, hogy éppen a Hal segítségével lakatja jól az éhező tömeget Jézus, az Isteni Bárány.

Erről majd a Vatikán tud többet mondani, ha létrejön a találkozás a földönkívüli élet képviselőivel, amiről már ejtettünk szót, az elmúlt hetek bejelentései kapcsán…

 

Nem lehet nem észrevenni, hogy a különböző, özönvíz előtti népek két különböző forrásból nyerték tudásukat. Egyik részük az égből kapta, az ott élő Úrtól és angyalaitól, másik részük pedig a vízből, az onnét partra szálló félig- vagy egészen istennek tartott lénytől, lényektől. Nem egy tehát a forrás.

De mit is mondott Platón Atlantisz históriája kapcsán? „Az istenek sorsot húzva döntötték el, hogy melyik vidék melyik istené legyen. … Ezt a nagyhatalmat, mely akkor ezen a tájon fennállt, az isten a vidékeink ellen indította… midőn az isteni rész tünedezett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, s túlsúlyba kerül az emberi jelleg, nem tudva már jelen javaikat elviselni, elkorcsosultak s éles látású ember szemében bizony hitványnak látszottak, hiszen a legbecsesebb értékeiket elvesztették.”

Énokh elbeszélése az előző emberiség elkorcsosulásáról félelmetesen egybevág Platón megállapításával. Az angyalok, a Felvigyázók, kiket az emberiség sorsának felügyeletére küldött az ő uruk, megkívánták az emberek gyönyörű leányait. Vezetőjük Azazel, nem tudta őket megakadályozni szándékuk kivitelezésében. „Ezek és a többiek velük együtt mind asszonyokat vettek maguknak és mindegyik választott a maga számára és meglátogatták őket és egyesültek velük. Megtanították őket a varázsszerekre és a varázsszavakra és megmutatták, miképpen kell növényeket és gyökereket szedni.”

Mondhatnánk, tipikus fordulat. De mi történt ezután? „Az asszonyok pedig teherbe estek és hatalmas óriásokat szültek, akiknek magassága háromezer rőföt is meghaladta. S ezek az emberek minden vagyonát felfalták, amíg már senki sem tudott mit enni. Ekkor az óriások megharagudtak reájuk és elkezdték az embereket enni. És elkezdtek vétkezni a madarakkal és az állatokkal és a csúszómászókkal és a halakkal és felfalták egymás húsát, egymás vérét pedig megitták. A föld pedig e törvénytelenség láttán jajveszékelni kezdett.”

Ahogyan Platón is leírta: elkorcsosultak, s felemésztették a sorsolással nekik juttatott földrész anyagi forrásait. Másik istenek birtokára vetettek szemet – a háború elkerülhetetlenné nőtte ki magát. Fél éve, mikor e sorozat első cikkét írtuk a következőket állapítottuk meg, a görög mitológia segítségével:

Miután Erósz is feltűnt a világban, a föld és az ég (Gaia és Uránosz) szerelméből megszülettek legkedvesebb gyermekeik, a titánok és a titanidák. Hatan-hatan, mindkét nemből. Ezután már csak szörnyszülöttek láttak napvilágot: három küklopsz és három Hekatonkheir, azaz százkarú szörny…

Az Aranykorban Kronosz uralkodott istenek és emberek felett. Az embereket még nem fertőzte irigység, kapzsiság vagy bármiféle erőszak. Megélhetésükhöz nem kellett nehéz testi munkát végezniük, törvények sem kellettek…

Amikor Zeusz felnőtt, a Titánok kora lejárt. Mire Kronosz magához tért, már állt a háború a titánok és az istenek között. Ez a harc sok mindent elpusztított a Földön…

Az égi seregek ura harcba bocsátkozott tehát a tenger urának seregeivel. Énokh szerint: „Láttam, hogy roppant megrázkódtatás az eget miként reszketteti meg és az Úr serege, ezerszer ezer és tízezerszer tízezer angyal a szörnyű rengésben hogyan remeg.”

Miért éppen özönvíz?

A tüdővel lélegző élőlények értelemszerűen elpusztulnak a víz áradatában. de az égi hatalom riválisa a tengerben élt. Oannészt hogyan lehet vízzel megölni?

Másfél évvel ezelőtt, más kontextusban, már említettem, hogy a vízborítás által érintett tengereknek lényegesen megváltozott a só-koncentrációja. A szárazföldekből kioldott anyagok a kezdeti 9 ezrelék töménységről (ami a magzatvíz értéke) háromszorosára, közel 3 százalékra emelték az óceánok és az érintett tengerek sótartalmát. Oannész élettere megszűnt létezni.

Kivéve a Kaszpi-tengert, melynek sótartalma ma is az eredeti…

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>