Harmóniában 28. – Nagy vizek után

Harmóniában 28.

Nagy vizek után

 

Az emberiség kollektív örökségét képező özönvíz-legendák kapcsán elérkeztünk a végső lépcsőfokhoz: megvizsgáljuk, mi történt az áradás után.

 

  1. fázis: A végeredmény

 

„És eltörle az Isten minden állatot, amely a föld színén vala, az embertől a baromig, a csúszó-mászó állatig, és az égi madárig; mindenek eltöröltetének a földről; és csak Noé marada meg, és azok akik vele valának a bárkában.”

Azokban a mítoszokban, melyekben kiválasztottak is szerepelnek, a végső kifejlet a következő vetületekben egyezik meg: a Kiválasztott és bárkája (vára) népe szerencsésen kikötnek (a várbelieknek nem kell kikötniük), s elhagyják a menedéket. A magukkal menekített növényi és állati magokból elkezdik a szárazulat újra-benépesítését. (Beleértve ebbe a saját genetikai kollekciójukat is.)

Az esetek egy részében a mag speciális jelentésében is feltűnik. Mint tudjuk, a sumér – káld – szkíta – hun – magyar vonulatban a mag eredeti jelentése a tudás. Az információ birtoklása. A szaporító-képletekre csak másodlagos jelentéssel került rá a mag (tudás) elnevezés. Eleink ezzel utaltak arra, hogy a szaporító képlet minden ismeret birtokában van, amiből kifejlett, a fajtájára jellemző összes tulajdonsággal bíró példány legyen. A mákszemben éppúgy benne van a teljes növény tudománya, mint ahogyan az állati ovum és spermium kódolva tartalmaz mindent, ami a szülőkre hasonlító új nemzedékhez tartozó egyed kifejlődéséhez szükséges…

Csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy nemzetünk neve, a MagHar, az ősi nyelven a Tudás Népét jelenti. (Ha beáll „a magad uram, ha szolgád nincsen” állapot, akkor csak a saját tudásodra számíthatsz. Ezt a hosszú mondatot fejezi ki egy szóval: a magad-dal az állítólagosan primitív nyelvünk.) A magázás, mint megszólítás, szintén a legkomolyabb tisztelet megadása – ehhez más nyelveken cikornyás, agyonbővített körmondatokat szoktak elővezetni… A magány szó töve sem véletlenül a tudás. Akit a tudományában a többi nem tud követni, az magára marad. Mint a magyarság.

Szégyenkezésre semmi okunk tehát. Nem pusztán egyedül vagyunk, hanem magunk.

A vonatkozó mondák rögzítik, hogy Yima herceg a várába gyűjtötte össze a tudás könyveit, Noé a bárkára vitte Ádám könyvét, Manetho pedig arról tudósít minket, hogy az első Thot (Seth, Hermész) oszlopokra véste fel az ősi tudást, mely oszlopokról a második Hermész fia közhasználatú betűkkel könyveket másolt, miket az egyiptomi templomokban helyezett el.

Ezen a ponton leltük meg az alexandriai nagykönyvtárat létrehozó Ptolemaioszok egyik ősforrását. Az Alexandrosz által, a hadjáratai során vélhető begyűjtött könyveken túlmenően, az egyiptomi templomok féltve őrzött darabjai szolgálták az állomány gyarapodását. Az látszik igazolódni, amit a papok állítottak: a tudást, a tudományt az istenektől kapták az emberek. Az őstudás – oszlopok – könyvek információ-sztráda létezése elég egyértelműen kirajzolódik ebből a folyamatból.

Berossos leírása szó szerint igazolja ezt az elgondolást, amikor a partra szállást követő eseményeket mondja el. A túlélők nem találják Xiszuthroszt, ám égből jövő hangot hallanak, mely tájékoztatja őket arról, hogy a királyt és feleségét, jámborságuk elismeréseként, felvették az istenek közé. (Ez teljesen egybecseng a Gilgames-eposzban rögzített fejleményekkel.) „És azt is meghagyta nekik ama szózat, hogy menjenek vissza Babilóniába, s amint az istenek elhatározták, ássák ki Szippar városában az elrejtett iratokat, és terjesszék el az emberek között.”

Hy Gadarn, a kelták mítikus őskirálya, a vízözön alatt állította fel Gwiddon Gambehon kőoszlopait. Az oszlopokra rávésette az emberiség minden tudományát, nehogy azok elvesszenek. Az Edda-dalokban, az északi népek mitológiai eposz-gyűjteményében is szó esik a Földet több ízben elborító áradatról, a nagy „vízabroncs”-ról. Az aranytáblákra vésett isteni törvényeket is megemlítik a versek.

 

A nagy kérdés az, hogy egyetlen, globális vízözön zajlott-e le, egyetlen túlélő-csoporttal, vagy több, helyi áradás, és ennek következtében több túlélő-közösség jellemzi az egykori katasztrófát?

Mint láttuk, minden ismert ősi nép emlékezetében él az özönvíz regéje. Még azt sem mondhatnánk, hogy szolgai módon másolják egymást, vagy egy közös mintát. Feltételezhetjük tehát, hogy az akkor lakott világ nagy részére kiterjedő természeti csapásnak több túlélő-csoportja maradt.

A zsidó vallási mondakincsben, Micha Josef bin Gorion gyűjteményében a következő özönvízhez kapcsolódó utalást találjuk: „Még a vízözön előtt Kainán király uralkodott a világon és a vízözönről mindent leírt kőtáblákra. Ugyanezen írásában megírta, hogy az ő idejében mint borította el a Föld egy-harmadát, és hogy Henóch napjaiban ugyanez fog történni.” Tehát, a Noé-korabeli áradatot megelőzte már kettő: a Kainán- és az Énoch-korabeli. A Föld 1/3 részére terjedt ki, tehát nem volt totális a fedettség, több túlélő-csoport maradhatott utána. Kainán a kőtábláit a Siriadu földjén felállított oszlopokon helyezte el, mert oda nem ért el az áradat – tehát valóban nem volt globális méretű a vízborítás.

 

A közel-keleti források az Ararátot tartják a kikötés, a megmenekülés színhelyének. Az Örményországban és környékén élő népek legendáiban hangsúlyosan maradt fenn ez a kikötés-mozzanat. Ha figyelembe vesszük, hogy az örmény hegyvidék a déli síkságok és sivatagok határán áll, minden további nélkül elfogadhatjuk, hogy az áradó víz ezen gátakon megcsendesedhetett, s valamely hegye – akár az Ararát – a megmeneküléshez helyszínül szolgálhatott. Berossos már idézett műve ezt egyértelműen ki is jelenti: „Egyben mondta a hang, hogy a hely ahol vannak, Örményország földje.”

Most már csak az a dolgunk, hogy értelmezzük a minket leginkább érintő változatot, a sumért, a térkép segítségével. Jól látható, hogy a Zagrosz-hegység képes volt a Perzsa-öböl irányából emelkedő víztől megóvni a Kaszpi-tengert, ha mégis kevés lett volna, a tenger déli oldalát övező Alborz-hegység 60-130 km-es vonulata minden bizonnyal felfogta a (mint tisztáztuk már: részleges) áradatot.

A Pontuszi-hegység és a Kaukázus a Fekete-tenger áradásának szabott határt. Az utóbbi idők kutatásai meghökkentő eredménnyel szolgáltak a tenger közelmúltbeli történetével kapcsolatban. Robert D. Ballard és kutatócsoportja még 2000-ben, a tenger mélyét vizsgálva, 170 méterrel a vízszint alatt, egy régi partvonalat fedezett fel. A partvonaltól mélyebb területeken édesvízi kagylók maradványaira, a magasabb területeken pedig tengeri kagylók héjaira bukkantak. Ballardék szerint az esemény, a sós víz beáramlása, vagyis az özönvíz, 7500 évvel ezelőtt történt. A medence feltöltődés mintegy 2 esztendő alatt valósult meg, a Boszporusz irányából. A beözönlő víz hozama a Niagara-vízesés hozamának mintegy 200-szorosa volt.

A Folyamköz (Mezopotámia) irányából támadó víztől, mint azt ókori források is rögzítik, az Ararát-hegység óvta meg a Kaszpi-tenger ökoszisztémáját.

Ezen információk birtokában térjünk vissza egy kicsit Ut-Napistim és a hal esetére! A (feltehetően) a Perzsa-öbölben élő halat (vélhetően Óannészt) először egy folyóba szállítja, ám ez az élőhely nem bizonyul megfelelőnek. Ekkor továbbviszi, s egy nagyobb vízben talál neki új otthont. Ha a Tigris vagy az Eufrátesz vonalát megtekintjük, folyásukkal szemben, 3 lehetőség adódik a „nagyobb víz” megtalálására. A Földközi-, a Fekete- és a Kaszpi-tenger. Előző kettő az áradás során osztozott a Perzsa-öböl sorsában. Utóbbi az egyetlen, ami kimarad a sós víz beáramlásából. Óannész, hal-isten ezt minden bizonnyal előre tudta.

Amikor Zi’uszudrát (Ut-Napistimet) Éa figyelmezteti a közelgő özönvízre, Zi’uszudra kétségek közt hányódik, mert nem tudja, mit válaszoljon a Vének Tanácsában, ha megkérdik tőle, miért épít bárkát. Éa a következőt javasolja neki, mint lehetséges választ:

„Úgy látszik, Enlil megneheztelt rám, … többé nincs maradásom a városotokban … Ha már Gazdám haragja üldöz … a tenger partján megtelepszem, ott lakozom majd Éa mellett, ki uram és pártfogóm leszen.”

A Gilgames-eposz feljegyzi, hogy az örök életre vágyó ifjú király, viszontagságos utat bejárva, felkeresi Zi’uszudrát az Élő Ember szigetén, ahol ő békésen pergeti az istenektől kapott, végtelen számú napjait. A bábeli toronynál lezajlott csata után Nimród (Gilgames) a hűségben megmaradt néppel Evilát (Elám, Adzsem) földjére költözik. Egyes kutatók Perzsia magvával, az Iráni-felfölddel azonosítják a helyet. Mások szerint az egykori Szkítiával azonos. Előbbi esetben a Kaszpi-tenger északról határolja az új hazát. Utóbbi esetben azt a területet takarja a meghatározás, mely az Iráni-fennsíktól északra és keletre, a Turáni-alföldet és a Kaszpi-tengert is magába ölelve terült el. Nyugodtan élhettek tehát a tenger partján, Éa (Óannész) szomszédságában Zi’uszudra és leszármazottai…

Kockáztassuk meg, hogy az ősi motívumok nem csak a Közel-Kelet medencéjének mondavilágába kerültek be „áthallással”, hanem, mondjuk, az indiai védikus hagyományokba is! Hogyan? Sogdianai, bactriai és indo-szkítiai közvetítéssel. (Milyen érdekes, hogy Nagy Sándor is ezeken a tartományokon át tartott a Tudás megszerzéséért vezetett hadjárataiban.) Nézzük csak, mit találunk az óind hagyományban az özönvíz befejeztéről?

A hindu özönvíz-változatban visszatérő motívumként jelenik meg a hal, Visnu isten avatarja. Áradás közben Vaivaszváta Manu egyszer csak a halra gondolt, aki azonnal meg is jelent a bárka előtt. (Mintha olvasott volna Manu gondolataiban). Megparancsolta a kiválasztottnak, hogy a bárkát jó erősen kötözze oda az ő szarvához. Miután ez megtörtént, nagy erővel vontatni kezdte a bárkát a mind viharosabb óceán habjain. Megbirkózott a feladattal, hisz erre az időre már akkora volt, mint egy hegy. Hamarosan eltűnt az ég is, a szárazföld is, mindenütt csak a vizet látták. Évek múltak el, ám a hal fáradhatatlanul vontatta a bárkát. Végre megpillantottak egy menedékül kínálkozó hegycsúcsot.

A hal tanácsára Manu kikötötte a bárkát. A Mahábhárata szerint ez a csúcs természetesen a Himálaja egyik hegytetője, amit Naubhudhana néven ismernek.

A megmenekülést követően a hal elrendeli Manu feladatát: újra kell építeniük a civilizációt, be kell népesíteni a Földet. Manu roskadozik a teher súlya alatt, de Visnu avatarja megvigasztalja: „Nemsokára megszerzed az erőt, és nem ismersz akadályokat. Az én áldásommal újból benépesíted a földet.”

E szavak kimondása után a hal eltűnt, Manu pedig, a vele menekült hét bölcs segítségével, nekifogott a rábízott feladat végrehajtásának: megteremtette az élőlényeket.

A hal-isten és az emberiség lehetséges kapcsolatához már csak egy mexikói imádság-részletet idézek:

„Mindnyájan a víz gyermekei vagyunk. Ó Tlaloc, víznek istene, könyörülj rajtunk, ne pusztíts el minket!” (Ezt a kijelentést, persze, lehet Óannész hagyatékán, de a lelketlen és istentelen ősóceán-húsleves elképzelésen keresztül is szemlélni. Én Óannészre fogadok.)

A világot újrateremtő hét bölcs sem egyedi megjelenés az indiai hagyatékban. Már meg sem lepődünk, hogy fellépésük is éppen a Gilgamessel áll szinkronban. „Fellépve az uruki falra, …

párkányait is szemlélgette, alapjait is vizsgálgatta:

vajjon égetett téglából való-é a téglafal?

S vajjon a Hét Bölcs vetette-é meg alapjait?” (Rákos Sándor ford.)

„Magyar nép! »A kő kiabál a falból!« Az emlékek beszélnek! Eljött az idő, hogy keressük az ismertből az ismeretlent! Az eddig ismeretes legrégibb népnek, a szittyának, ki elsőnek hintette szét a műveltség

áldásait, – tudunk-e méltó utódai lenni?” (Halis István: Az ős-magyarok nyomai; Fischel Fülöp nyomdája, Nagykanizsa, 1902.)

 

Az egyiptomi változat nem a megszokott bárka-motívummal végződik. Az emberek kannákból kiöntött vére megtermékenyítette a földet. Az istenek felszívták a földeken a vérrel kevert gyümölcslét – elfogadták tehát az áldozatot. Vérszomjukat eloltották, s szívük (már, ha volt) örömmel telt meg. Ra isten és Tifun istennő házasságra léptek az áldomás után. Nászukból Anu isten papjai származtak, kik Ra szolgálatában álltak. Ők tartották fenn a “libacion” szertartást. Ennek során, évente legalább egyszer, az áldozati állatok vérével meglocsolták a földet. A szokás későbbi kiteljesedésében, a papok mindennapi italfogyasztásnál is először a földre loccsantottak áldozatot, az isteneknek. Ez a szokás később a köznép körében is elterjedt. A magyarok halotti torok alkalmával, az elhunyt tiszteletére, első pohár borukat öntötték ki a földre.

A görögök is átvették az egyiptomi szokást. Először a temetkezési rítusukba épült be: a halottuk emlékére bemutatott áldozati állat vérét csorgatták be a kedves hozzátartozó sírjába, hogy az isteni táplálékul szolgáljon lelkének. Az özönvíz egyébként rendhagyó módon zárult Göröghonban.

A folyók is kiléptek a medrükből, az egész országot elöntötték. A hegyekbe menekült néhány embert és a bárka utasait kivéve, mindenki elpusztult. Deucalion és Pircha hajója 9 napon keresztül bolyongott a zúgó áradatban, míg elérték a Parnasszust. Itt kikötöttek, s látták, hogy a víz kezd visszahúzódni, a szárazföld ismét teret nyer. A bárkából kiszállva, áldozatot mutattak be Zeusznak, és esedezve kérték bocsánatát.

Zeus kiengesztelődött és azt parancsolta, hogy népesítsék be a Földet.

Kárpótlásul a vízözönért, a bor és a mámor titkába avatta be az embereket. Tette ezt oly módon, hogy Szemelével nemzette Dionüszosz Bakkhoszt, ki megtanította az embereket, „hogyan kell az ifjan megölt Ampelosz (szőlőfürt) véréből kihajtott vesszőt művelni, és gyümölcséből bort sajtolni.” (Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai)

Arra, hogy Dionüszosz Bakkhosz mennyire volt eredeti görög, vagy mennyire sem, később még visszatérünk…

A szent haragra gerjedt Viracocha tetteiről kell még szólnunk, ki elpusztította és elátkozta az embereket. Miután nem volt sem kiválasztott, sem véletlen túlélő, Viracocha újabb kísérletet tett a Föld benépesítésére. Lényeket teremtett vörös és fehér kukoricából, no meg vérből, s azokat a saját bölcsességére tanította. (A tudás isteni eredete Közép-Amerikában is él.)

Viracocha, kinek neve a „tenger habját” vagy a „tenger zsírját” jelenti, nem sokáig maradt teremtményeivel. Elbúcsúzott tőlük, a tenger hullámaira lépett és „ment a tenger vízén úgy lépkedve, mint a szárazföldön”.

Az áradás után a barlangból 4 új ember jött elő: 2 fehér és 2 indián. Nem értették azonban egymás beszédét (maja Bábel), így elváltak útjaik. A fehérek elhajóztak kelet felé…

A monda nyomán világos, hogy a perui indiánok miért nevezték a tenger felől érkező hódítókat Viracochának. Az is, hogy miért tudott Cortéz 500 emberrel egész birodalmat legyőzni.

Az indiánok nem akartak isteneket vagy testvéreket ölni. Megijeszteni, vagy jobb belátásra bírni pedig nem tudták őket…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>