Harmóniában 29. – Paradigma-váltás

Harmóniában 29.

Paradigma-váltás

 

Egy kedves barátom, aki rendszeresen olvassa a Harmóniában részeit, megkérdezte a minap, mi végre foglalkozunk ilyen „megszállottan” a régmúlt idők dolgaival. Mi fog változni attól, ha rámutatunk, hogy az ókor tudományának fejlődése egy korábbi időszak magas kultúrájának visszatükröződése, isteni beavatkozás, esetleg földönkívüli részvétel következménye?

Meglehetősen lakonikus választ bírtam adni a kérdésére: minden.

Azóta rájöttem, némi kiegészítést kíván a tömör válasz.

Úgy gondolom, a közelmúlt migráns-válsága minden józanul gondolkodó ember számára bebizonyította, hogy nyugati civilizációnk agonizál. A hanyatlás-végi Róma tüneteit sorra bemutatja: bürokratikus rendszere alkalmatlan a változó körülményekhez való gyors reagálásra, körmönfont törvénykezése leginkább az önpusztítás folyamatának beindítására alkalmas, már divatnak sem nevezhető hóbortjai az életuntság palástolását szolgáló, természetellenes devianciák képét rajzolják elénk.

Arról lehetne vitatkoznunk, hogy a véletlen hozta-e így, a jólét zsibbadásában egymásra licitáló politikai erők önmegvalósításának következménye-e a mai, kusza állapot, vagy az európai ember elaltatását követően végrehajtott tervszerű, módszeres hazaárulások eredménye. Lehetne vitatkozni, de sok eredményt nem hozna az eszmecsere. Az égető problémák megoldásában pedig semmit sem segítene.

Az a szörnyű valóság ugyanis, hogy a politika bábmesterei a mi segítségünkkel hozták össze ezt az áldatlan és kilátástalan állapotot. Mindannyian asszisztáltunk hozzá, ha másképpen nem, hát a hallgatásunkkal, beletörődésünkkel.

Most pedig itt állunk egy rémítő jövő kapujában, s a küszöb átlépésének elkerülésére nincs sok reményünk. Egymást taszigáljuk ugyanis a szépen feldíszített bejárat torkába, annak ellenére, hogy valamennyien érezzük: szakadék tátong a virágfüzéres diadalív túloldalán. A kollektív tragédia elkerüléséhez sürgős paradigma-váltásra van szükségünk. Sürgősre és rendhagyóra. A kataklizma elkerülésére nem lesz ugyanis elég a régóta használt (bár soha be nem vált) „fogjuk meg és vigyétek!” elv alkalmazása. Nem elég a politikusok szapulása, de a tömjénezés is kevés. Nekünk, magunknak kell végre változnunk! Lelkünk és szellemünk legmélyén. A szavainkat és cselekedeteinket vezérlő alap-értékekben kell, radikális módon rendet raknunk.

Mit értek ezalatt?

Nemrégiben volt szerencsém beszélgetni Jókay István professzor úrral a világ dolgairól. Feltette nekem a kérdést, hogy szerintem ezek a migránsok miért hagyják el szülőföldjüket. Kérdésére próbáltam gazdasági, szociológiai, hódítás- és katonapolitikai, pénzügyi- spekulációs megközelítésben választ találni. Ő csak mosolygott kedvesen, majd megsajnált, s elmondta a választ.

A migránsok azért jönnek, mert elveszítették Istent, s azt remélik, az új helyen majd megtalálják.

E meghökkentő válasz értelmezéséhez (ahogy Édesapámtól tanultam) egy kicsit hátrébb kellett lépnem, s enyhén félrebillentett fejjel, félig lehunyt szemmel tanulmányoznom kellett a jelenséget. A hátrálásban Hamvas Béláig meg sem álltam. Annak idején ő teljesen világosan kifejtette, mit veszített az emberiség azzal, hogy elhagyta ősi hagyományát, s az Isten-ember viszony ős-eredeti megélése helyett rituálékat, vallásokat alkotott. Csak a Teremtő-teremtmény kapcsolat lényege veszett el ebben a menetelésben. Ha belegondolok ebbe, el kell fogadnom, hogy a leghangosabb, legfanatikusabb vallási meggyőződés sem pótolhatja a régen elveszett Hagyományt. Valóságos és érdemi segítséget nem adhat az isten-emberi lét megéléséhez. Igaza van tehát Jókay professzornak.

Ezek a valós identitásuk megélésére szomjazó emberek jönnek, s a mi földünkön keresik a régi lakóhelyükön elveszített Istent. A probléma ezzel csak az, hogy nem a mi Istenünkben akarják Őt megtalálni.

Miért?

Mert mi sem leljük őt. A keleti népekhez képest, még azzal is rontottunk saját állapotunkon, hogy megengedtük a múlt idők izgága rombolóinak vallásunk aláásását. Ha jól meggondoljuk, a jézusi hagyomány államvallássá tétele kiiktatta a Tanítás mélyebb megértésének szükségszerűségét, felszínes rituális gyakorlattá egyszerűsítette a Názáreti követését. Majd ez a vallás is több darabra szakadt. Azt se gondoljuk, hogy a történelem során különb, türelmesebb entitások voltunk keresztyén testvéreinkkel, mint, mondjuk a síiták és a szunniták egymással!

Nem! Jézusnak, a Szeretet Istenének nevében mérhetetlen mennyiségű keresztény vért ontottak önmagukat kereszténynek valló emberek. Ez önmagában is megbocsáthatatlan volt, de az Isten trónfosztását célul kitűző, ördögi gondolati szemfényvesztésnek is utat engedtünk! Egyetlen világvallás követője sincs ma olyan távol az ő Istenétől, mint a nyugati ember!

Hogyan jutottunk el idáig?

A gőg és az önimádat vitt le minket ezen a lejtőn. A szerénység már régóta nem akadályozza egónk egyre brutálisabb kibontakozását. Pedig volna miért szerénynek és alázatosnak lenünk. Azt gondolom, ez volt az első eltévelyedésünk a Megváltó intelmeitől. Itt mindig voltak, akik jobb keresztények akartak lenni a többieknél. Ebbéli törekvésükben az sem fékezte őket, ha nagy igyekezetükben éppen az alapvetően betartandó erényeket sértették meg. Az idők előrehaladtával mindinkább a külsőségek építése folyt, sajnálatos módon a tartalom, a belbecs rovására. Az alázat kihalásával eljutottunk odáig, hogy környezetünk és embertársaink gátlástalan kihasználása sem bűn – éppenséggel dicsőség már. Közben azt sem vesszük észre, hogy saját magunkat is – visszafordíthatatlanul és végzetesen – kihasználjuk. Bizonyára sokan ismerik a menny és pokol közötti különbség mibenlétét.

Egy jó szándékú, de nem egészen szent életű ember lelkének halála után megengedte Isten, hogy kiválassza: a Mennyországban vagy a pokolban kíván-e tovább élni. Hogy dönteni tudjon, mindkét helyet meg kellett látogatnia. A Paradicsomban azt tapasztalta, hogy hosszú, terített asztalok mellett ülnek az ember-formájú lelkek, derűsen, egészségesen, örülve az Öröklét adományainak. Annyi furcsaságot azért észrevett, hogy a kezükhöz méternyi hosszú kanál és villa nőtt hozzá.

A pokolban is hosszú, terített asztalok körül ültek az ember-forma lelkek, de sápadtak, betegek és igen rosszkedvűek voltak. Az ő kezük is méteres evőeszközökben végződött. A látogató egyéb különbséget nem észlelt, meg is kérdezte hát Istent, miért boldogok a fentiek, s miért boldogtalanok a lentiek.

Tudod, gyermekem, akik az én országomba kerültek, azok már a Földön megtanulták etetni egymást! – hangzott Isten válasza.

Ha alaposan megvizsgáljuk magunkat, be kell ismernünk, hogy ennek a tudománynak bizony híjával vagyunk. Ezzel szemben, már-már beteges bizonyítási kényszer hajt bennünket, hogy a Földön való létezésünk jogosságára bizonyítékokat tákoljunk össze. Nem tanultunk a történelemből. Vagy csak nem akarjuk észrevenni, hogy a Teremtő mindig olyankor küldött minket a padlóra, amikor elvakult törekvéseinkkel nem az Ő, hanem a mi saját, gyarló (és meglehetősen kétes) dicsőségünket akartuk szolgálni. Ha innét nézzük dolgainkat, a jelenlegi, pattanásig feszült európai helyzetnek nem kétséges a végső kimenetele.

Tévelygéseinkre mentséget nem ad, még vigasznak is kevés, hogy szeretet nélküli életünkkel, felfuvalkodottságunkkal tulajdonképpen csak egy belső, lelki hiányt kompenzálunk. Nevezetesen a spirituális hontalanságunkat. A gyökereiről letépett nyugati ember csak sodródik, istentelenül, lelkétől és valódi szellemétől megfosztva. Akarta-e vagy csak hagyta, hogy így legyen?

Amikor a középkor alkonyán elveszítette geocentrikus világképét, nem a természetről alkotott felfogását igazította az új ismeretekhez, hanem a Teremtőbe vetett hite rendült meg. Amikor Darwin előállt azzal, hogy nem az Isten képmására teremtett lények, hanem feltörekvő, karrierista és a véletlenek összejátszása folytán szerencsés majmok vagyunk, nem a szakállas elmeháborodottat űzte ki társadalmából, hanem istenét. Még Nietzsche Istenről kiállított halottkémi jelentését is elfogadta, s megpróbált a filozófus intelme szerint, immár árván, felnőtté válni. A bécsi agyturkásznak, Freudnak is volt egy acélbetétes bakancsa, amivel jó nagyot rúghatott a maradék, pislákoló emberi önérzetbe. Tudatalatti késztetéseink sulykolásával tulajdonképpen azt a kényszerképzetet váltotta ki bennünk, hogy szánalmas lelki roncsok vagyunk, kiket ellentétes erők taszigálnak kényük-kedvük szerint, ide-oda. Lelkünk tulajdonképpen nincs is, a pszichénk pedig nem más, mint elfojtásokkal, buta játszmákkal, kompenzációkkal és rengeteg perverzióval telirakott hulladéktelep.

Nyilvánvaló, hogy eszmények, ideák nélkül nem sikerült Emberré nőnünk.

Ami végül is az utóbbi két évszázad során történt velünk, megint csak Hamvas Béla Vízöntő című írásában közölt okfejtéséből érthető meg. Ebből megtudhatjuk az ember és ember közötti különbség valódi tartalmát. Egyik ember teljes, kerek és ép – ún. makro-pszichével rendelkezik, míg a másik sérült, darabokra tört, ún. mikro-pszichével bír. A makro-psziché nap mint nap arra törekszik, hogy még nagyobbá és teljesebbé alakítsa magát, ezáltal erősítve hasonlatosságát a Teremtőjéhez – a mikro-psziché pedig ugyanekkor mind kisebbre töredezik. Ez utóbbinál a szellem és a lélek helyét átveszi a tudattalan irányítása. Az ilyen embernél a lélek és a tudat elhomályosul, az addig világos és tiszta értelem helyét a bonyolult, logikátlan és összefüggés nélküli gondolkodás veszi át. Ez az ember verődik tömegbe. A tömeg egyébként is veszélyes pszichológiai képződmény – az egyébként tiszta értelmű emberek is felfüggesztik addigi értékes, egyéni gondolkodásukat, s átveszik a tömeg-konform viselkedést.

A tömeg pedig befolyásolható. A tömeg fél, gyűlöl, vagy éppen bevadul és imád. A tömegbe verődött ember lelke maradékát is eldobja magától – bálványokat, totemeket épít belőle. A tömeg tagjait alkotó embereket ezek, a közösen létrehozott totemek tartják össze. A totem lehet az eredeti jelentését elveszített nemzeti hős, jelkép, akár élő személy is. A mikro-pszichéjű ember hajlamos összetéveszteni magát az általa megalkotott totemmel – akkor is, ha az egy bálványozott kortárs. Az önmagukat eltérő jelentésű bálványokban megvalósító tömegek, a totemüket ért sérelem megtorlására, gondolkodás és egyéni helyzetértékelés nélkül, képesek egymás kiirtására törni. (Azt hiszem, ez megmagyarázza a futball-huliganizmust, de még a polgárháborúba torkolló belpolitikai megmozdulásokat is.)

A makro-pszichének nincs szüksége totemekre. Neki elegendő az Isten-tudata. Abban képes kiteljesedni, képes fennmaradni, s elkerülni, hogy a tudatalatti áradása elöntse, elhomályosítsa és megölje a benne élő lelket és szellemet.

A tömeg mégsem felesleges vagy értelmetlen dolog a társadalomban. A tömegnek feladata van. El kell pusztítania a civilizációt.

Hamvas Béla szerint a tudatalatti megáradása, az ösztönből fakadó, homályos, bonyolult és logikátlan, vad törekvések egyenértékűek az özönvízzel. Nyomukban kialszik a fény, romba dől a társadalom. A rombolást kivitelező erők azután lesüllyednek a primitívségbe, s perifériálisan tengetik tovább a lélektől és szellemtől megfosztott, anyagba süppedt életüket.

A civilizáció átmentésére egyetlen erő alkalmas: a makro-pszichével rendelkező ember. Ám ehhez, mint fentebb írtam, kerek, teljes és egész lélekkel kell rendelkeznie. Isten-tudattal.

  1. december 21-én a nagy robajjal, szemmel látható, hirtelen változásokkal járó világvége elmaradt. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az idő is megállt volna. Földünk a Halak csillagjegyből a Vízöntő jegyébe fordult. Az áradás elindult. No, nem a felszíni vizeké, hanem a tudatalatti, a tudás alatti befolyásé. Ha a többség a hatalma alá került, lelketlenül tömegesedik, Isten sem menti meg civilizációnkat a pusztulástól. Az a szörnyű ebben, hogy a külső hatások, melyektől ma félünk, nem is pusztító erőként fognak közreműködni az apokaliptikus összeomlásban. Akkor tudnánk ellenük védekezni.

Most viszont a romboló áradat belülről, vertikálisan fog támadni. Magunk közül. A külső tényezők legfeljebb a katalizátor szerepét játsszák majd.

Visszatérve a barátom kérdésére, amivel ezt az írást kezdtem: társaimmal együtt azért foglalkozunk az Isten – ember viszony helyreállításán, mert úgy érezzük, a nyugati civilizáció végzetes hanyatlásának e viszony régóta tapasztalható megbomlása, fejre állítása az eredendő oka. Csak a napról napra töredező, málló lelkületű, mikro-pszichével tengődő embert teszi boldoggá annak tudata, hogy ő egy sikeresnek nevezhető majom, mint azt Darwin sarlatán megállapította. Mivel lelki és szellemi parány, nem szégyenkezik emiatt. Éppen ellenkezőleg: gőgjéhez, önimádatához, végső soron istentelenségéhez, megkapja az indító löketet. Azután megy minden, az ördögi leszálló spirálban, mint fentebb írtam.

Az ép lelkű, makro-psziché által irányított Homo sapiens az eredeti mintához – Isten tökéletességéhez méri magát. Ennek okán soha nem elégedett azzal, amit az adott pillanatig elért. Minél többet tud, annál fájdalmasabb felismernie, mennyi mindent nem tud. Ha egyszer túljutunk a lelket ölő hazugságokon, s tisztán látjuk, mire volt képes az özönvíz előtti társadalom, az akkor élt Magas Ember – talán be tudjuk majd gyógyítani mindazokat, az emberi lelket ért sebeket, töréseket, traumákat, melyeket a nyugati társadalom ejtett saját tagjain.

A tömegesedés elkerülésére, a civilizáció átmentésére ez az egyetlen út.

Sok időnk nincs – a 24. órában járunk, annak is a végén. Ráadásul egy olyan világban, ahol az Isten trónfosztására kifejlesztett tudománynak, a legújabb eredményei birtokában, be kellene ismernie, hogy Isten nélkül nem megy. Ehelyett a Vatikán közli, hogy az ősrobbanás és az evolúció nem ellentétes az Egyház álláspontjával.

Meddig várjunk?

Kire várjunk?

Mire várjunk?

Hát, ezért fejtegetjük kollégáimmal a dogmatizált tudománytól és a kanonizált vallástól helyenként meredeken eltérő megközelítéseinket. Tévedés ne essék: nem Istent akarjuk megvédeni. Ő nem szorul rá erre. A képére teremtett embert szeretnénk megvédeni. Leginkább önmagától. Isten nélküli magányától, spirituális hontalanságától. Európa azé lesz, aki megtalálja benne Istent!

Legfőbb ideje, hogy összegereblyézzük a mámoros, kába, dülöngélő évszázadok alatt, részeg örömmel szétszórt Isten-tudatunkat, s megállítsuk lelkünk szilánkokká morzsolódását. Ha ezt elérjük, még megváltoztathatunk mindent. Úgy, ahogyan a barátomnak mondtam.

Mi, szerény lehetőségeinkhez mérten, ebben kívánunk segítséget nyújtani mindenkinek, aki elolvas, meghallgat bennünket, és hajlandó átgondolni mindezt.

Tulajdonképpen mindent.

Mi is ezt tesszük. Nap, nap után.

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>