Harmóniában 30. – Atípusos özönvíz-legendák

Harmóniában 30.

Atípusos özönvíz-legendák

 

Az özönvíz legendájának többé-kevésbé hasonló és összefüggő változatait az előző részekben már ismertettük. A világ különböző tájain léteznek azonban olyan regék is melyek az eddigi történetek információ-tartalmán túlmutatnak, éspedig igen érdekes ismereteket közölve velünk.

Wales legendáriuma úgy tartja, hogy a Llion tó robbant fel, elöntve ezáltal minden földet a világon. Ez a változat annyiban érdekes, hogy a katasztrofális méretű vizet nem az égből eredezteti, hanem szeizmológiai születést ad neki. A folytatás megegyezik a klasszikus bárka-megoldással: a víz elől Dwyfan és Dwyfach tudott csak megszökni, egy árboc nélküli hajóval. A bárkára a világ minden élőlényéből egy-egy párat magukkal vittek. Végül Prydain-on kötöttek ki, ahonnét az egész világot újra népesítették.

A csiglit eszkimók elbeszélése egy mindenkit rémületbe ejtő áradatról szól. Ezt az áradást addig soha nem tapasztalt erejű vihar és hőség követett nyomon. Akit sem a víz, sem a forróság nem ölt meg, az a hőség után azonnal bekövetkezett fagyban pusztult el. Az alaszkai Orowignarak eszkimói úgy tudják, hogy egy nagy földrengést követően söpört végig árvíz a Földön. Alig néhány ember menekült meg, természetesen, bőrből épített kenuk segítségével. A legmagasabb hegyeken találtak végül menedéket.

Az inuitok emlékezete szerint egyik tavaszon hatalmas vihar tépázta meg az Északi-sark környékét. Tönkre tette az emberek hajlékait. Ők hajóikba szálltak, a tenger emelkedni kezdett. Hamarosan víz borított a látóhatárig mindent. Az emberek csak sodródtak hajóikkal. A nagy hidegben sokan halálra fagytak. Reggelre lecsendesedett a szél, a tenger megnyugodott, s kisütött a nap. De annyira erősen sütött, hogy a túlélők egy része abba halt bele. Végül egy varázsló állította meg a pusztulást, íjával a tengerbe csapva.

Tsimshian népének (Brit-Kolumbia) legendája szerint Laxha isten haragja pusztította el a világot, tűz és víz által is. „Nagy felhők jöttek, oly hőség támadt, hogy a víz felforrt. Az emberek a folyókba és tavakba ugrottak, hogy lehűtsék magukat és meghaltak”. Szemmel látható, hogy egészen más kataklizmát őriztek meg emlékezetükben, mint a legenda alaptípusai.

Ugyancsak Brit-Kolumbiában, Bella Coola térségben jegyezték fel a Masmasalanich-hoz kötődő változatot. Ő volt az, aki rögzítette a földeket, hogy el ne süllyedjenek, illetve megfelelő távolságban tartotta a Napot, hogy fel ne perzselje a földeket. Ő teremtette az embert is. Egy nap aztán meglazultak a föld tartókötelei. Ennek okán az a vizek alá süllyedt. Még a hegytetők sem látszottak ki alóla. Heves vihar kerekedett. A hajóra szálltak közül sokan meghaltak az orkánban. Mások, akik eleveztek, életben maradtak. Végül Masmasalanich megrövidítette a köteleket. Azok ismét szilárdan megtartották a vízből kiemelkedett földeket. (Írásos nyomát nem találtam, de a legenda logikájából következik, hogy a Nap földközelbe engedése okozhatta a tűz általi pusztulást.) A túlélők szétszóródtak a világban. Az egykor beszélt egyetlen nyelvből így alakult ki a ma ismert összes.

A zsidó legendák között is találunk olyan mondát, mely kozmikus eseményekkel kapcsolja össze az özönvíz pusztítását. Egészen pontosan egy új égitest feltűnését regéli el. Istár asszony a Ki Nem Mondható nevét kutatta. A név tudása képessé teszi a beavatottat az Égbe szállásra. Istárnak sikerült is kimondania azt, erre rögtön a magasságba emelkedett. Isten állandó helyet adott neki ott. Istár mennybe repülését követően viszont azonnal vízözön támadt. A történet kikódolásához tudnunk kell, hogy Istár a babiloni Vénusz bolygó. Innét viszont beazonosítható a legenda: az eseményt Szent Ágoston és görög források is feljegyezték.

Létezik olyan kínai és dél-amerikai mítosz is, mely egy égi szörnyet emleget, hatalmas szarvval. Ez a leírás egy, a Nap felől a Föld irányába közelítő üstökösre illik. Ennek csóvája, szarv módjára meredhet felettünk.

Az ősi maja kézirat, a Popol Vuh, hatalmas hurrikánról és vízáradatról ír. A csapás az Ég Tűzhelyéről zúdult alá minden teremtményre. Az emberek nagy részét a fentről zuhogó tűz és fekete eső pusztította el.

Az altáji, szibériai, mongol és sarkvidéki népek igen sokrétű, alapvonásaiban egyéni özönvíz-mondákat őriznek. Ezekbe olykor déli (iráni, indiai) és keresztény hatások keverednek. A víz áradatán kívül szerepel bennük a nagy világtél és a következtében beálló pusztító fagy, vulkáni eredetű lávaáradat. Kozmikus tűzözön is előfordul, illetve felbukkan az égitestek (napok, holdak) katasztrófája. A bárka-motívum erősen jelen van az északi népek hagyatékában, bár többnyire tutajként jelenik meg.

A jelentős ősköltészetet őrző, archaikus lapp nép vízözönmondája egyetemes égi-földi kataklizmát ír le. „Midőn a bűnözés elhatalmasodott az emberek között, a Föld közepe rettentően rázkódni kezdett. Annyira, hogy a felső rétegek szétszakadoztak, sok nép belezuhant az így támadt üregekbe, és odaveszett… És Jubmel, az Ég ura maga leereszkedett… szörnyű haragja villámokat szórt, vörös, kék és zöld kígyókhoz hasonlókat, és az emberek elfödték arcukat és a gyermekek sikoltoztak félelmükben… A haragos Isten így szólt: „Tőhegyre fordítom a világot, megparancsolom a folyóknak, hogy fölfelé folyjanak, a tengerek vizét toronymagas fallá halmozom fel, és reádöntöm a Föld bűnös fiaira, és ekként elpusztítom őket és az összes élőt.”

A földrengések és a vörös, kék és zöld, gyilkos villámok hagyománya is túlmutat az egyszerű vízbefúlás alapesetén. Ezekből a példákból az látszik kirajzolódni, hogy valóban, több, részleges kataklizma pusztíthatott az emberiség múltjában. Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy a több elemből álló katasztrófa-sorból egészen más jelenségeket érzékeltek a Föld különböző pontjain élő népek.

Az Orea Linda Boek (Ura Linda Buk) nevű könyvben a vízözön igen réginek tetsző, ó-germán hagyományát jegyezték fel. A kézirat a múlt század hatvanas éveiben, egy észak-német család birtokából került elő. Ó-fríz nyelven írták. A család hagyománya szerint századokon át vezették, újra meg újra lemásolták és bővítették az iratot. A vízözönről szóló részt a „Hogyan jött meg a rossz idő?” című fejezete tartalmazza. A következőképpen tudósít minket:

„A Nap egész nyáron át felhők mögött rejtőzött, mintha nem akart volna a Földre tekinteni. Állandó szélcsend volt, s a nyirkos köd mint valami átázott vitorla csüngött a házak és a mocsarak fölött. A levegő forró volt és nyomasztó, s az embereket elhagyta a jókedv és az öröm. Ebben a terhes csöndességben a Föld egyszerre rengeni kezdett, mintha halódnék. A hegyek tüzet és lángot okádtak. Némelyik elsüllyedt a Föld mélyére, más helyütt hegységek emelkedtek föl a síkokon. Aldland (Atlantisz), melyet a tengerjáró népek Atlannak neveztek, eltűnt, s a háborgó vizek oly magasra csaptak a hegyek és völgyek fölé, hogy minden elmerült, és akik megmenekültek a tűzből, belefulladtak a vízbe…”

Mint látjuk, Platón után megkaptuk a következő útbaigazítást az egykori, legendás szigetország létezésére vonatkozóan. Emlékezzünk csak vissza, hogyan fogalmazott a görög tudós: „Földrengés rázta meg a térséget, félelmetes szökőár keletkezett. Egy nap és egy éjjel lefolyása alatt Atlantisz lesüllyedt a tenger fenekére.”

A Hawaii-szigeteken például egy nagy földről mesélnek, melyet ők Ka-houpa O Kane (Kane isten teste) névvel neveznek. Ez a föld az ő szigeteiktől délnyugatra terjedt, Raratongán, Fidzsin át Új-Zéland felé. A Moana-nuikai-oo („a nagy tenger elnyelt mindent”) és a Kai-a-kahina-alii („az áradat, mely királyok bukását okozta”) idején ez a terület elpusztult. Ezen a ponton jutottunk el Mu szigetének legendájához.

Hawaii nem egyedülálló ezzel a motívummal. Óceánia szigetei aprók, ugyanakkor egymástól viszonylag nagy távolságra fekszenek. A rajtuk élő népekben ma is elevenen él a hajdani nagy szárazföld emléke, Mu szigetének legendája.

Chilan Balam (jaguár főpap) névre hallgat az a rege-gyűjtemény, mely 1000 körül keletkezett, s a Yucatán-félsziget majáinak regéit tartalmazza. E misztikus krónika szerint „…tüzes eső és hamu hullott, fák és sziklák csapódtak a földre”. A Nagy Kígyó leszakadt az égről, bőre és csont-darabjai a földre hullottak. Nyilak sújtottak le árvákra és öregekre, özvegyekre – mindenkire, aki élt – bár nem is volt már erejük élni. A túlélők a tengerparton leltek nyugvóhelyre, ám a víz iszonytató áradásba fogott. „Aztán a Nagy Kígyóval leszakadt az ég is, és a szárazföld a tengerbe süllyedt.”

A maya Troano kézirat, Brasseur de Bourbourg fordításában, a következőket mondja a keletkezése előtt 8.060 évvel bekövetkezett kataklizmáról: „Can hatodik évében, Zac hatodik hónapjának 11. Muluc-ján szörnyű földrengések támadtak és tartottak 13. Chuen-ig. Az Agyagdombok földje, Mu és Mud földje áldozatul estek nekik. 64 milliós lakosságukkal együtt az óceánba süllyedtek.”

A Yucatánból származó kézirat születését jóval Amerika felfedezése előtti időre datálják. Jelenleg a British Múzeum tulajdonában van.

Ez utóbbi beszámolókból azt látjuk, hogy az amerikai partokon nem egyszerű áradás volt, hanem égi (kozmikus), földi (szeizmikus) pusztulás, és az özönvíz már csak ezek következményeként pusztított a Földön. Az is egyértelműnek tűnik, hogy Atlantisz (illetve bármely más, legendás földrész) áldozata lehetett ezeknek az eseményeknek.

Miért fontos vagy érdekes Atlantisz (Mu, Hyperborea, Lemuria) egykori létezését firtatnunk?

mert a hivatalos (Istent legendává degradáló) tudományos álláspont szerint az emberi civilizáció Kr.e. 3.500 körül, Mezopotámiában kezdett kifejlődni. Ugyanezen felfogás állítja, hogy a majom banánevő állapotától elindulva, folyamatos fejlődés eredményeként jutott el oda, ahol a történelem folyamán, aktuálisan éppen tartott. A hivatalos felfogás szerint az emberi létezésben nincs Teremtő, a fejlődésben nincsenek lépcsők.

Tehát, valamelyik majom egy reggel úgy ébredt, hogy ideje lenne 1.500 tonnás kőtömbökből megépíteni Baalbek városának „főterét”. Azért kockáztatom meg, hogy a történetben a gorilla lehet a ludas, mert az említett építkezés Kr.e 7.000 körül, tehát 3.500 évvel a sumér civilizáció kialakulása előtt folyt le. Az ősi föníciai város Libanonban található, 1.200 méterrel a tenger szintje felett. A föníciai legendák úgy tartják, ez volt a hely, ahová Baál isten először leszállt a Föld bolygón. Zavarba ejtő lelet ez az egykori építmény. Bebizonyosodott, hogy a rómaiak nem hajthatták végre a kivitelezést. Ők ugyanis legfeljebb 5 tonna tömegű kövekkel tudtak megbírkózni. A baalbeki 20x4x4 méteres kövek ennek éppen 300-szorosát nyomják. A kutatóknak nincs magyarázatuk sem a kövek megmunkálásához használt eszközök mibenlétére, sem a szállításuk mikéntjére. De azért a kövek ott vannak, rendületlenül – s ami a hivatalos tudomány képviselőit felettébb zavarhatja – eltüntethetetlenül. Méretüknél fogva nem tudják azokat eldugni egy múzeum pincéjének mélyén…

Még ennél is zavarba ejtőbb a törökországi Göbekli Tepe szentélye. A C14 izotópos vizsgálatok 11-12 ezer évesre teszik a korát. Ami, ugyebár, azt jelenti, hogy a gizai piramisok és Stonehenge előtt 6-7 ezer évvel épült. (Már, ha a piramisok kor-meghatározása valóban helyes.) A legnagyobb kőoszlop tömege mintegy 16 tonna. De valakik kifaragták, s a helyére állították, körülbelül 9.000 évvel az 5 tonna megmunkálási csúcsteljesítményű rómaiak előtt! Persze, a „profik” erre is szolgálnak hivatalos magyarázattal. „A korabeli mestereknek kedvezett a vidék talajszerkezete, hiszen a mészkő alkalmas volt arra, hogy a kezdetleges kőeszközeik (!) segítségével meg tudják munkálni. Elképesztő belegondolni, hogy abban az időszakban még nem ismerték a fémet (!), nem léteztek sem kerekek (!), sem igavonó állatok (!), így igen komoly erőfeszítést jelenthetett a megmunkált oszlopok helyszínre szállítása.”

Igen hosszan lamentáltam azon, hogy az „akadémiai tudomány” felkent papja egy percig is komolyan gondolja-e azt a badarságot, amit leír. Vajon milyen fejlődési rendellenesség akadályozza meg abban, hogy kijelentéseit összevesse a fémeszközökkel, kerékkel és igavonó erővel rendelkező rómaiak 9 ezer évvel későbbi, harmadára lecsökkent kőfaragó teljesítményével? Tudom, hogy struccpolitikát folytatnak, de megjegyzem, azt sem jól. Ideje volna legalább odáig eljutniuk, hogy a homokba dugják a fejüket, ne az előttük álló struccba.

A keletkezés idejének problémája felmerült az egyiptomi nagy Szfinx esetében is. Teljességgel tarthatatlan az a bigott álláspont, mi szerint Kr.e. 2.500 körül készült volna, s arcát Hafré fáraó hasonlatosságára alkották volna. Az, hogy az Óbirodalom szövegeiben egyáltalán nem történik róla említés, nem zavarja a hivatásosokat. Majd találnak egyszer egy ilyen szöveget – nyilván ebben reménykednek. Az viszont, hogy John West és az általa felkért Robert Schoch geológus 1993-ban publikálták a Szfinx esővíz-eróziájaval kapcsolatos eredményeit, s megállapították, hogy a gigantikus szobor keletkezésének ideje Kr.e. 7.000 – 5.000 közé tehető, már nagyon is érdekelte a „profikat”. Egyszerűen sokkot kaptak tőle. „Ez egyszerűen nevetséges. Több ezer egyiptológus tanulmányozza több száz éve ugyanazt a problémakört, és napjainkra sikerült elfogadható kronológiát felállítani” – nyilatkozta Peter Lecovara, a Bostoni Szépművészeti Múzeum kurátora. Mit is írtam fentebb a struccról és a feje helyéről?

De, tényleg értem én őket. Ha elfogadnák a realitásokat, és nem sikkasztanák el a valós történelemnek az ő képletükbe be nem passzítható bizonyítékait, itt lenne az ideje, hogy szépen, csendben visszaadják diplomáikat, kis- és nagydoktori papírjaikat, s bocsánatot kérjenek a félrevezetett emberiségtől.

Szóval, ha mindent egybevetek, az emberi őstörténet vonatkozásában, a magam részéről sokkal inkább elfogadom egy természeti nép mitológiájának állításait, mint az akadémiai tudomány ex katedra kijelentéseit.

Tehát, mit is mondanak Atlantiszról és a régmúlt idők történéseiről a mítoszok?

Egy maja rege szerint Votan (a Popol Vuh-ban Kukulkan), a Tollaskígyó a tengerentúlról érkezett, és megalapította Palenque városát. Kukulkan neve, bármily hihetetlen, a keltáknál is megjelent. Ők Cú Chullainn (kiejtve Kuhulin) névvel illették saját kultúra-héroszukat. A druida papok, az egyiptomi fáraók, a távol-keleti társadalmak vezetői, mind a kígyók leszármazottainak tartották magukat. Éppen, mint Kukulkan. A kelta mítoszok szerint őseik, a Túatha De Dannan népe, az „északi szigetekről” érkeztek eredetileg Írország földjére. Őshazájukból mindenféle különös tudományt örököltek.

A legtöbb eredet-monda szerint a távoli földről érkezett betelepülők saját, elveszett kultúrájukat próbálták meghonosítani az új földön. Utakat, városokat, templomokat építettek, törvényeket alkottak…

Lehet, hogy Atlantisz legendája sem alaptalan?

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>