Harmóniában 31. – Régmúltunk árnyai

Harmóniában 31.

Régmúltunk árnyai

 

Mielőtt az egykori – máig vitatott létezésű – legendás sziget, Atlantisz mítoszának valóságtartalmát vizsgálni kezdenénk, feltétlenül szót kell váltanunk az emberi jellem néhány alapvető tulajdonságáról. Mindenekelőtt a hit és a hitetlenség különbözőségeiről. Ez utóbbit szalonképesen szkepticizmusnak szokták nevezni.

Mi jellemzi a hitetlent? Elutasít mindent, amit a maga tárgyi valóságában, csökevényes érzékszerveivel meg nem tapasztalhat. Egy korábbi írásomban utaltam már arra, hogy az istentelen materializmus a csecsemő szintjére vetette vissza a korábban ragyogó emberi szellemet. Ha nem látok, nem foghatok, a számba nem vehetek valamit, akkor az nincs? Hová tűnnek így az absztrakciók? Mi lesz a fogyatékosságainkat kegyesen áthidaló intuíciókkal? Meggyőződésem, hogy az Olvasónak nem kell bizonygatnom nyilvánvaló tényeket. Például azt, hogy az emberi technika és tudomány ugrásszerű fejlődését soha, egyetlen momentumban sem a szkeptikusok lendítették előre! Mondhatnánk úgy is, ha rájuk lett volna bízva, mostanra még a fakerekű taliga sem lenne kifejlesztve. Vegyük példának a Röntgen-sugarakat. Olyasmit tárnak fel, ami szabad szemmel nem látható. Működésében és felhasználhatóságában feltétlenül hinnie kellett annak, aki berendezést alkotott a hasznosítására. Ez a hite vezette el odáig, hogy érzékszervei fogságából szabadulva, létrehozzon valamit, ami addig nem létezett – és a hitetlenektől ma sem lenne.

Persze, a sikeres bevezetés után, a fanyalgók meglehetős vehemenciával birtokba vettek minden, érzékszervekbe zárt vakságukon túlmutató találmányt, de csak azért, hogy ezen az új, már le nem tagadható határvonalon húzzák meg az emberi gondolkodás új mezsgyéjét is. A szkeptikusok az egész történelem folyamán az emberi fejlődés potyautasai voltak! Megátalkodottságukban attól sem riadtak vissza, hogy a hittel bíró, az addigi lehetőségek peremvidékét tágító, intuitív kollégáikat folyamatosan hiteltelenítsék. Botornak, álmodozónak, hiszékenynek állítsák be. Pedig a hit és a hiszékenység korántsem azonos kategória! A hit ugyanis a lélek és a szellem előhívására, az absztrakciók felismerésére, az intuíciók kikódolására alkalmas, Istentől kapott eszköz. A hiszékenység pedig éppen a hit hiányában beálló bávatag állapot, melyben a nézőnek vagy hallgatónak nincs mivel megmérnie, összevetnie a kapott információkat, tehát befogadja azokat.

Sajnos, nagyon érthető magyarázat van a szkepticizmus létezésére. Hitetlenül élni kényelmesebb, mint hittel. Nem kell absztrakciók megértésén fáradozni, az ismert világ összefüggéseinek extrapolálásával bíbelődni – elegendő tagadni. Az pedig, tulajdonképpen, ingyen van.

Gyermekkoromban volt egy pakli játékkártyám. Autós Quartett-nek hívták. Körülbelül 40 éve elveszett. Bármi is múlna ezen, ma már nem tudnám megmutatni. A hitetlen szerint nem létezett ez az egykori kártyacsomag…

Platón feljegyzései és a vonatkozó, nagyszámú ősi mítosz arról tanúskodik, hogy valamikor, 11-12 ezer évvel ezelőtt, létezett Atlantisz. A tenger mélyére süllyedt, ma senki sem tudja kitárni nagykapuját a szkeptikusok előtt…

Csak az jöjjön velem tovább, aki hittel elfogadja azt az állításom, hogy 40 évvel ezelőtt lehetett nekem is egy csomag autós kártyám! Mivel ma (egyelőre) nem tudom felmutatni ezen állításom tárgyi bizonyítékát, elegendő, ha az egykori létezésének lehetőségét elfogadja, aki velem tart. A világot, a megismerés aspektusából szemlélve, kétféleképpen közelíthetjük meg. Hitetlen, szkeptikus alapállásból kiindulva, mondhatjuk azt, hogy csak a szemmel látható, kézbe fogható megnyilvánulásokat fogadjuk el létezőknek, minden egyébnek még a lehetőségét is kizárjuk. Ez a „racionális”, mintegy kétszáz év óta divatos megközelítés. Meglehetősen praktikusnak tűnik, de van vele egy kis buktató. Egyénre szabott, külön határokat rajzol fel ez a közelítés. A racionálisnak hitt világban nincs egységes, objektív Univerzum, bár éppen ez az eszme vezér-hazugsága! Az érzékszervekre hagyatkozó világszemléletben minden egyén sajátságos érzékelési küszöbértékekkel bír. Ami nekem vakítóan fényes, másnak lehet komor-szürke, ami számomra kellemesen zengő muzsikának tűnik, másnak fülsértő zajként hathat.

A vak koldus nem lát színeket. A materialista pragmatika szerint joggal kizárhatja a szivárvány minden árnyalatát a világ jelenségei közül. Miért kell neki elhinnie, hogy azok léteznek? Mert mások látják azokat? De mi van, ha ő lát jól, s nekünk csak a szemünk káprázik?

Az ateista akadémia elvárja a vak koldustól, hogy higgyen a többség állításának, miszerint a világ színes. Még azt sem veszi észre, hogy éppen azt a hitet várja el egy világtalantól, amit ő maga üldöz kegyetlenül, a saját tudománya nevében, ha az érzékek feletti valóságról van szó…

Az objektív világból a szubjektumot, tehát az érzékelő egyéniségét zárja ki a materializmus, ezáltal uniformistává válik. Az Univerzum és az uniformis viszont egészen más dolog ám! Persze, az sem véletlen, hogy a materializmus társadalmi leképezését megvalósító államok minden megnyilvánulására az uniformizálás szándéka volt jellemző. Azt remélték, hogy egyenruhában egyenlő lesz mindenki. A valóság pedig azt mutatta, hogy az uniformisból csak a tartalom, a lényeg – vagyis az ember, az ő személyiségével – marad ki…

A másik megközelítés szerint el kell fogadnunk mindannak a lehetőségét, amit kizárni nem tudunk. A lehetőség pedig érdemes arra, hogy megvizsgáljuk, s jelenlétét vagy tényként rögzítsük, vagy bizonyítékot szerezzünk arra nézvést, hogy kizárhatjuk a világ jelenségei közül. Klasszikus példája ennek a két székely beszélgetése a halakról:

  • Szerinted isznak a halak?
  • Nem tudom. De, hogy módjukban áll, az biztos.

A magam részéről a székelyek világszemléletének jogosságát fogadom el…

 

Van még egy figyelemre méltó intelem a világszemléletünk kialakításához. Arra gondolok, mely szerint atyádat és anyádat tiszteld, hogy hosszú életű légy ezen a Földön. A kétszáz éves enciklopédista tudomány meredeken szembe megy ezzel a parancsolattal. Avíttnak, használhatatlannak, helyenként károsnak kiált ki mindent, amiben addig gondolkodtak az emberek. Vallásokat és rituálékat utasít a babonák utálatos világába, mondákat, regéket, mítoszokat korcsosít le, jó esetben a dajkamesék szintjére. Handabandának, nagyotmondásnak állítja be az emberiség egyetemes kultúr-örökségének azon szegmenseit, melyeket a saját csökött eszközeivel nem tud beépíteni az általa létrehozott, személytelen és értéktelen hazugság-halmazba. Arra viszont még senki sem adott választ, hogy a regék regélőinek miért kellett ilyen, valóságtól elrugaszkodott történeteket kreálniuk, s évezredeken át örökíteni azokat? Hol volt ebben az érdekeltségük? Mi motiválta őket?

Nem lehetséges-e, hogy való tartalmat örökítenek ezek a mitikus történetek? Mi van, ha a baj velünk támadt? Éppenséggel az, hogy nem értjük a régmúltban élt ősök szavának valódi tartalmát. Az ősi fogalmak jelentése előtt elhomályosodott elménk, mert agyi kapacitásunkat az újfajta, igazságnak szentesített, ám történelmi gyökér, isteni és emberi tartalom nélküli mesebeszédek mantrázásával kötjük le. Bizonyos, hogy értelmesebbek vagyunk elődeinknél? Vagy csak bonyolultabb eszközökkel törünk Gaia édesanyánk harmóniájának megbontására, fajunk végső kipusztítására?

Az elkövetkezendő idők együtt-gondolkodásához induljunk ki egy olyan történelmi emlék elemzéséből, amelyről azt gondoltuk sokáig, hogy mindent tudunk. A gizai Nagy Piramisról beszéljünk egy kicsit, amit Hufu- vagy Kheopsz-piramisnak is emlegetnek. Az építmény megdöbbentő műszaki teljesítményt testesít meg. Eredeti, burkolattal együtt mért oldalhosszúsága 232,4 méter, függőleges magassága 146,7 méter volt. (Más vélekedés szerint ezek az értékek 230,33 és 146,59 métert tettek ki.)

Építésekor az oldalak méretbeli eltérései 4 centiméternél kisebbek voltak! Ez 0,2 ezreléknél kisebb arányú torzulást jelent a tökéletes idomhoz képest! Ma sem építenek ennél pontosabban!

Kik, mikor és hogyan építették ezt a csodát?

A hivatalos álláspont szerint az Óbirodalom időszakában, a Kr.e. 2590 és 2540 között élt Hufu fáraó építtette. Hufu 23 éven át uralkodott, a kivitelezés ideje erre az időszakra esik tehát. Az általános iskolai tananyagból mindenki ismerheti, hogy rabszolgákkal építtették a piramisokat, kegyetlen hajcsárok, abból a célból, hogy a fáraó holttestének nyughelyéül szolgáljanak majd. Ez a materialista változat. A tények a mai napig nem zavarják hirdetőit.

Mik ezek a zavaró tények?

A Nagy Piramis felépítménye 2,3 millió, egyenként 3 tonna körüli tömegű, faragott mészkő-tömbökből épült. Ez azt jelenti, hogy csak a felépítmény létrehozásához az építkezés ideje alatt, évente 100.000 követ kellett kibányászni, méretre vágni, helyre szállítani és beépíteni. A hivatalos álláspont szerint gépek, sőt állati igavonó-erő nélkül! Ha nem tartottak heti pihenőnapot, akkor ez minden egyes napra vetítve 274 követ jelent. 16 órás műszakkal számolva, óránként 17 követ kellett beépíteni. Ez azt jelenti, hogy az „építőkockák” 3-4 perces időközönként követték egymást, a bányától a falig.

Közép- és hosszú távú teherhordozásnál 50 kg tömeget lehet egy emberre számolni – ezzel tud biztonságosan célba érni. A 3 tonnás kövek cipeléséhez 60 fős teherszállító brigáddal kell minimálisan számolnunk. Külön műszaki megoldást igényel annak a heveder-rendszenek a megtervezése, ami biztosítja a teherhordók kő elé befogását, ezáltal a teher értelmes, irányítható mozgatását. Ennyi ember igába fogásánál feltétlenül számolnunk kell azzal, hogy az egyes embereken feszülő heveder szöget fog bezárni a haladási iránnyal, tehát a teherhordó által kifejtett erőnek csak a vektoriális eredője fog hasznos vonóerőként funkcionálni. Gyakorlatilag 65-70 kilopondnyi vonóerőt kellett minden teherhúzónak kifejtenie ahhoz, hogy kilopondnyi erővel húzza a követ a megfelelő irányba.

A mozgásban lévő kő alatt görgőként szolgáló hengerek cserélésére külön, 10-12 fős brigáddal kell számolnunk. Efelett van az irányító személyzet, aki valóban: a megfelelő irányt és ritmust vezényli a vontatáshoz. Ha mindent összeszámolunk, 75-80 fős személyzet volt képes megmozgatni a szükséges mennyiségű követ.

A hivatalos álláspont szerint a helyszínen bányászták az építkezéshez felhasznált gyenge minőségű mészkövet. Biztosan. Az egykori bányáról képet sehol sem találtam. Az építmény stabilitásának biztosítása viszont megkövetelte, hogy ne a készülő piramis közvetlen közelében bányásszanak, hanem attól biztonságos távolságra. Véleményem szerint ez 3-5 kilométer teherhordási távot jelenthetett. A kezdetleges munkakörülmények miatt napi 2 fordulóra tehető egy brigád teljesítménye. Vagyis: 140 teherhordó brigád követte egymást, 3-4 perces intervallumokban, napi 16 órában, évi 365 napban, 23 éven át.

A kőbányában legalább ennyi kőfejtő-kőfaragó munkással kell számolnunk, hogy a szükséges építőanyag előállításra kerüljön.

A szállítási útvonal karbantartása, a piramis melletti, egyre emelkedő rampa építése, a gúlán belüli statikai és építészeti munkák megint csak ezrek összehangolt tevékenyégét kívánták meg. Ne feledjük el, amikor a piramis csúcsánál tartottak, 150 méteres (50 emeletnyi) magasságba kellett feljuttatni a köveket! A rámpa dőlésszöge, a kezdetleges, emberi igavonás miatt, igen alacsony értékek között mozoghatott csak! Döbbenetes mennyiségű útépítést követelt a feladat!

A függőleges haladással egyre csökken az a tér, melyben a munkásoknak együtt kellett működniük. A nagyszámú építő fizikai jelenlétének biztosítása már-már a képtelenség határát súrolja az építmény felső harmadának megalkotásánál! Már azt is nehéz elképzelni, hogy egyáltalán elfértek ott!

Ha mindent számításba veszünk, legalább 35-40 ezer munkás egyidejű jelenlétét követelte meg a feladat. És itt áll be egy kikerülhetetlen logisztikai feladvány-sorozat.

Nyilvánvaló, hogy az építők lakhatását a helyszín közelében kellett megoldani. A probléma gyors megoldására megfelelő megoldás egy sátortábor. A kellemes klímájú Egyiptomban vagyunk, nem a zord Északon – a hideg ellen nem kell hát védeni a lakosokat. Fogjuk rá, hogy ezért nem találták meg az egykori személyzet lakóépületeinek nyomait! Mert a valamikori kiszolgáló létesítményeknek nyomát sem találják a piramisok közelében!

Gondoljuk át, miként biztosította az építtető a 40 ezer férfimunkás nyugalmát! 23 év építkezés egy fél emberélet. Ha a dolgozóknak nem engednek családot alapítani, az beláthatatlan nyugtalansághoz, alkalmasint zavargásokhoz vezet a táborban!

Megengedik tehát, hogy asszonnyal, családdal éljenek a kivitelezők. Ez munkásonként plusz 1 fő házastárs, és, mondjuk, 3 gyermek. A tábor létszáma 200.000 főben áll meg.

Ki termeli meg a 200.000 fő élelmiszer-szükségletét? Azokat a mezőgazdasági munkálatokat, amik nem kívánnak férfierőt, el tudják végezni az asszonyok és a gyermekek. De csak azokat. A férfimunkákhoz férfikéz kell. Vagy késztermék.

Tegyük fel, hogy megoldották az élelmezés problémáját. A fogyasztásnak viszont megint csak nem maradt semmi nyoma. Azt gondolom, ha egy szűk területen, akár sátor-városba zsúfolva, 23 éven át él egy 200.000 fős közösség, annak leletek maradnának a nyomában. Mégpedig igen nagy számban. Ha más nem is, de legalább háztartási eszközök. Konyhai felszerelések. Mert enni kell…

Ha 50 éves átlag-életkort feltételezünk a piramis építőinek esetében, akkor évi 2 % természetes mortalitással kell számolnunk a sátortábor lakóinak csökkenését. Efelett szedi áldozatait a baleset, betegség és az esetleges járványok. Ez évente legalább 4.000 elhunytat jelent. Az építkezés teljes tartama alatt 92.000 elhalálozást. Tudom, minden teherhordónak nem építhettek saját piramist de legalább egy temetőnek maradnia kellett volna utánuk!

Nem maradt.

Egyetlen néhai dolgozó földi maradványit sem tudták felmutatni a mai napig.

Illő tisztelettel kérdezem a dogmatikus álláspont hirdetőit: hogyan élhet egy 200.000 fős emberi populáció, viszonylag szűk térbe összezsúfolva, 23 éven át úgy, hogy semmi nyomot nem hagy maga után?

Csak az elkészült piramist…

A magam részéről arra az álláspontra helyezkedtem, hogy nem fogadom el a dogmatikus változatot, mint lehetőséget, amíg az építők lakhelyét, használati tárgyait, temetőit hitelt érdemlő módon nem mutatja be az akadémiai régészet.

Nem fogadom el, hogy úgy építették a piramist.

Kétségbe vonom, hogy ők létesítették az építményt.

Kötve hiszem, hogy akkor halmozták fel a kőgúlát.

Mert ezen állítások egyike sem valószínű.

Ehelyett arra gondolok, hogy az emberi történelem sokkal régebbi, mint állítják nekünk. Ezenkívül ciklikus is, ahogyan azt a szaiszi papok mondták Szolónnak. Következésképpen, létezhetett az a bizonyos Aranykor, melynek csodálatos tudománya képes volt megalkotni a Nagy Piramist. Egészen más technikával, mint azt a materialista dajkamesék mondják.

Ezért nincs város-maradvány.

Emiatt nem maradtak háztartási eszköz-leletek.

Ezért nem temetkeztek közrendűek a területen…

 

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>