Harmóniában 33. – Evolúció vagy devolúció?

Harmóniában 33.

Evolúció vagy devolúció?

 

Vajon elgondolkodtunk-e már azon, hogy mihez is hasonlítjuk a világról alkotott elképzelésünket? Mit találunk igaznak, s ennek tükrében, mi lesz hamis a számunkra?

Első pillantásra igaza van annak, aki azt mondja, bolond vagyok, hiszen mindenki tudja, hogy a tudásunkhoz mérjük a világ új jelenségeit. Tehát, a tudásunk segít eldönteni, mi az igaz, s mi nem az.

Igaza van, de csak első pillantásra.

Ugyanis, második pillantásra azt is látnunk kell, amit ősidők óta sulykolnak a fejünkbe: ismétlés a tudás anyja. Ezt a „bölcsességet” alaposan kiaknázták az elmúlt 200 évben a tudat-formálók. Sajnos, nagyon hatékonyak voltak e tekintetben, ma már tényleg így működik a civilizáció. Így nem tud benne működni az ember.

Miért sajnálom ezt?

Mert, ha az alkalmazott szólásmondás igaz lenne, meg kellene állapítanunk, hogy a papagáj a világ legbölcsebb állata. Ő ugyanis semmi egyebet nem tesz, csak ismételgeti azt a keveset, amit kimondani megtanítottak néki. Viszonylag keveset tud, de azt nagyon!

Nevetünk rajta?

S magunkon?

Nem ugyanezt tesszük-e nap mint nap, a fő sodratú médiumok információra támaszkodva?

Miről szólnak a reklámok?

Ha elégszer látunk, hallunk valamit, hajlamosak leszünk azt igaznak elfogadni. Akkor is, ha mégoly elképesztő megállapításokat tartalmaz, példának okáért, hogy a hó fekete. Tudjuk, hogy nem igaz, de ha elégszer hallottuk, már hajlamosakká válunk elfogadni. Minél több forrásból halljuk, annál hamarabb hitelt adunk az információnak. Hát, ettől vált önálló hatalmi ággá a média. Ezért érdemes késhegyre menő vitákat folytatni egy kereskedelmi TV-csatorna tulajdonlásáért…

Felteszem hát ismét a kérdést: mihez hasonlítjuk a világról alkotott elképzelésünket?

Azokhoz az információkhoz, amiket tudásként rögzítettünk elménkben. Vagyis, egy belénk plántált, idegen protokollhoz. Amit annyiszor láttunk, hallottunk már, hogy saját meggyőződésként, vagy minimálisan is, megalapozott tudásként kezeljük.

A „tudás” szerkesztői főleg ismerik és alkalmazzák ezt a folyamatot. Az iskolai tananyag és a fő sodratú médiumok éppen ezért, többé-kevésbé szorosan egymásra épülve, építik az elefántcsont-tornyot. Nem a mi gyönyörűségünkre – hanem, éppen ellenkezőleg, örökös fogva tartásunkra. Tulajdonképpen ők csak a csontokat dobálják kezünk ügyébe. Az építkezést, szorgosan, lankadatlanul, magunk végezzük, ha nem figyelünk eléggé.

Miért történik ez meg velünk?

Mi hajt minket, amikor magunknak kreálunk ketrecet?

Erre megint csak egy ódon „okossággal” lehet válaszolni: „haladnunk kell a korral!”

Mindenből a legújabbat szeretnénk birtokolni. Lakásból, autóból, számítógépből, telefonból, ruhából. Ha feltennék a kérdést, hogy egy adott használati tárgyból, ugyanazért az összegért, a legújabb vagy a tavalyi , esetleg több éves modellt kérné-e valaki, az emberek túlnyomó többsége a legújabb típus mellett döntenének. (Nyilván, a valóban muzeális értéket képviselő darabok nem tartoznak a példabeli választékhoz.)

A dolog magyarázata a belénk plántált evolúciós gondolkodásban rejlik. A XIX. században előlépett a semmiből egy szakállas ember, s előadta a fejlődés irányáról alkotott elképzelését. Szerinte az állati szinten tengődő főemlőstől, a bunkósbotot ragadó, asszonyát hajánál fogva bozótosba rángató, primitív ősemberen át, nyílegyenes fejlődési út vezetett a modern emberig. Ő ezt lefigyelte a délszaki szigeten hátramaradt, speciális, ősidőkből ideragadt hüllőkön. E megfigyeléséből habozás nélkül meg is alkotta a fajok fejlődésének elméletét. Elgondolása szerint az egysejtű lények (közelebbről meg nem határozott) „véletlen” létrejötte után, a természetes szelekció mindent megoldott. Az ember természet feletti uralmának megalapozásáig. Mi sem természetesebb, hogy mindez természetesen folyt le a Földön. Sem természetfeletti, sem isteni beavatkozás nem szükségeltetett az ügyek menetéhez.

Anélkül, hogy az elmélet érdemi vitatásába belemennénk (azt majd később és bővebben meg fogjuk tenni) egy-két apróságra fel szeretnénk hívni Kedves Olvasóink figyelmét.

Feltéve, de nem megengedve, hogy intelligens tervezés nélkül el tudott jutni az anyag az „ősóceáni” létezés szintjéig, meg kellene fejtenünk a szárazföld meghódításának kezdeti lépéseit. A darwinista dajkamese szerint (mert Charles Darwin a hivatkozott ateista próféta) a növények és az állatok fokozatosan, a körülményekhez alkalmazkodva, birtokba vették a szárazulatokat, majd elterjedtek a Föld teljes felszínén. A mese-kavalkád alapvető eleme az a biztosnak hazudott és tényszerűen kezelt állítás, miszerint amely szervezet nem alkalmazkodik a megváltozott környezeti feltételekhez, az elpusztul. Átadja a helyét azoknak, akik képesek alkalmazkodni.

Fogadjuk el, hogy ez így igaz! Nem fogunk vele semmit segíteni Darwin szakinak, ugyanis hiába igaz az állítás, nem magyarázat a szárazföldi fajok megjelenésére! A helyzet ugyanis a következő:

  • amíg a vízben él az adott szervezet, nincs kényszere arra nézvést, hogy tüdőt fejlesszen ki fajának.
  • ha, spontán mutáció következtében, mégis tüdője fejlődne ki a kopoltyúja helyett, nagy valószínűséggel vízbe fúlna.
  • ha a tüdős vízi állatok (cetek) e fejlődés eredményei lennének, feles a siker: ugyanis nem indultak el meghódítani a szárazföldet.
  • ahogyan nem találják a darwinista istenkáromlás bizonyítékát az emberré válás teóriájának igazolására (összekötő láncszem, stb.), úgy nem találtak egyetlen élőlényt sem, melynek egy időben lenne tüdeje és kopoltyúja.

Dupla légzőszerv nélkül pedig nehéz lenne, akár a sokat hivatkozott árapálynak kitett partszakaszon is, túlélni a kedvezőtlen oxigén-ellátású időszakokat. Egyébként is, mi indokolná az elavult légzőszerv teljes visszafejlesztését? Kit zavar, ha megmarad, s valódi kétéltű lesz a jószágból?

A mai kétéltűek ugyanis úgy működnek, hogy embrió (ebihal) korukban kopoltyújuk van, ami a fejlődés későbbi szakaszában felszívódik, s egy kezdetleges tüdő alakul ki bennük az oxigén-ellátás biztosítására. De miért fejlődik vissza a kopoltyújuk? Hogy csökkentse az életképességüket? Mi értelme van ennek, amikor a szaporodásuk kapcsán mindmáig a vízhez vannak kötve?

Itt kell megkérdeznünk a Kedves Olvasót ismét: ugyanazért a pénzért kétéltű járművet venne, vagy csak az egyik közegben működő-képeset? Élből adódik a válasz: kétéltűt!

Akkor viszont a darwinisták által favorizált vak természet mégsem olyan gondos gazda, mint állítják! Elvette a szárazföldi lények víz alatti létezésének képességét! Mit adott helyette például nekünk, embereknek? Őszülő halántékot, amit vakarhatunk, ha süllyed a hajó és nem tudunk úszni!

Hol ebben a ráció?

Nyilvánvalóan sehol – mert nem igaz a teória.

A fejlődésről vallott ostoba nézetek alátámasztására évmilliárdokkal és nagyszámú lehetőség kombinációjával szoktak vagdalkozni ezek a szellemi bontómunkások. Vagyis, az elmúlt hosszú idő lehetővé tette a megváltozott életkörülményekhez alkalmazkodott fajok kiválasztódását és elszaporodását. A biológiai evolúcióra, ezen belül a szárazföld meghódítására tehát sok százmillió év állt rendelkezésre.

Valóban?

Vegyük példának a partra vetett hal esetét! Mennyi ideig bírja érdemi gázcsere nélkül? Fogjuk rá, hogy néhány óráig. Nos, akkor pontosan ennyi ideje maradt arra, hogy:

  • megfejtse új helyzetének sarkalatos kérdéseit
  • megtervezzen olyan genetikai mutációkat, melyekben a tüdős légzés anatómiai képletei és élettani folyamatai öröklődően és működőképesen kidolgozottak
  • szárazföldi helyváltoztatásra alkalmas végtagokat kell az uszonyok helyére kifejlesztenie a genetikai kódban
  • a megszokott élettértől eltérő ívóhelyen, a víz hiányának, a hőingadozásnak, a szélnek és a mechanikai hatásoknak ellenálló, új típusú petéket (tojásokat) kell a előállítania
  • hasonló genetikai fejlesztésen átesett, szaporodóképes fajtársat találjon a fövenyen vergődve, akivel képes az új generáció nemzésére – vagy szűznemzéssel kell az új nemzedéket a világra hoznia

Mindezen feladatok végrehajtására a megfulladásáig van ideje.

A darwini modell alapján külön ínyencség átgondolni a ragadozók megjelenését a táplálék-láncban. Amennyiben a körülmények változása, illetve a változásokhoz történő alkalmazkodás a fejlődés motorja, a ragadozók ős-típusa a következőképpen jelent meg a bolygón:

  • kezdetben minden jószág békésen legelgette a füvet
  • a legelhető fű mennyisége valamely okból, erősen lecsökkent
  • a jószágok kevésbe alkalmazkodó hányada elhullott
  • az okosan alkalmazkodók kifejlesztették a fajtársaik felzabálására alkalmas anatómia képletek és élettani (emésztési) folyamatok genetikai tervét
  • hasonló fejlesztést végzett, más nemű fajtársaikkal való párzás, esetleg a már említett szűznemzés útján világra hozták az első ragadozó-nemzedéket

Fenti feladatok kivitelezését az éhhalál beálltáig kellett végrehajtaniuk.

Hová lettek az évek százmilliói?

Láthatjuk, hogy a darwini, önfejlesztő élővilágnak csak annyi ideje volna az alkalmazkodás végrehajtására, amennyit a megváltozott körülmények miatt relatív minimumba zuhanó erőforrásuk (tápanyag, víz, oxigén) mennyisége biztosít számukra. Mivel nem alakváltók, ennyi idő alatt kellene életképes új generációt a világra hozniuk. Ez a terminus pedig nem évmilliókban, hanem csupán órákban, napokban mérhető időszak. A fajfejlődést ugyanis halandó egyedeknek kell(ene) végrehajtaniuk!

A darwini csalás legnagyobb belső hazugsága tehát az a hatalmas időhorizont, ami soha nem állt rendelkezésre a fejlődéshez!

Az ateista-materialista tanok elszánt követőit viszont semmi nem állíthatta meg abban, hogy ezt a szakállas bárgyúságot éltessék, továbbfejlesszék, s a társadalom fejlődésének menetéről alkotott elképzelésekbe is beleerőltessék. Így alakult ki az egyenes vonalú fejlődés teóriájának bizonyossága az egyénekben. Óvodától halálukig ezt a badarságot sulykolják beléjük, nincs külső, kényszerítő körülmény, ami ennek átgondolására kényszerítené őket – marad hát a darwini szellemiség, s vele a reflex-válasz: az újabb a jobb!

Pedig nem volt ez mindig így.

Bármilyen megdöbbentőnek is tűnik, ha egy Újbirodalom korában (Kr.e. 1.500 körül) élt egyiptomitól megkérdezték volna, aznap gyártott, vagy egy ezer éves harci szekeret szeretne-e, ő gondolkodás nélkül az ezerévest választotta volna.

Miért?

Mert őket nem fertőzte a fentebb vázolt modern-kori logika. Nekik még voltak emlékeik a letűnt korok embereiről. Az ő idő- és történelem-felfogásuk szerint a régebben éltek sokkal többet tudtak a világról, mint utódaik. Az ő szemükben is fejlődött ugyan a világ – ám a hanyatlás irányába. Az Aranykor volt számukra a felülmúlhatatlan, tökéletes és csodálatos csúcspont. Attól távolodva folyamatosan satnyult az ember, alkotásaival együtt.

A Kezdetek ideális világát ők Ré idejének nevezték.

Úgy vélték, azóta folyik fajunk lassú degenerálódása, csökkennek képességeink, fakul tudásunk, erkölcsünk pedig egyenesen zuhanásban van. Külső megjelenésében is devalválódott az ember: az egykori szépséges, erős és egészséges isteni lényből esendő, törékeny, rövid életű lénnyé satnyult.

Az ókort átitatta ennek a hanyatlás-elméletnek, azaz a devolúciónak a tudata.

Mégsem volt pesszimista ez a világnézet. Az idő múlását nem egyenes vonal mentén képzelték, hanem kisebb-nagyobb ciklusok, világkorszakok végtelen, megismétlődő sorozatának fogták fel. Elgondolásuk megszemélyesítésére Uroborosz, a saját farkába harapó idő-kígyó szolgált.

Egyértelmű az üzenete: a történelem haladása nem egyenes vonalú, hanem körkörös, ciklikus.

Hésziodosz görög történetíró, Munkák és napok című könyvében beszámol az Aranykor embereinek életéről. Őszerinte a Teremtés utáni ősidőkben az emberiség boldog, kiegyensúlyozott, tökéletes állapotban élt a bolygón. A félistenekhez hasonlóan szépséges, jóságos és tisztességes embereknek a föld önként kínálta a gyümölcseit. A halált sem ismerték ezek az elődök – akár több évezredig tartó életük végén egyszerűen elaludtak. Lelkük sem hagyta el ezt a világot, az itt élők jó szellemeivé, őrangyalaivá váltak…

Az egyiptomi Újbirodalomban született szövegekben vissza-visszatérő motívum, hogy „bár úgy lenne megint minden, ahogyan Ré idejében volt!”

Mi köze van ennek Atlantiszhoz, esetleg más, elsüllyedt civilizációkhoz?

Az egyiptomiak úgy tudták, az Aranykor Paradicsoma, a tudás és a jóság hazája, egy messzi, nyugati szigeten volt…

Miért érdekeljen ez minket a mindennapjaink gondjai között? Kapcsolódik ez a harmóniához, amiben élni szeretnénk?

Az ókori emberek vallották az Örök Visszatérés gondolatát. Hittek abban, hogy az elveszített Aranykor vissza fog térni a Földre. Sokan gondolják ma úgy, hogy a Vízöntő korszakának eljövetele egyben a visszaút kezdetét jelenti ehhez az idilli állapothoz.

A visszatérést meg fogja előzni egy Végítélet – melynek végbemenetelét az ókoriak a szkítákhoz, hunokhoz kötötték. Aki a Bach-rendszer finnugristáinak elméletén áll, annak semmi köze a jövendő dolgok érdemi részéhez. Aki viszont hagyományaink és régi krónikáink alapján Szkítia leszármazottjának vallja magát, készüljön fel rá, hogy komoly feladat várja az Aranykor visszaállítása kapcsán.

Az ókorban ugyanis sokan gondolták úgy, hogy az Éden szellemiségét a pusztai lovas-nomádok örökítik át a sötét korokon. Akkori jövendölés szerint Nimród népe fogja majd elhozni a gyógyulást megsebzett Gaia-édesanyánknak, s a boldogságot a meggyötört emberiségnek.

Nimbursag (Ninurta), a Párducok Ura visszatér, s helyreállítja az igazság és a jog uralmát az egész Földön…

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>