Harmóniában 34. – Időkígyó 1.

Harmóniában 34.

Időkígyó 1.

 

Az Aranykort nem csak Hésziodosz énekelte és örökítette meg művében. A világ számos táján, igen sok ókori szent irat foglalkozik az emberiség rég letűnt, mitikus időszakaival. Ezek szerint a kezdeti világszakaszban az emberiség az istenekhez volt hasonlatos, ahogyan azt a Biblia is rögzíti a Genezisben, amikor a Teremtő szándékáról beszél.

Az összes ókori hagyomány összecseng abban a vonatkozásban is, hogy az Aranykorban az emberek istenek módjára éltek a Földön. Az ember végtelenül szépséges, majdnem tökéletes, boldog és jóságos volt. Nem ismerte az irigységet, a dühöt, a gyűlöletet. A béke, a szeretet és az elfogadás jellemezte lelkületét. Ha ebből az alapállásból vizsgáljuk meg a bűnbeesés és az Édenből történt kiűzetés történetét, érdekes következtetésre juthatunk.

„Semmi esetre sem fogtok meghalni.

Isten jól tudja, hogy amely napon abból esztek, szemetek felnyílik, olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat” (Ter 3.4-3.5)

Klasszikus értelmezés szerint a legtöbben úgy gondolják, a tiltott fa a tudás fája volt. Az a sztereotípia él az emberekben, mi szerint a bűnbeesés előtt Ádám és Éva tudatlan volt, s a kígyó biztatására elkövetett engedetlenségük nyomán szerezték meg a tudást. Ha csak a Bibliát olvasgatjuk, ez talán így is értelmezhető lenne. Ám, a többi ókori szent irat vizsgálata nyomán rá kell döbbennünk, hogy ez így nem igaz!

A bűnbeesés aktusában az ember nem általában véve szerezte meg a tudást, mindössze a rossz tudására tett szert! A jót addig is tudta!

A nevezetes almafa tehát a rossz tudásának a fája volt – azé a tudományé, mely a mélybe, a halálba rántja a legkedvesebb teremtményt! Azé a gonosz tudásé, melynek pusztító hatalmától a Teremtő meg akarta védeni a képére és hasonlatosságára alkotott, kedves gyermekét!

A bibliai idézet további furcsasága, hogy kifejezetten politeista ragozásban szól a Legfőbb Hatalomról. „olyanok … istenek … ismerik”. Vajon miért beszél a kígyó többes számban a Teremtőről, akinek élő kapcsolata van kedvenc lényeivel, Ádámmal és Évával?

Tudjuk, hogy világot létrehozó logosz csak egyetlen van. Ez a bibliai megfogalmazás megint csak arról beszél, hogy eleink, már az ősidőkben találkoztak isteni közreműködőkkel? Maguknál sokkal fejlettebb, isteneknek tűnő teremtményekkel – ahogyan azt Nimród bábeli harcánál már felvetettük?

De térjünk vissza az Éden embereire, vizsgáljuk tovább, milyenek voltak a bűnbeesést megelőző életükben!

Az ókori indiai iratok szerint az első emberek aurája 10-szer nagyobb volt, mint a miénk, a prána áramlása pedig 100-szorosa volt a mainak. Nagyobb méretű és 7-nél több csakrával rendelkeztek, mindezek következtében hatalmas mágikus erő birtokában voltak. A tudományos-fantasztikus irodalom asztalára való képességekkel bírtak ők: a telekinézis, teleportálás, testelhagyás, múlt- és jövőlátás – a hétköznapi cselekedetek tárgykörébe tartoztak akkor. Fizikai megjelenésüket tekintve lényegesen magasabbak, ugyanakkor képlékenyebbek, fény-természetűbbek, homályosan áttetszőbbek voltak, mint mi, a kései leszármazottak. Érdekes adalék ehhez a Hésziodosz által tett feljegyzés, mely szerint az akkoriban elejtett tárgyak nem olyan gyorsan zuhantak a Föld felé, mint később, az ókorban. Vagyis: a gravitációs gyorsulás kisebb volt bolygónkon, mint amit azóta tapasztalatunk.

Megnövekedett volna a Föld tömege? Lecsökkent talán a sugara? Esetleg megszűnt időközben egy gravitációs ellen-erő? Ki tudja?

A hagyományok szerint az Aranykor emberének gondolata teremtő erejű volt. Platón szerint, ha egy virágot akart a kezébe venni, nem kellett kimennie a kertbe érte, elég volt, ha befelé figyelve, összpontosított, s a kívánt eredményt máris kezében tartotta. Helyváltoztatásához sem kellett eszközöket fabrikálnia, az utazással időt töltenie – egyszerűen elképzelte, ahová jutni akart, s már ott is volt. Hipertér-ugrás?

Az Istenhez való hasonlatosság ezekben a tulajdonságokban öltött testet.

Ismét vissza kell utalnunk a Bábel környéki háborúnál írottakra: vajon milyen isten az, akinek űrhajókra és egyéb közlekedési eszközökre van szüksége a helyváltoztatáshoz?

Az összes ősi hagyomány egyetért abban, hogy az Isten képmására alkotott aranykori embernek nem volt szüksége tárgyakra. Hatalmas mentális (már-már teremtő) ereje minden szükséglete kielégítésére fedezetet nyújtott. A bűnbeesés után, a kor hanyatlásával merült fel az eszközök készítésének és használatának szükségszerűsége. A csökkenő teremtői potenciállal bíró ember rákényszerült arra, hogy tárgyak segítségével pótolja elveszített omni-potenciáját.

A betegség és az öregség ismeretlen állapotok voltak. Halál sem létezett ebben az édeni korban. Ha valaki eleget élt már a Földön, s megfáradt, fény-teste sugárzása gyengülni kezdett. Földi útja végén elvonult egy elmélkedésre alkalmas helyre, s ott meditációba kezdett. Istenre, a szellemvilágra, a valódi hazájára koncentrált. Haza kívánt jutni, mert ez a Föld mégiscsak egy másodlagos, megnyilvánult világ – s az elhalványult fényteste egyszerre csak valóban elhagyta ezt a dimenziót. Nem volt agónia, nem maradt holttest.

Aratosz (Kr.e. 310-245) szerint az Aranykorban az emberek között élt Asztraia, a csillagok szüze, Zeusz és Themisz lánya. Tulajdonképpen Diké volt ő, az igazság istennője – Asztraia az ő isteni mellékneve. Halandónak született, ezért kellett az emberek között élnie. Erkölcsre, igazságosságra, mértékletességre és szelídségre tanította eleinket. Amíg csak tehette…

Éden, az Őshaza, számos irat szerint valahol nyugaton, az Atlanti-óceán egy kontinensnyi méretű szigetén volt. Hívták Nyugathonnak, Boldog Birodalomnak, Tündérországnak és a Boldogok Szigetének is. Hozzávetőlegesen 12.000 évvel ezelőtt, ez az idilli ország elpusztult Vele pusztult az előzőekben jellemzett korszak is. Vége lett az Igazság Korának, az Álomidőknek.

Vagy, ahogyan a legtöbben ismerik: az Aranykornak.

A hanyatlás után is fennmaradt viszont a kígyó emlékezete. Nem csak a Biblia emlegeti meg álnok tudományáról – egyetemes szimbólum maradt a saját farkába harapó hüllő. Mindamellett, hogy az eltévelyedésre emlékeztet, biztató ígéretet is hordoz. A gonosz nem az embert, hanem saját magát éri utol. Akkor is, ha rengeteg szenvedéssel, bűnös, hanyatló korszakokon keresztül vezet utunk. De visszavezet, egészen az Aranykorig – ha felül tudunk emelkedni a gonosz megtévesztő viselkedésén.

A hagyomány szerint az emberiség következő nagy korszaka akkor kezdődött, amikor Európa nagyobb részét még a jégkorszaki gleccserek borították. A Nyugathonból lezajlott kirajzás teremtette meg az első civilizációkat. A Folyamköz társadalmait, az ősi Egyiptomot, talán Indiát és Kínát is. Figyelemre méltó a kígyó szimbólumának korabeli megjelenése. Tefnut, Ré lánya idő-istenség volt. Tüzes kobraként ábrázolták, ami valóban jelentheti azt, hogy a kígyótól szerzett gonosz tudás által fájdalmassá tett időkön keresztül vezet vissza utunk, Ré koráig.

A fáraók fejdíszét Uadzsat kobraistennő motívuma díszítette. A királyi hatalom megtestesítője volt, a fáraó védelmezése képezte fő feladatát. Ugyanakkor neki kellett dicső éveket adnia az uralkodó számára, hogy annak emléke örökké fennmaradhasson.

A hanyatlással, az eszközök elterjedésével együtt vadonatúj fogalom vert tanyát az emberek gondolkodásában: a történetiség. Az Aranykor elmúltával, az öregedés és a halál mindennapossá válásával, egészen szigorú, addig ismeretlen időpontokhoz lehetett kötni az emberek életének történéseit. A születés és halál időpontjaihoz. A végleges (és alkalmasint végzetes) terminusok alkalmassá váltak úgy az egyén, mint a közösség életében előforduló események kronológiai behatárolására.

A történetiség megjelenése azonban arról is tájékoztat minket, hogy az emberek elveszítették az egykor meglévő, múltat és jövőt látó képességüket. Többé nem urai, hanem rabjai voltak az időnek. A történelmet két, egymásnak háttal ülő oroszlánnal: a múlttal és a jövővel szimbolizálták. Háttal ülnek egymásnak, hiszen soha nem ismerhetik meg a másikat. Az emberiség visszavonhatatlanul a jelenbe ragadt…

Hésziodosz így fogalmaz: „Másodikul sokkal satnyább rend jött, az ezüstnép”. Velük érkezett az ezüstkor, melyben 100 évig tartó ifjúságot követően, rövid felnőtt élet után, meghaltak az emberek. Általánossá vált a húsevés, ami addig elképzelhetetlen szörnyűségnek számított, éppúgy, mint ma a kannibalizmus. Az ókori bölcsek ezt arra vezetik vissza, hogy az emberek elfelejtették beszélni az állatok nyelvét. Már csak néhány, kimagasló tudású pap volt képes kommunikálni Isten egyéb teremtményeivel. Az ego előtérbe került, a közösségi gondolkodás elsatnyult.

„mert egymás gőgjét nem tudta kivédeni

egy sem, s már nem tisztelték a nagy isteneket sem” – írja Hésziodosz.

Aratosz megemlíti, hogy Asztraia, látva a korcsosulást, elhagyta a közösséget, s felköltözött a hegyekbe. Csak néha látogatott el a falvakba, igazságra oktatni az embereket. A nép végül lezüllött, s letért az eszmények útjáról. Zeusz megelégelte az igaztalanságot, s elsüllyesztette őket a Föld gyomrába.

A bolygó belsejében élő, letűnt birodalmak legendája több nép hagyományában is jelen van.

Tibetben úgy tartják, ez a régi emberiség, a „nap nélküli emberek”, akik Agartha titkos birodalmában élnek. A Belső Föld létezésnek lehetősége mindig is foglalkoztatta a gondolkodókat. A XVIII. században például a híres német matematikus, Euler fejtette ki abbéli nézeteit, hogy a bolygónk üreges szerkezetű, s a közepén egy belső Nap ragyog, mely a földkéreg belső, homorú felszínén élő embereknek biztosítja a létezés feltételeit.

Itt szeretnék visszautalni a tavasszal írott cikkünkre, melyben azt taglaltuk, mi lehet a két kúpos árapály-jelenség kiváltó oka. (Mivel a Hold közreműködése kétségtelenül kizárható.) Agartha létezése kézenfekvő magyarázatot ad a Föld tőmeg-középpontjában, a kéregtől eltérő sebességgel forgó, nagy sűrűségű „ballasztra”. Vagy éppen fordítva: az árapály logikus magyarázata valószínűsíti a Belső Föld létezését?

A XIX. században, a Föld körbehajózása, a felszínének kikutatása után, az emberiség hozzáfogott a Föld utolsó “fehér foltjának”, az Északi-sark jégsivatagának felderítéséhez. 1818-ban a volt amerikai katonatiszt, John Cleves Symmes azt híresztelte, hogy a Föld belül üreges és lakható. Senki nem tudta, honnét meríti információját. Fel sem figyeltek rá. Minden küzdelme hiábavaló volt, a szenátus nem hallgatta meg őt.

1829-ben bekövetkezett haláláig nem küldtek expedíciót a sarkvidékre. Jens és Olaf Jansen, apa és fia, azonban ugyanabban az évben végrehajtotta az utazást, melyet Symmestől megtagadott a sors. A két norvég bejutott a Föld belsejébe, anélkül, hogy észrevette volna. Két teljes éven át éltek ott, egy olyan emberiség vendégeként, mely – Olaf Jansen állítása szerint – sokkal fejlettebb nálunk.

„Megismerkedtek az emberekkel és megtudták, hogy hogyan élnek. A belső Föld emberei pl. elbeszélésük szerint mind muzikálisak és képzettek, mindenekelőtt a geometriában és a csillagászatban. A gyerekek csak 20 éves korukban kezdenek el iskolába járni, amit aztán 30 éven keresztül látogatnak, amelyből 10 év a zenetanulásnak van szentelve. Nem házasodnak a 75. – 100. életévük előtt és 600-800 éves kort élnek meg. Utazóink megtudták, hogy a belső földi embereknek majdnem olyan jó fogalmaik vannak a külső felszín földrajzáról, mint egy átlagos iskolai tanácsosnak Stockholmban. Így tudták meg azt is, hogy a belső Föld felszínének ¾-e szárazföld és csak ¼-nyi felület van víz alatt, és hogy hatalmas folyamaik vannak, melyek között egyesek 45 km szélesek. Északon és délen állítólag vannak jéghegyek is, amelyek aztán feltűnnek a mi poláris tengereinken.”

Csak az akkor 22 éves fiú, Olaf Jansen élte túl az utazást. Sok öröme nem származott a visszatéréséből, mert, miután elbeszélte kalandjaikat, 28 évre egy elmegyógyintézet zárt osztályára száműzték.

Ahogyan azt mondani szokták, az emberek az életüknél is jobban ragaszkodnak tévedéseikhez, rögeszméikhez. Így van ez akkor is, ha a kollektív tévedést akarja valaki helyre igazítani. Pusztulnia kell!

A két Jansen beszámolója kapcsán kialakított hivatalos álláspontot soha nem revideálták. Pedig figyelemre méltó anomáliákat jegyeztek fel az idők során a pólusokra utazók.

1860-62-ben Charles F. Hall újságíró az eszkimók között élt. A következőt jegyezte fel: „Sokkal melegebb van, mint vártam és nincs itt sem hó sem jég. A szárazföld tele van élettel: fókák, ludak, kacsák, nyulak, farkasok, rókák, medvék, foglyok és még sok minden más.”

Más Északi-sark kutatók is találkoztak medvékkel, melyek egészen meglepő módon, nem dél, hanem észak felé tartottak télidőben. Láttak nyilvánvalóan jól táplált rókákat is, amelyek a Sark irányába mentek.

Robert McClure (1807-1873) észak felől érkező hordalékfát talált. A gyökerüktől megszabadított fák dél felé sodródtak!

Az amerikai Isaac-Israel Hayes 1869-ben a Grönland északnyugati részén fekvő Ellesmere és Grinnel vidékére utazott, kutatásokat folytatni. A naplója a következő meghökkentő bejegyzést tartalmazza: „Északi szélesség 78º71’. Egy sárga pillangót láttam, valamint – ki hinné – egy moszkitót. Ezenkívül tíz molyt, három pókot, két méhet és két legyet.” Amit tudni vélünk e rovarok életéről, aszerint nem is lenne szabad ott létezniük!

Az ugyancsak norvég Fritjof Nansen, az Északi Sark keresése közben,1895. április 5-én, elérte a 86. szélességi fokot. Még 1894. augusztus 3-án a következőket naplózta: „Ma rókanyomokat láttunk. A klíma meglepően enyhe, alváshoz majdhogynem túl meleg.” Később egy addig megmagyarázhatatlan jelenséggel sikerült találkoznia: dél tájban egy gyengén, vörösen pislákoló, lapos korongnak tűnő napot látott, amit egyenetlen, fekete csíkok tarkítottak. Ezen túlmenően, különösnek találta, hogy minél északabbra ment, annál kevesebb jeget látott.

Nansen mellett Hall is leírta, hogy a 83. szélességi fok mögött az egybefüggő jégtakaró helyett nyílt tengerre bukkant. Nansen, és tőle függetlenül Jens és Olaf Jansen felfedezték, hogy a sós tengervíz tetejére néhány méteres, tiszta édesvízréteg halmozódott fel.

Nansen, az expedíció befejezésekor, kénytelen volt hátrahagyni jégbe fagyott hajóját. Kajakokkal és kutyaszánokkal, a Ferenc József-földön keresztül tértek vissza a szárazföldre.

A Ferenc József-föld az Osztrák-Magyar Monarchia kvázi-gyarmata volt 1873 októberétől fogva, amikoris a Tegetthoff hajó fedélzetéről sikeres partraszálló akciót hajtottak végre a 191 földdarabból álló szigetcsoportra.

Az első világháborút lezáró antant béke-diktátum gyakorlatilag jogutód nélkül felszámolta a Monarchiát. A Szovjetunió bejelentette a Ferenc József-földre támasztott igényét. Norvégia is hasonlóképp cselekedett – s 1926-ban két hajót, a Torsnest és a Hvalrossent elküldte a gyarmat birtokba vételére. A hajók azonban a jég fogságába kerültek, így megelőzte őket a szovjetek Georgij Szedov nevű jégtörője.

Nansen, aki személyesen is járt a kérdéses területen, 1925-ben a skót St. Andrews-i egyetem rektora lett. Rudyard Kiplinget váltotta a poszton. A Brit Birodalom figyelme a mesésen gazdag India felől az Északi sark irányába fordult?

Véletlen?

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>