Harmóniában 36. – Shambala

Harmóniában 36.

Shambala

 

Archetípusnak nevezzük azokat a mitikus motívumokat, előfordulásokat, melyek közösek az emberiség hagyományaiban. Tértől és időtől függetlenül, minden kultúrában felbukkannak. Mircea Eliade, a XX. század egyik legismertebb vallástörténésze, összegyűjtötte a leggyakoribb, legáltalánosabb mítoszokat, s azt állapította meg, hogy van közöttük egy, amit kivétel nélkül minden nép, minden kultúra ismer.

Ez a legősibb, leggyakoribb és legfontosabb archetípus pedig nem más, mint az Aranyváros mítosza. Ámbátor minden civilizált nép legendáriumában jelen van, a hivatalos tudomány mégis a képzelet szüleményének tartja. Vajon tényleg az? Esetleg létezik valóság-alapja?

Aranyváros megjelenése nem egységes – minden nép a saját életéből fakadó, jellegzetes vonásokkal „adoptálta” a mítoszt. Ennél fogva már az elhelyezkedése is teljesen eltérő: az arabok szerint a sivatagban, a dél-amerikai indiánok szerint a dzsungelban van, a kaukázusiak esküsznek rá, hogy hegytetőn állt. Utcáit boríthatja arany, jég, márvány, kagylóhéj vagy elefántcsont. Épületei készülhetnek üvegből, aranyból, gyémántból, smaragdból, esetleg zafírból. Olyan különleges építőanyagokkal is találkozhatunk, mint a tündérhaj, a szél és a vas. Álmok is szolgálhatnak szerkezeti elemként az Aranyvárosban.

Kormányzási módja a királyságtól a választásos rendszeren át a teljes egyenlőségig variál. Vezetői nők, mágusok, de akár a holtak lelkei is lehetnek.

Az archetípus azt állítja, valamikor a múltban eltűnt, elveszett ez a csodálatos hely. Van nép, mely szerint a Föld középpontjába süllyedt, mások állítják, hogy a tengerbe veszett, harmadik változat szerint a jég nyelte el, a negyedik azt mondja, egy szélvihar ragadta fel az égbe. Olyan változatokat is ismerünk, melyek elmondják, hogy Aranyváros fokozatosan fakult el, kopott ki a valóságból, így csúszott át egy másik dimenzióba. Szó szerinti idézettel élve: „az örök Most-ba fagyott”. Tiltott zónává vált tehát a legendás lakóhely. Be lehet persze jutni falai közé, ám speciális feltételeket kell teljesítsen az, aki a kapuját át akarja lépni… A dogmatikus tudomány, mint mondtuk, kitalációnak, a fantázia szüleményének találja a mítoszokat. Mégpedig azért, mert nehezen felfogható, mesésbe hajló elemei ma már nem láthatóak, nem tapinthatóak. Mint már többször kifejtettük, a materializáló tudományoskodás az érzékszervi tapasztalásokra redukálja a világot, minden, azokon túli jelenséget elutasít, mintha nem is lennének. Mintha nem is lehetnének.

De mit mond erről Carl Gustav Jung, a modern pszichológia egyik legjelesebb képviselője? „Semmi nincs a fantáziában, ami ne a kollektív tudatból került volna oda, és semmi sincs a kollektív tudatban, ami ne a valóságból került volna oda – még akkor is, ha ez a valóság elképzelhetetlenül régi időkben történt.”

A fantázia tehát az egykor volt valóság reprodukciója, direkt tapasztalás nélkül, a kollektív tudat közvetítésével. Teljesen korrekt logika, vajon mi kifogása lehet ellene az akadémiai szemléletnek? Minden bizonnyal az utolsó megjegyzése, az elképzelhetetlenül régi időkről. A hivatalos álláspont szerint ugyanis (szerintünk) elfogadhatatlanul rövid időt jelölnek meg az emberiség fejlődésének kronológiájára. A tananyag szerint Kr.e. 3.500 körül kezdődött az írott történelem, vele a tényleges civilizáció kialakulása. Ebbe a távlatba viszont sok minden nem fér bele.

Ha beletekintünk a magyar mese-kincsbe, láthatjuk, hogy gyakori, ismétlődő momentum bennük a sárkány. (Általában negatív szerepkörben lép elénk.) A legkisebb fiú, sok megpróbáltatás után, legyőzi ezt a gonosz és igen erős ellenfelet, s kiszabadítja (akár a halál fogságából is) testvérbátyjait, s elnyeri méltó jutalmát. A mesékből teljesen nyilvánvalóan kiviláglik, hogy civilizált társadalom sarja a királyfi. Ruháik vannak (nem is akármilyenek), eszközökkel, esetenként különleges fegyverekkel bírnak, a lovat már megszelídítették, király és törvények irányítják országuk működését. Ahogyan a szomszéd országokét is. Szó sincs tehát furkósbottal sétálgató, félig sem felegyenesedett emberekről…

Az akadémiai álláspont szerint a dinoszauruszok 230 millió évvel ezelőtt, a triász időszakban jelentek meg a Földön, s 165 millió esztendei uralkodást követően, 65,5 millió évvel korunkat megelőzően, a kréta korban tűntek le a világ színpadáról.

Ugyanez a tudomány, az ember kialakulásának és fejlődésének vonatkozásában, azt mondja ki, hogy a Ramapithecus egyedei, melyeket (nagy jóindulattal) közvetlen ember-elődnek lehet tekintetni, legkorábban 14 millió évvel ezelőtt jelentek meg bolygónkon. Vagyis: 51,5 millió évvel a dinoszauruszok kihalása után! Ráadásul, annak ellenére, hogy két lábon jártak, agytérfogatuk még nem haladta meg a rokonságukat képező, majom-létbe ragadt csimpánzokénál. Vajon, hogyan tudtak a sárkányok, ilyen kezdeti feltételek mellett, a kollektív tudat részeivé válni? Nyilvánvalóan sehogy!

Vagy az ember (és nem a majom-szerű, darwinista szörnyetegre gondolunk, hanem a valódi, hozzánk hasonló, gondolkodó emberre) sokkal ősibb, mint a materialisták állítják, vagy a sárkányok haltak ki sokkal később. (Mondjuk, a múlt héten…) Ez utóbbi lehetőséget, az akadémia módszerére támaszkodva: leletek hiányában, el is vethetjük. Marad az előbbi verzió: az ősi (és nem ős-!) ember lehetősége. Nyilvánvaló, hogy itt is felmerül a leletek hiányának kérdése. Ennek több oka is lehet. Például az egykor-élt őseink temetkezési szokásai. Vannak információink arra nézve, hogy elterjedt volt a hamvasztás szertartása. (A magyar táltosoknak még erre sem volt szükségük – ők egyszerűen a fénybe léptek, amikor földi idejük lejárt.)

A leletek hiánya egyébként sem ugyanaz, mint a feldolgozott leletek hiánya. Hallottunk már olyanról is, hogy megsemmisítettek vagy egyszerűen elzártak leleteket a nyilvánosság elől, pusztán azért, mert létük feszegette az uralkodó tudományos világkép kereteit. Marad tehát a logoszhoz hasonló szellemi tulajdonságunk, a logika, hogy vizsgálhassuk ezt a problémát.

Egyértelmű, hogy őseinknek tudomása volt a sárkánygyíkok létezéséről. E tudomást csak a valamikori, réges-régi, közvetlen megtapasztalásból meríthették. Esetleg a csírázó materiális tudomány felfedezéseiből?

Történelmi tény, hogy a dinoszauruszokról szóló első publikációt William Buckland, az oxfordi egyetem geológia-professzora jelentette meg, 1824-ben. A népmeséink ennél régebbiek, tehát nem az oxfordi közlemény váltotta ki a sárkány, mint ős-ellenség feltűnését a történetekben. Ha ehhez figyelembe vesszük azt is, hogy a Csing-dinasztia idején (Kr.u. IV. században) kínai iratban már számot adtak a Szecsuan tartomány-béli Vu-Csengben felfedezett sárkánycsontról, megállapíthatjuk, hogy az akadémiai tudomány másfél ezer éves késéssel kullogott a kollektív emlékezet mögött. Ennyit a materializmus mindenhatóságáról…

Aranyvároshoz visszatérve: nyilvánvaló, hogy a Carl Gustav Jung által megfogalmazott, ősi időkben visszanyúló, az akkori tapasztalatokon építkező kollektív tudat nem a képzelet szüleménye, nem ábrándokat, esetleg beteges hazugságokat tartalmaz. Ha a későbbi korokban született Aranyváros-legendák nyomába eredünk, mindegyiknél találhatunk egy nagyon régi, ókori változatot. Az sem ritka eset, hogy ez az ókori variáns egy még régebbi idő hagyatékát eleveníti fel – s ezt félreérthetetlenül ki is nyilvánítja önmagáról. Ezen őstípusú mítoszok egyik legismertebb képviselője Shambala birodalmának regéje.

Az ősi bölcsek szerint kell lennie egy helynek, ahol ég és föld találkozik. (Teljesen nyilvánvaló, hogy nem az anyagi találkozásra, hanem az átvitt értelmű, szakrális összeolvadásra gondoltak.) Térképeken tehát hiába keresnénk a megfelelő földrajzi pontot. Tibeti legenda szerint ez az ország az „északi nyugalom helye”. Óind hagyományok állítják, hogy a Himalájától északra található a Kalapa nevű hely, ahol tökéletes emberek élnek. Úgy tartják, hogy Buddhát is a hófödte hegyek között megbúvó idilli völgyben, Shambalában avatták be a Tudás birtokába. A természeti akadályokkal körülvett, védett völgybe csak keskeny barlangon és hágón keresztül lehet eljutni – és csak annak, aki személyre szóló meghívást kapott oda.

Bármely hihetetlennek is tűnik, e történet komoly magyar vonatkozásokkal bír. A téma kutatói feltételezik, hogy a legendás város Kína északnyugati területén feküdt (fekszik), a Kunlun, a Tien-san vagy az Altáj hegyláncai között. Több, széljárta medence található itt, melyek 3.000 évvel ezelőtt virágzó kultúráknak adhattak otthont. A legendák szerint az Altáj valaha a sámánok lakóhelye volt. Az országrész neve Hszincsian Ujgur. Mert, hogy testvéreink, az ujgurok lakhelye volt…

A hagyomány úgy tartja, Shambala lakói látták a jövőt, olvastak egymás gondolataiban, maguk gyógyították betegségeiket, s 100 évig éltek, boldogan. A király rendkívüli képességek birtokában volt. Hihetetlen távolságokra ellátott, mi több, palotájában voltak ablakok, melyeken át idegen bolygók életét tanulmányozhatta. Kőlovait a soha meg nem pihenő szél hajtotta.

Vannak olyan legendák is, melyek szerint Shambala ég és föld között lebeg, anélkül, hogy látható módon, emberi ésszel felfoghatóan, bármi is ott tartaná. Az emberiség jövőjére vonatkozó ókori jóslatok is kötődnek e legendás helyhez. Tibeti bölcsek szerint 32 királya lesz Shambalának, s mindegyik 100 évig uralkodik majd. (Az első királya Kr.e. 400 körül gyakorolta hatalmát, amikor Buddha beavatása történt ott.) Utolsó uralkodója, hatalmas serege élén, győzelmet arat majd a gonosz erők felett, s visszahozza a Földre az Aranykort. Ő lesz a korábbi részben már megemlített Kalki herceg, Visnu isten reinkarnációja. Erről tudósítanak a Padma Purana és a Shrimad Bhagavatam szent iratai. Shambala legendája mégsem köthető össze kizárólag a buddhizmussal. Nem Buddha követői találták ki, hogy mesterük származását, esetleg felkészültségét misztifikálják. Már jóval a Buddha születése előtt keletkezett iratok és hagyományok is megemlítik ezt az Aranyvárost. A Tibetben létező ősi sámánikus tanrendszer, a bőn vallás hagyományában is szerepel Olmolungring tiltott városa…

Shambala példáján nyilvánvalóvá válik az archetípus néhány jellegzetes vonása. A tiltott város eredete mindig az Aranykorba nyúlik vissza. Abban, a rég letűnt korban, egy békés és boldog birodalom fővárosa volt. Az ország és a korszak pusztulása után, rejtélyes módon, az Aranyváros fennmaradt. Megjelenése eltér ugyan a hétköznapi metropoliszokétól – mivel nincs az időben rögzítve, azaz csak „lebeg” a múlt, a jelen és a jövő határán, a szent iratok és a megvilágosodott bölcsek mégis állítják, hogy létezik. Ennek okán hatással van a jelenünkre és a jövőnkre is, még ha nem is akarjuk ezt észrevenni. Itt jutunk el ismét az idealista és a materialista felfogás engesztelhetetlen ellentétéhez. Kik vagyunk, honnét jövünk és mit akarunk? Majmok unokatestvéreiként, az őserdőből szaladtunk elő, hogy a fejünk felett lóbált bunkósbotot egyre fejlettebb eszközökre cserélve, felépítsünk egy technikailag modern, ám lélektelen civilizációt, testünk nagyobb kényelmére? Avagy az Isten képmására teremtve, tévedéseinktől letaszítva, küzdünk azért, hogy a valaha-volt, tökéletes isten-emberi létezést visszaállítsuk a sötét korszak végén? Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. A két változat nem kompatibilis, öszvér-megoldás sem lehetséges.

Shambala (és a többi Aranyváros) megértéséhez tisztáznunk kell a dharma és a mágia valós tartalmát. A hinduizmusban a dharma fogalma a minden hatás mélyén jelenlévő egyetemes törvényt jelentette. Mindent átható létezésével a dharma biztosítja a Mindenség működésének és örökkévalóságának fenntartását, egyben meghatároz minden létező entitást. Szellemi alapelvként élettel itatja át az Univerzumot. Az emberrel fennálló szakrális kapcsolatában örök erkölcsi törvényként, az igazság követelményeként jelenik meg. Az univerzális gondolkodású ember, a valóság megismerésének folyamatában, igazodni kíván hozzá. A mágia tulajdonképpen a dharma gyakorlati megnyilvánulásának, alkalmazásának a módszertana.

A dogmatizált tudomány azonnal megvonja a hitelességi tanúsítványt egy beszámolótól, ha abban feltűnik a mágia említése. A materialisták, akiknek fogalma sincs ezekről az erőkről, bazári mutatvánnyá, vásári komédiává degradálja ezt az ősi tudományt. Úgy tesznek, mint akik nem tudják, hogy az ősi mágia a kozmikus erőkkel való bánásmód tudományát jelenti. Megmagyarázni ugyan nem tudják az ősi építmények létrehozásának metodikáját (mint azt a Nagy Piramis építéséről szóló fejezetben kielemeztük), ám érdemi vizsgálat nélkül szemétdombra vetik az egyetlen lehetséges erőforrást, ami megvilágítaná az ősi technikák hihetetlen hatékonyságát. Nyilvánvalóan azért, mert a mágia önmagában szétrobbantaná a saját szűkös világába bezárt materializmus csökevényes kereteit.

Ezen a ponton ismét magyar gyökerekhez érkeztünk. Ahogyan a múlt év elején, a Kiűzetve az Édenkertből sorozat Árvák sorsa című fejezetében már kifejtettük, a „Mag”-usok (perzsául Mog) nemzetségét a méd törzsektől eredeztetik. Szép számmal voltak közöttük tudós emberek. Az orvosi tudományok első tanítói is ők voltak – ezért maradt fenn származásuk a „medicina” megnevezésben is. Még a „The Oxford English Dictionary” is megerősíti a méd eredetet, a Magus címszó alatt. Egyben tudatja velünk azt is, hogy a mágusok természettudományban jártas gondolkodók voltak! A mágus szó világszó. A nagyságot, magasztosságot kifejező általános fogalmak szótövét adja: úgymint a latin magna (nagy), a magiszter, (rövidítve mester), az angol major és a majesty és a mágnás szavunk is.

Az ősi mágusok az isteni beavatkozás folytatói, az akkor még egységes őstudás-ősvallás hordozói voltak. Kulcsszerepet játszottak az emberiség formálásában, az ősidők történelmének alakításában. Matematikát, csillagászatot, építészetet és a jogtudományt hoztak létre. Kialakították a társadalmi létezés intézményeit, létrehozták a művészeteket. A tudományokat elsősorban nem anyagi haszonszerzésért, hanem az emberiség boldogabbá tétele érdekében művelték. Cselekvésük célja az ember felemelése, lelki-szellemi gazdagítása volt. Mivel központi gondolatuk szerint a tudás az emberiség legnagyobb ajándéka, ezáltal a legfontosabb dolog, amit egyéni és társadalmi létezése során az ember elérhet – tanították embertársaikat.

És most emeld fel a tekinteted a földről, Nyájas Olvasó! A Maghar nemzet gyermeke vagy, s ha ennek megfelelően éled életed, semmin sincs okod szégyenkezni! A Maghar ugyanis, mai nyelven szólva, Tudás Népe tartalmat takarja! Mágusok árvái vagyunk ebben a sötét korban. A káli-juga vége felé, szétszórva, megalázva és megnyomorítva, a vaskori jóslatok beteljesüléseként, kigúnyolva és megvetve, de mégis lángolni kész szövétnekként állunk az éjsötét ég alatt. Világosság akkor lesz, ha lángra lobbantjuk a szövétneket, ha az ősi tudás fénye kettéhasítja az éjszakát. Az Aranykor önmagától nem jön el.

Elé kell menni, s vállainkra véve, el kell hozni azt. Ha úgy adódik, járhatatlan, rögös utakon át is…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>