Harmóniában 4. – Kronosz elnyeli a gyermekeit

Harmóniában 4.

Kronosz elnyeli a gyermekeit

 

Balogh Béla szerint az anyag, a szerkezete legmélyén, állóhullámokból áll. Ezek az állóhullámok, durva példával közelítve, olyan jelenségek, mint a hangszer húrjai. Kezdő- és végpontjuk a tér kitüntetett koordinátáin rögzített, s e végpontok között folyik a lokalizált rezgés.

Az „tiszta” energia megnyilvánulásai (hő- rádió- fény- röntgensugarak, stb.) ezzel szemben delokalizált hullámok, azaz nincsenek rögzítve a tér kitüntetett pontjaihoz.

A kétfajta hullám-megjelenés kézenfekvő magyarázatot is ad például arra az alapvető különbségre, amely a korpuszkuláris és a hullám-természetű megnyilvánulások sebességében tapasztalható. Albert Einstein óta alapvetésként fogadjuk el, hogy az anyag semmiképpen sem gyorsítható fel a fény sebességére, mert az Univerzum összesen nem rendelkezik elegendő energiával a tolóerő létrehozásához. Ő, a relativitás-elmélet talaján állva, a tömeg végtelenné növekedésével magyarázta ezt a korlátot. Felmerül azonban a kérdés, hogy a tömeg valóban megnövekedik-e, pusztán a sebesség növekedésétől, vagy más korlátozó tényezővel kell számolnunk esetleg, ami képes megakadályozni a fizikai testek fénysebességig történő gyorsítását?

Bizonyítottság híján, részben éppen Einstein munkásságára alapozva, a XX. század folyamán elvetették a fizikában addig jelen lévő éter-elméletet. A térről viszont nem tudtunk meg sokkal többet azóta sem. Triviálisnak vesszük jelenlétét, úgy gondoljuk, az mindig is volt, s ahogyan az előző részben bemutattam, azt is véljük, hogy az öröktől létező üres teret az ősrobbanás töltötte ki anyaggal.

A gyakorlati beidegződésből fakad ez a szemléletünk. Az építés folyamatát úgy képzeljük el, hogy van egy üres telkünk, s egy tervünk a leendő otthonunkról. A puszta telekre azután téglát, homokot, cementet és egyéb anyagokat fuvarozunk, az építőmester és a segédek beállításával a szükséges szakértelmet és energiát (munkavégző képességet) is biztosítjuk, elindulhat tehát a folyamat, melynek végén elkészül a ház. Nincs is ezzel semmi baj, csak hozzá kell tennünk azt az értelmező és szűkítő feltételt, hogy földfelszíni, megfelelő térrel rendelkező építés esetén alkalmazható az eljárásunk.

De mi van azzal az építkezéssel, amit, mondjuk, a vakondnak kell végrehajtania? Mi a teendőnk, ha anyag túlzott bőséggel is rendelkezésünkre áll, de nincs tér, amiben létezhetnénk? Egyértelmű: fel kell hígítanunk a bennünket körülvevő anyagot. Alagutat, termet kell vájnunk, s a megképzett üreg köbtartalmának megfelelő eredeti anyagot a tér más pontjára kell áthelyeznünk, vagy összébb kell tömörítenünk, hogy a szobáink, közlekedőink belvilága létrejöjjön.

Hogyan is állt az anyag a Tér-emtés pillanata előtt? Nulla térbeli kiterjedésbe összetömörödve, ami egyben azt is jelenti, hogy tér sem volt. A fenti példából kiindulva tehát, az anyagon belüli további sűrítés nem volt járható út, az ős-anyag egyébként is végtelen sűrűsége miatt. Azért hívom az idők kezdete előtti állapotban fellelhető anyagot ős-anyagnak, mert, mint ki fog derülni, semmiben sem hasonlít(ott) az általunk ismert anyaghoz.

A kiterjedés nélküli ős-anyag semmiféle, térbeli megjelenéshez kötött, állóhullám-jellemzővel nem bírt, rendelkezett viszont a képességgel, hogy anyaggá váljék, ha a környezeti feltételek azt majd lehetővé teszik. Az ős-energia (ami az anyag delokalizált megjelenése) szintén csak a hullámként való megjelenés képességgel bírt, ami a futásához szükséges tér megjelenésével együtt manifesztálódott.

Katona-koromban, egy őrszolgálatunk éjszakai pihenőjének idején Balogh őrvezető nagy rivalgással vert fel bennünket.

– Elvtikéim! Maguk okos gyerekek, innét egyetemre mennek majd. Mondják meg nekem, hol van a szél, amikor nem fúj!

Megpróbáltuk neki elmagyarázni, hogy éppen itt van. Hiszen, ez a csendes, fojtott, rekkenő levegő, ami körülöttünk áll – nos, ez lesz a szomszéd első fuvallata szélirányban, amikor elindul (vagy kiszorul), hogy átadja helyét a széllel szembeni szomszéd telkéről ideáramló levegőnek. Annyira nem akarta megérteni a helyzetet, hogy még a sikeres érettségi vizsgánkat is kétségbe vonta.

Mostanában értelmezem én is az egykori magyarázatunkat, amikor felteszem magamnak a kérdést: hol volt a tér, amikor nem volt?

A válasz roppant egyszerű: ott volt, ahol lehetett. A nulla kiterjedésben, önmaga is nulla kiterjedéssel bírva. Ellenben nem jószántából. A derivált teremtést végrehajtó Isten helyezte el oda, az ugyancsak kiterjedés nélküli ős-anyagba. Pontosabban fogalmazva: a tér kiterjedésének átmeneti, 0-ra deriválásával, az Úr megszüntette az anyag megjelenésének színhelyét. A dolog logikájából következik, hogy ez a „csomagolás-technika” energiaigényes eljárás volt. Másképpen közelítve: a tér (és következésképpen az anyag) nullára zsugorításába applikálta Isten a Világegyetem összes energiáját. Ha megpróbáljuk vizuálisan elképzelni a folyamatot, valami olyasmit láthatunk, hogy a semmiben, arányosan elosztva, jelen van minden későbbi anyag és tér csírája. Az anyag jól érzi magát ebben a kiterjedés nélküli, végtelen sűrűségben, hisz dimenziók nélkül egyebet sem tehet. Ezzel szemben a tér kényszerített állapotban van, mint az összenyomott rugó, tehát mindenáron vissza akarja nyerni dimenzióit. Ebben csak külső energia képes megakadályozni.

A folyamatot derivált Teremtésnek hívom, nem véletlenül.

Nézzük meg a 4 dimenziós rész deriválásának számtani összefüggését:

y = x4 ; y’ = 4x3

A két függvény a folyamat bemeneti és kimeneti értéke. De mi is történik a folyamaton belül? Van egy pillanat, amikor már nincs 4 D-s elem, és még nincs 3 D-s sem. Utána lesz 3 D-s, bőségesen, mint látjuk, de a „doboz” belsejében nincs semmi.

Úgy kell tehát elképzelnünk az ős-állapotot, hogy az Úr a végtelen teret végtelen apró darabra felaprózta, s ezeket az apró darabokat nullára zsugorította, s egy kiterjedés nélküli, mondhatjuk úgy is, hogy „null-ponti” energiával, ebben az állapotában megkötötte. Ezeket, a dimenziótlan „batyukat” hívjuk csak „Kronosz-csomagoknak”, emlékezvén a görög mitológia titánjára, aki elnyelte saját fiait. Ma divatos kifejezéssel élve, nevezhetnénk ezeket az egységeket „sötét anyagnak”is – azzal a megkötéssel, hogy bár maguk éppen nem rendelkeznek anyagi tulajdonságokkal, de elengedhetetlenek ahhoz, hogy az anyag manifesztálódjék a Világegyetemben.

A Tér-emtés folyamatának beindításához ezt követően elegendő volt egyetlen csomag energia-zárját eltörni, s a nulla kiterjedésben, mint kényszertől szabadult, szétugrott rugó, megjelent a Tér első, parányi részecskéje. A zárását addig biztosító nullponti energia végigszáguldott a megnyílt térben, s ütközött a legközelebbi Kronosz-csomaggal, feltörve annak is a zárját. Immár két-akkora térben, két szabadon futó sugár érte el a következő Kronosz-batyukat – beindult a láncreakció.

Nyilvánvaló, hogy kezdetben a reakció sebessége egyre nőtt, mert egyre több szabad energia keletkezett a „zártörésekből”. Az is igaz viszont, hogy a hullámok által befutni rendelt tér is egyre nőtt, tehát a zárak nyitásának végeredménye lassította is a folyamatot.

A Tér kialakulása nem öncélúan történik. Egyik legfontosabb célkitűzése az ős-anyag megtestesítése. Az állóhullámok kifeszítése a Terv szerint elrendelt térbeli pontok közé. Ahogyan a hegedűkészítő mester sem azért alkotja meg a hangszer testét, mert szereti a fát – úgy a Tér sem azért épül a mai napig, mert az Úr szeretné az ürességet. De, a hangszer példájánál maradva, a kifeszített húrok önmaguktól még nem zenélnek. Ahhoz, hogy az állóhullámok létrejöjjenek, energiát kell közölnünk velük. Itt, a makro-világban minden rezgés csillapított rezgés. A környezett ellen-ható erői folyamatosan fékezik az energiáját, míg teljesen meg nem áll a mozgása.

Az állóhullámok fenntartásához vélhetően a szub-atomi világban is szükséges a folyamatos energia-közlés. A Kronosz-csomagok elszabadult energiája egyrészt alkalmas az állóhullámok táplálására, másrészt nyilvánvaló, hogy több-kevesebb ütközés után annyit veszítenek saját munkavégző képességükből, hogy sem újabb csomagot nyitni, sem több állóhullámot gerjeszteni már nem lesznek képesek. Frekvenciájuk annyira lecsökken, hogy „belépnek” az általunk is érzékelhető, megfigyelhető Világegyetembe.

Eredeti állapotukban nem kimutathatóak, hiszen a testünket vagy műszereinket alkotó anyagnak nem a molekuláris, nem is az atomi, de még csak nem is az atommag vagy az elektronhéj alkotta dimenzióival lépnek kölcsönhatásba, hanem a kvarkokkal, vagy még annál is elemibb összetevőnek számító állóhullámokkal. Nem hoznak létre anyagi változást – magát az anyagot tartják az ismert létezés paraméterei között. Paradoxonnak tűnhet, de a létezésükre csak a hiányuk fog majd bizonyítékot szolgáltatni.

Ennél a pontnál vissza is értünk a hígításos modellhez. Steven Hawkins világszerte ismert művében (Az idő rövid története) olvashatunk arról, hogy számításai szerint a szingularitások (fekete lyukak) minimális tömege 1,5 gramm kell, hogy legyen. A szingularitások kialakulására a tudomány azt a magyarázatot adja, hogy az anyag, gravitációs úton, önmagát húzza össze nulla kiterjedésűre. Én megfordítottam Hawkins kérdését, s az a következőképpen hangzik: ha a gravitáció, 1,5 gramm tömeg felett képes fekete lyukká zsugorítani az anyagot, hogyan lehetséges, hogy ennél nagyobb tömegek léteznek még térbeli kiterjedéssel? Azt gondolom, választ is találtam rá – ami igen közeli összefüggésben áll a ying-yang filozófiájával.

Először a 1,5 grammos, és hasonlóan jelentéktelen tömegű szingularitások kialakulásáról alkotott véleményem mondom el. Ismét egy „háztartási” példával jövök elő, a könnyebb érthetőség kedvéért. Bizonyára mindenkinek van már tapasztalata instant italok előállításában. Az is bizonyos, hogy nem mindig sikerült tökéletesre a kész anyag – előfordult, hogy a kávé- kakaó- vagy éppen a cukor fel nem oldott darabkája fogyasztáskor hallhatóan megreccsent a foguk alatt. A dolog nem azért állt elő, mert időközben az ital alkotói gondoltak egyet, s összehúzták magukat a készítés előtti állapotukba. Nemes egyszerűséggel annyi történt, hogy nem volt arányos az oldódás – a felhasznált anyag bizonyos szegmensei megmaradtak eredeti formájukban. Az is bizonyos, hogy az idő előrehaladtával a por egyre nagyobb hányada oldódik bele a vízbe, s a folyamat fordított irányba, önmagától, véletlenül sem zajlik le. A Tér-emtés előtti, ős-állapotban a mai anyag teljes egésze az ős-szingularitásban, azaz a kiinduló fekete lyukban volt. A Tér beépülése nem feltétlenül egyenletesen és arányosan zajlik, a „megtestesülés” nyomán életre kelő szabályok, az anyagi létezés törvényei is hatással vannak a máig zajló Tér-emtés folyamatára. Minden logikai bukfenc nélkül feltételezhető tehát, hogy maradtak fel nem oldott ős-szingularitás partíciók a Világegyetemben. Ennyit a másfél grammról és a lyukakról.

A tér-beépüléssel Teremtés alá vett részek viszont egyre távolabb kerülnek egymástól. Atomszerkezeti értelemben fix, nem véletlen távolságokra – de a 0-hoz képest mégis kimondhatatlanul nagyokra és leküzdhetetlenekre. Kozmikus értelemben viszont felfoghatatlanul nagy térközökre sodródnak az ős-szingularitásból megtestesült anyagi részek egymástól. Mi pedig csak állunk saját létezésünk partjain, távcsöveken keresztül figyeljük a táguló Világegyetemet, mint mólóról a távolodó hajót, amit egyszer csak elnyel a messzeség. Bizony, Kronosz elnyeli a gyermekeit…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>