Harmóniában 41. – Atlantisz árnya

Harmóniában 41.

Atlantisz árnya

 

Mint a korábbi részekben már többször felemlegettük, Platón hatalmas port kavart fel a Timaiosz és a Kritiász című munkáival, melyekben egy mesés gazdagságú és fejlettségű, nagyhatalmú királyság történetét mondta el. A hivatásos történészek nagy része arra az álláspontra helyezkedett, hogy Platón története nem más, mint egy tanmese. Kitalált helyszínen és időben zajló, kitalált történet, mellyel szerzője azt kívánta bemutatni, milyen következményekkel járhat, ha az embereken elhatalmasodik a becsvágy és a hataloméhség. Morális tanításának summázata: Atlantisz népe a jólétben kapzsivá vált, elvesztette létezése erkölcsi alapjait, az istenek emiatt példásan megbüntették őket.

Persze, mit is mondhatna mást egy hivatásos történész? Ha elfogadja, hogy létezhetett egy „high-tech” kultúra, 5-6 ezer évvel azelőtt, mint amikorra az emberi civilizáció szerveződését teszi tudományterületének dogmatikája, szakmai szeppukut követ el. Kiderülne ugyanis, hogy az egykori tudományos-technikai szintről meredek zuhanást szenvedett el az emberiség az özönvíz következtében – nem lehet tehát igaz a darwinista nézőpont, miszerint enyhe felfelé ívelő pályába kezdett az állatvilágból történő kiemelkedés megkezdésével. Az összes, fejlődőképes majomról, majomemberről szóló dajkamese oda kerülne, ahová való: a tudománytörténet szelektív hulladékgyűjtőjébe, a „groteszk, megalázó és emberiség-ellenes” feliratú konténerbe. Mindössze Burroughs Tarzan-történetei maradnának fenn ebből a kategóriából, mert azokról keletkezésük pillanatától tudjuk, hogy szórakoztató irodalmi alkotások, nem pedig tudományosnak álcázott istentelenségek.

Talán meghökkentően hangzik, de az Atlantiszról való vélekedés (is) nem pusztán a történelmi véleményformálás részkérdése. Annál sokkal több – az adott ember morális alapvetése. Platón eszmeiségének befogadásával a gondolkodó ember elfogadja azt is, hogy az emberiség, isteni Teremtés aktusából előlépve, valaha egy nagyon magas lelki, szellemi, erkölcsi szinten állt és élt, ahonnét azonban, sajnálatos módon, lecsúszott. Ez az alapvetés egyben az adott ember célkitűzését is meghatározza: a törekvést arra, hogy újra elérjük az egykori emberi magasságokat.

Mi történik ezzel szemben az elutasító egyén lelkében? Elfogadja, hogy az állatvilágból érkezik, generációk hosszú során át, valami szőrös, makogó, görbe háttal ugrabugráló ősatyától, s ha néha-néha úgy viselkedik, mint a darwini lidércnyomás által karikírozott felmenője, akkor sincs semmi baj. Állat-mód való viselkedésére felmentést adhat az, hogy pillanatnyi pszichés atavizmus valósult meg a lelkében, tulajdonképpen csak a történelem előtti hagyományt idézte fel erkölcstelen, deviáns viselkedésével.

A két véglet igazság-tartalmán túlmenően, a világ és Európa mai helyzetében, vajon melyik ideálra van nagyobb szükségünk? Nem elég-e, ha az atlantiszi gazdagsággal szemben a jelenkori nyomorunk teszi próbára a bennünk pislákoló isteni morált? Kell még ide amorális darwinista kapukat nyitogatni ahhoz, hogy pokollá tegyük egymás életét? Nem tudni pontosan, Platón elbeszélése bír-e valóságalappal. A legvalószínűbb az, hogy ténylegesen létezett egy szigetország, fejlett, gazdag társadalommal, s valamilyen kataklizmában lelte végzetét a (hivatalos álláspont szerinti) történelmi idők előtt. A szerző vonatkozó műveiből le is faraghatjuk a költői túlzásokat és a mesés elemeket – a lényeg mit sem változik. Egyáltalán nem zárhatjuk ki, hogy valóban megtörtént minden, amiről a szaiszi papok beszámoltak Platónnak.

Hát, így válik világnézeti sarokkővé Atlantisz létezésének kérdése.

A legendás sziget egykori nagyságának árnyéka átívelte a kataklizma utáni 9 ezer évet Platónig, s az ő feljegyzései révén, átnyúlt egészen a máig, ez utóbbi 2 és fél ezer éves távolságon is hidat verve. A tudósok újra és újra fellángoló lelkesedéssel, mostanáig kutatják az egykor virágzó, ám az istenek haragja miatt tengerbe temetett országot. Helyét, építészeti nyomait, tömeges tárgyi emlékeit egyelőre nem sikerült fellelni, keresése azonban, ennek ellenére, tovább folyik. Közel félezer éve, időről időre, megjelenik valaki, azzal a szenzációs bejelentéssel, hogy a legendák Atlantiszára bukkant…

Atlantisz létezésének nem kizárólag Platón a forrása. Tudomásunk van a Kr. e. 4. században élt Marcellusról, akinek Aithiopiaka című műve három olyan nyugati szigetről ír, melyeken még éltek az egykori atlantisziak leszármazottai. Marcellus műve ugyan elveszett, de az idézett részt, a forrás megjelölésével, a Timaioszhoz írt kommentárjában Proklosz citálta, így maradt ránk.

Manapság Szentpétervárott található meg az, a Középbirodalom korszakában keletkezett papirusz, amely egy egyiptomi utazó történetét beszéli el. Éppen a fáraó bányái felé hajózott, amikor hatalmas hullámok törték darabokra a hajót. Rajta kívül mindenki vízbe fúlt. Neki egy gerendába kapaszkodva sikerült partra evickélni, egy ismeretlen szigeten. A földdarabon lakott egy aranysárkány. Megszánta a hajótöröttet, a barlangjába vitte, és csodálatos módon, nem bántalmazta őt. Elmondta viszont neki, hogy szigete a gazdagság és boldogság földje volt. A régmúltban 75 jókedvű sárkány lakta. Egyszer, amikor ő éppen távol volt otthonától, egy csillag zuhant a szigetre, és szénné égetett mindent. Egyedül ő maradt életben. Vendégének megjósolta, hogy hamarosan megmenti őt egy egyiptomi hajó. Elmondta azt is a hajótöröttnek, hogy “soha többé nem láthatod majd e szigetet, mert a hullámok maguk alá temetik”

Csak a rend kedvéért mutatom be itt a szkeptikusok úgynevezett „Kréta-elméletét”. A következőket mondja: Szolón idején (Kr.e. 560-ban járt Szaiszban, tőle vette át később az Atlantisz-legendát Platón) a mediterrán tengerjárók keleten a Vörös-tengeren túli távoli partokat, nyugaton pedig Héraklész oszlopait ismerték. Akadémiai felfogás szerint azonban nem feltétlenül szükséges Egyiptomtól ilyen messze keresni Atlantiszt. Az egyiptomiak számára ugyanis, mivel a bronzkori világ összeomlása után évszázadokig elszigeteltségben éltek, az Kr. e. VI. században Kréta szigete titokzatos föld volt. A sziget valaha csodálatos civilizációnak adott otthont. A hivatásosok úgy vélik, a kataklizmát követően minden kapcsolat megszakadhatott Kréta és Egyiptom között. A fáraó és népe ezt a sötétség korának élhette meg.

Mivel Platón személyét és történetét nem lehet a kultúrtörténetből kitagadni, ma sokan azzal fogadják el őt, hogy a minószi Kréta civilizációban vélik fölfedezni Atlantiszt. Pusztulásának időpontját a Kr. e. II. évezred közepén történt Théra-vulkánkitörésre teszik.

A Kréta–Szantorin, vagyis a kükladikus kultúra Atlantisz-azonossága régész körökben már csaknem konszenzusnak tekinthető.

Nos, nézzük ez a feltételezés (mert, akármennyire hivatásos elképzelés, ez is csak egy feltételezés) mi célt szolgálhat és mennyiben fedheti a valóságot!

A krétai civilizáció virágkorát Kr.e. 2500 körüli időponttól lehet számolni. Sok mindent építettek, téglából és köböl, főleg palotákat – de piramist egyet sem. Ezen az sem segít, hogy Zeusz szörnyszülött unokájának, Minotaurosznak, megépítették öröklakásul a hírhedt labirintust. Az évente 10 athéni leány és ifjú feláldozását követelő szörny problémájának felszámolásában viszont sokat segített Thészeusz, aki megölte a genetikai hulladékot, s a műtéti beavatkozás végeztével Ariadné fonala segítségével kikevergőzött az útvesztőből.

Úgy vélem, Kréta civilizációja, bár nagyon igyekezett felzárkózni Egyiptomhoz, mégiscsak fejletlenebb volt annál. Erre utal a következő sommás, hivatalos megállapítás is: „A krétai civilizáció virágzásának egyik fontos összetevője volt a tengeri kereskedelem. Ennek alapját az egyiptomiaktól átvett és továbbfejlesztett hajóépítési ismeretek biztosították, erre bizonyítékok a hajóábrázolásokon megjelenő egyiptomi jellegzetességek.”

Ezek után nem értem, mi indokolná, hogy a Kr.e. 1400 körül bekövetkezett kataklizma utáni időszakot, a krétai kapcsolat elvesztését, a „sötétség koraként” élje meg Egyiptom? Mi indokolná, hogy a szaiszi papok, közel 900 év múlva, úgy emlékezzenek Kréta-Atlantiszra, mint egy szuper-fejlett technológiájú országra? A levetett technikájuk exportálásából nem ez következne!

A történet ezen beállításának legvonzóbb tulajdonsága a dogmatikus történészek számára a krétai kultúra pusztulásának időpontja. Ha elhitetik velünk, hogy a Kr.e. 2500-1400 között Egyiptom segítségével fejlődő minószi kultúra volt Atlantisz, már nem kell olyan zavaró adatokkal bíbelődni, mint a szaiszi papok, Szolón és Platón által közölt kataklizma-időpont. A Kr.e. 1400-as év belefér a bigott, vásári szörny módjára, köcsögben torzított világtörténelem akadémiai időhorizontjába, a Kr.e. 9500-ra tehető időpont pedig nem! Ezért a megjelölt időtáv 10 %-át fogadják el, mondván, egy tizedessel elírta Platón az adatokat! (A krétai pusztulás ugyanis 900 évvel, a szolóni pedig 9.000 évvel a szaiszi Szolón-látogatás előtt történt.)

Külön kapóra jön nekik, hogy Egyiptom és Kréta távolsága 600 sztadion, ugyancsak 10 %-a a Platón által közölt értéknek, mivel ő egyértelműen rögzíti, hogy Atlantisz 6.000 sztadionnyira volt a fáraók földjétől. Átírási hiba vagy torzítás. Igen! Csak én úgy gondolom, nem az ókoriak követték el!

A Kréta-modell ellopja Atlantisz feljegyzett területének nagy részét is. Platón szerint a legendás sziget akkora volt, mint Kis-Ázsia és Líbia együttesen – ez pedig aligha mondható el Krétáról.

A hajózás kapcsán a következőket állapítja meg a Szolón nyomán keletkezett mű: „Akkoriban a tenger ott még járható volt. Ugyanis a szoros előtt, amelyet Héraklész Oszlopainak neveznek, egy sziget terült el, nagyobb, mint Ázsia és Líbia (Afrika) együttvéve, s erről a szigetről akkoriban még át lehetett kelni más szigetekre, ezekről pedig a túlnan fekvő egész világrészre…”

Akkoriban, a nagy sziget segítségével, azért volt még járható a tenger, mert a hajózó népek kezdetleges navigációval bírtak. Nagyon nem hagyhatták el a partközeli vizeket, mert kellő tájékozódási eljárás hiányában, a tengerbe vesztek volna. A korabeli hajózást tehát inkább part-menti hajózásnak kell felfognunk, mintsem mélytengeri közlekedésnek. A tengerben fekvő sziget(ek) partvonala ezért volt nagy segítség a távoli vidékek eléréséhez.

Amennyiben Kréta lett volna Atlantisz, Héraklész oszlopainak (Gibraltári-szoros) felemlegetése is teljesen céltalan Platón írásában. Az igaz lehet, hogy Krétáról más szigetek elérése is lehetővé válik, meg még a túlnan fekvő egész világrészre – nevezetesen – Európába is át lehet kelni. De miért nevezte volna „túlnan fekvő egész világrésznek” saját szülőhazáját Platón? Szövegfordulata egyértelműen arra utal, hogy az írás születésének idején egy már rég elfeledett, névvel sem rendelkező kontinenst jelöl meg e körülírásával. Ami alkalmasint, valószínűleg Amerika lehet.

Hát, így állnak Platón elfogadásával a tudomány nagyságos urai. Elfogadják, mert eltagadni nem lehet. Elfogadják, de kiherélt, megmásított tartalommal. Elfogadják, hogy eltorzíthassák.

A reneszánsz újra felfedezte az antik görög-római kultúrát. Következésképpen Atlantisz legendája ismét foglalkoztatni kezdte a gondolkodókat. A XVI. században a Father Marianaként is ismert Juan de Mariana (1536 –1624), Johannes van Gorp (1519-1572) és Jose Pellicer de Ossau y Tovar (1602-1679) megegyezett abban, hogy a platóni országot Andalúziába, Spanyolország legdélibb részére helyezte.

Olaus Rudbeck, másképpen Olof Rudbeck the Elder (1630-1702), svéd író, tudós, szintén meg volt győződve arról, hogy Atlantisz az ő hazájának lehetett történelmi elődje. 3.000 oldalas, négykötetes, 1702-ben napvilágot látott, Atlantica címet viselő művében fejtette ki, hogy Svédország és Atlantisz egy és ugyanaz, ilyetén formán Skandinávia a civilizáció bölcsője. A hatalmas patriotizmussal megáldott tudós azt is állította, hogy a svéd volt a Teremtés, azaz Ádám és Éva nyelve. Így a latin és a héber nyelv is a svédből fejlődött ki…

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>