Harmóniában 42. – Schliemann és unokája

Harmóniában 42.

Schliemann és unokája

 

Heinrich Schliemann világhírnevet szerzett magának Trója és Mükéné romjainak feltárásával. A mükénéi Oroszlán-kapu közelében állítólag a következő feliratot találta:

„Az egyiptomiak Misortól származnak, Misor pedig a történelmi Thot isten gyermeke. Thot egy atlantiszi pap száműzetésbe vonult fia volt, akinek, miután szerelembe esett Kronosz király lányával, menekülnie kellett. Hosszú évekig vándorolt, míg végül eljutott Egyiptom földjére. Ő építette fel az első saisi templomot, ahol tanítványainak átadta szülőföldje bölcsességét.”

Egy másik szentpétervári papiruszon az egyiptomi pap-történész, Manetho szavait találta meg Schliemann. Manetho Atlantisz bölcseinek (királyainak) uralmára, mint egy 13.900 éves periódusra utal. Feljegyzése szerint az atlantiszi civilizáció Kr.e. 14.000 körül érte el fejlődésének csúcsát.

Az elveszett sziget kutatásának története 1912-ben, a New York Americanben, William Randolph Hearst sajtómágnás tekintélyes lapjában folytatódott. „Hogyan találtam meg az elveszett Atlantiszt” címmel, egy magát Paul Schliemannak nevező szerző publikált egy írást. A cikk írója azt állította, hogy ő Heinrich Schliemannak, a Tróját kiásó legendás régésznek az unokája. Állítása szerint olyan trójai leleteket hagyott rá nagyapja, melyekből Atlantisz valódi helye világosan kiderül. Európa és Észak-Amerika között, az Atlanti-óceánban kell keresni az elveszett földrészt.  Az Azori-szigetek ily módon az elsüllyedt kontinens tengerből kiálló csúcsai.

Paul Schliemann a következőképpen emlékezik vissza a nagyapjával kapcsolatos eseményekre:

„Egy évvel halála előtt nagyapám (Heinrich Schliemann) egy darab papirost és ceruzát kért. Reszkető kezekkel ezeket írta a papírra: Titkos toldalék a lepecsételt köteghez. Törd szét a bagolyfejű vázát. Figyelj a tartalmára, az Atlantiszra vonatkozik.”

Az unoka, mivel maga is régész volt, elhatározta, hogy folytatja nagyapja kutatását. 1909-ben, miután letette a munka folytatásáról szóló ünnepélyes családi esküt, kézhez vehette a nagyapja hagyatékát képező papírköteget. Az egyik lapon ezt találta:

„Arra a következtetésre jutottam, hogy Atlantisz nem csak egy nagy földrész volt Amerika, Európa és Afrika partjai között, hanem összes kultúránk bölcsője is… Amikor 1873-ban Trója romjait ásattam Hisszarlikban, és a második rétegben a híres Priamosz-kincset megtaláltam, ezek között egy sajátságos külsejű bronzváza is volt. Néhány tárgyon és a bronzvázán föníciai betűkkel rótt felirat betűzhető ki. Ez a felirat pediglen így szól: Chronostól, Atlantisz királyától.

Az 1883. évben a Louvre-ban egy olyan gyűjteményre bukkantam, amely a közép-amerikai Tiahuanacoban kiásott tárgyakból állott. Ezek között ugyanolyan formájú és ugyanolyan anyagból készült agyagcserepeket és tárgyakat fedeztem fel, mint amelyeket a Priamosz-kincsek bronzvázájában találtam. Ez a hasonlóság nem lehet véletlen.”

Paul Schliemann, feljegyzései szerint, Szentpétervárott egy, a II. dinasztia korából, Szet fáraó idejéből származó papirusztekercs nyomára bukkant. Az irat arról tudósít, hogy az uralkodó Kr.e. 4571-ben expedíciót küldött nyugatra, Atlantisz földjének maradványait felkutatni. Atlantisz ugyanis a hely, honnét az expedíció indulása előtt 3500 évvel (nagyjából Kr. e. 8070-ben) az egyiptomiak ősei az új hazába menekültek. Onnét hozták magukkal szülőföldjük minden bölcsességét…

Paul az összetört bagolyfejes vázában fém érméket talált. Nagyobbakat, mint az amfora szájnyílása – tehát már annak készítésekor a belsejébe rakták a vereteket. „A fémtárgyakat analizáltattam. A vizsgálat szerint az anyagok platina, alumínium és réz volt; olyan ötvözet, aminőt sehol sem találtak az antik hagyományokban (oreichalcos), és amely még ma is ismeretlen…”

A legnagyobb érme föníciai feliratából ezt olvasta ki: „Készült az átlátszó falak templomában”

A neves régész Schliemann unokáját, röviddel a cikk megjelenése után, elnyelte a köd. Állítólag mese volt az egész, amit egy kis hírnévért kitalált. Nem más, mint a bulvár-újságírás meglehetősen regényes történetének egyik korai, ám nagy svindlije. Bizonyosan?

Járjuk kicsit körbe a történetet! Valahogy úgy, mint egy bűnesetet. Hiszen, ha átverésről van szó, akkor csalás történt! Még úgy is, ha nem ért senkit komoly anyagi kár. Átverték az olvasókat – tehát erkölcsi kár ért mindenkit, aki elolvasta, netán el is hitte a cikket.

Első feladatunk megállapítani, hogy kinek volt indítéka elkövetni a sajtó-csalást.

Első gyanúsítottunk Paul Schliemann. Van, aki azt állítja, hogy nem is ez volt az igazi személyisége. Csak egy szélhámos volt, aki a Tróját feltáró Schliemann unokájának adta ki magát. De miért?

Ha a cikk írója történetesen Hűbele Balázs volt, mi haszna származott abból, hogy idegen néven, hazug identitással, Atlantisz egykori helyéről cikket ír? Erkölcsi haszna egyáltalán nincs belőle, hiszen Schliemann jegyzi a cikket, nem Balázs. Anyagi haszna annyi keletkezhetett, amennyit az adott cikk publikálásáért a szerkesztőség fizetett. Elég vékonyka haszon egy nemzetközi szélhámosság végrehajtásáért cserébe! Arra sehol nem találtam utalást, hogy az állítólagos nagyapai kéziratot vagy a hivatkozott leleteket jó pénzért áruba bocsátotta volna. Tehát: se pénz, se dicsőség. Akkor miért?

Tegyük fel, hogy nem a cikk írója a szélhámos. Illetve nem úgy, hogy kívülről keresi meg a lapot. Mondjuk, alkalmazottja vagy tulajdonosa az újságnak. Az egy éves Titanic-szenzációt csontig lerágták, nincs hír, pang az eladás, fel kellene valamivel dobni a kiadványt. A lap felfuttatásában érdekelt személy(ek) kitalálják a nem létező Schliemann-unokát, akinek a nevében megírják a szenzációs cikket. Rendben. Most gondoljuk át: 1912-ben, az egyre forrósodó nemzetközi helyzetben, a balkáni háborúk kirobbanásának idején, a mind hangosabban politizáló munkásmozgalmi szervezetek zajában, bizonyosan Atlantisz felemlegetése jelentette volna a bulvárlap számára a mentőkötelet?

A cikk megjelentetése kapcsán nem találtunk épkézláb indítékot…

Joggal merül fel a kérdés, hogy a két Schliemannak miként sikerült Szentpétervár féltve őrzött múzeumi kincsei között, a közönség elől elzárt ókori relikviákat tanulmányoznia.

Talán nem is volt ez olyan nehéz, ha figyelembe vesszük, hogy Heinrich Schliemann Szentpétervári Kereskedelmi Bíróság tagja és a Szentpétervári Nemzeti Bank igazgatója volt. Ehhez járul még, hogy megkapta az Oroszország díszpolgára címet is. Gondolom, ez a társadalmi pozícionáltság segített az archívumokba történő belépés engedélyeztetésében…

Vessünk egy pillantást a nagyapa idézett iratára. Tény, hogy a régész az 1873-as ásatáskor, az általa kijelölt utolsó napon, felfigyelt valamire. Elküldte embereit, s maga folytatta a feltárást a düledező városfal alatt. Ekkor találta meg a legendás leletet. Azt, hogy a hivatkozott váza és tartalma közötte volt-e, csak ő, illetve a helyszínen tartózkodó felesége tudhatta.

Az igazán érdekes rész ezután következik: a fémtárgyak analizálása. Platina, alumínium és réz ötvözeteként azonosították be az érméket!

Nagyobb mennyiségű alumíniumot, az ismert történelem során, először S. C. Deville állított elő, 1845-ben. Eljárása azonban nagyon drága volt. Hall, Héroult, Bayer és több tudós kitartó munkájára volt szükség ahhoz, hogy az alumínium előállításának olcsóbb és tömegesebb módjait 1885–1900 között megteremtsék. Az 1890. év Karácsonyának másnapján elhunyt nagypapa tehát hallhatott már az érdekes, új fémről. De a bronzkori társadalmak?

Az is bizonyos, hogy a Schliemannok sokat nem tudhattak az alumínium ötvözeteiről. Annyira ugyanis nem voltak elterjedtek akkor még. Az ötvözet mennyiségi arányai nem derülnek ki a leírásból. Ha figyelembe vesszük, hogy a platinát 4-5 % réz-tartalommal ékszerészeti fémként használják fel, megkockáztathatjuk, hogy a lelet tárgyai nem rendelkezhettek nagy platina-tartalommal. Akkor ugyanis önmagukban horribilis értéket képviseltek volna, függetlenül a származásuk körülményeitől. Az ötvözet anyagának túlnyomó tömege tehát valószínűleg alumínium és réz lehetett. Ilyen fémeket ma már ismerünk és használunk is. Durál-ötvözetek, illetve alumíniumbronz névre hallgatnak.

Ha a réz ötvözőjeként 5-11 % közötti mennyiségben alumíniumot használunk fel, a kapott ötvözet szilárdabb és korrózió-állóbb lesz, mint a réz volt. 8 % feletti alumínium-tartalomnál jelentősen növekszik a szilárdság, ám az anyag szívóssága és alakíthatósága erősen csökken. A gépiparban széles körben használják fel az alumíniumbronzokat. Perselyeket, fogaskerekeket, dörzstárcsákat, tömszelencéket, dugattyúgyűrűket és csavarokat is készítenek belőlük.

Na, itt most álljunk meg egy pillanatra! Néhány résszel ezelőtt szörnyűlködtem a profi archeológuson, aki előadta, hogy Kr.e. 10.000 környékén hogyan voltak képesek a törökországi Göbekli Tepe szentélyének kőoszlopait kőbaltával kifaragni. Ha az interneten rákeresnek a szentélyt ábrázoló képekre, láthatják, hogy azokra a kövekre olyan reliefeket faragtak egykor, amilyeneket kőbaltával még nyárfába se tudtak volna bevésni! De durál-ötvözetből készült eszközökből?

Az alumíniumbronz jól ellenáll a szerves savak és a tengervíz hatásának, még a kénsav sem támadja meg. Következésképpen alkalmas erős korróziónak kitett szerkezetek, élelmiszeripari gépek, vízvezetékek-szerelvények, szivattyú- és gőzturbina-öntvények készítésére. Míg ki nem felejtem: kiválóan megfelelnek tengerhajó alkatrészek gyártására is!

Miért és hogyan került mégis platina a vizsgált tárgyakba? Azért, mert a természetben általában a platinafémekkel együtt, vagy elemi állapotban a nikkel és réz ásványokban fordul elő. Tehát, amennyiben a leletek anyagát szállító bánya rézércében, mint egyfajta natúr „szennyező” volt jelen a platina, a kohászati eljárás végén benn maradhatott a kész ötvözetben.

A Kr.e. IV. évezredben kezdődő, „klasszikus” bronzkort az akkor leggyakrabban használt fémről nevezték el. Ez is réz-ötvözet, csak éppen az ónnal képzett változata. A bronz a maga korában drága volt. Nem is lehetett egymáshoz közel bányászni a komponenseit. Ezért valamelyik összetevőt mindig messziről kellett fuvarozni, ami kereskedelmi és szállítási tevékenységet előfeltételezett.

Nem túl valószínű tehát az a mese, hogy a csiszolt kőkorszak embere, tábortüzét kövekkel körülrakva, egyszerre csak felfigyelt rá, hogy az ércekből kifolyó, s egymással keveredő fémek milyen remek ötvözetet adnak. Mivel látta, hogy ez jobb, mint a kőbalta, irányjelzés nélkül beváltott a bronzkorszakba… Előre bocsátom, hogy minden tiszteletem Pulszky Ferencé, aki szívós munkával megalkotta a rézkor fogalmát, azt sem tartom túl életszerűnek, hogy eleink véletlenül megolvasztottak egy réztányért az óntartalmú kövekkel körülrakott tűzön, s ekkor találkoztak, először és véletlenül az ónbronzzal. Én valami egészen másra gondolok ezek kapcsán.

Nevezetesen arra, hogy két bronzkorunk volt. Először, a történelem előtti időkben, az alumíniumbronz kora, majd a kataklizma és a hanyatlás után az ónbronzkor. A fejlődésben visszazuhant túlélő populációk megpróbálták rekonstruálni a katasztrófa előtti életvitelüket. Az alumíniumbronz előállításának azonban számos technikai akadálya állt elő. Hogy csak egyet említsek, ismervén kohászatának menetét: nem volt már (!) villamos áram, vagy azzal ekvivalens energiaforrás. (És most látni vélem, ahogyan a kanonizált archeológia híveinek fejében kivertem az összes biztosítékot.)

Ezért fordulhatott elő, hogy kísérletképpen arzénbronzzal is foglalkoztak annak idején súlyos mérgezéseket okozva maguknak és egymásnak. Vulcanus, a sánta kovácsisten, ennek emlékét cipeli…

Schliemannék élete nem volt sétalovaglás. Már a Tróját feltáró nagyapát sem szerette kora hivatalos tudománya. Valahol érthető ez, hiszen ő „csak” autodidakta volt – szatócssegédből lett üzletember, majd élete delén túl vágott bele, hogy megvalósítsa gyermekkori álmát, kiássa a legendás Tróját a föld alól. Fogcsikorgatva, nagyon nehezen és nagy sokára ismerték el eredményét a „szakmai körök”. Gondolom, az irigység sem alacsony faktorral dolgozott a „profik” lelkében…

Eduard Meyer német történész a következőt jegyezte le vele kapcsolatban: „Módszertelen eljárása, mellyel lehatolt az őstalajig, a tudomány számára igen áldásosnak bizonyult. Rendszeres ásatások esetén a domb régebbi rétegei nemigen kerültek volna napvilágra”.

A laikusok megbiztatására szánt graffiti jutott most eszembe: „Ne csüggedjetek! Noé bárkáját amatőrök építették, a Titanicot profik!”

Régészeti gyűjteményét, végrendelkezése értelmében, annak a nemzetnek szánta hagyatékul: „melyet legjobban szeretett, és legtöbbre becsült”. A görög, majd a francia kormánynak ajánlotta fel a kollekciót. Ő maga 80.000 font értékűre becsülte az anyagot. Mivel a kormányok nem éltek felajánlása elfogadásával, a gyűjteményt Szentpétervárnak kínálta fel, 40.000 fontért.

A világhírű orvos, Rudolf Virchow közbenjárására került az anyag Berlinbe, az őstörténeti múzeumba. Az első világháborút még sértetlenül átvészelte a lelet-anyag. A második világégés Berlinre hulló bombái már nem voltak ilyen kegyesek vele. Csak egy része maradt épségben, ami először a Porosz Állami Bankba, később a Berlini Állatkert óvóhelyére került. A bank épülete romba dőlt, még a bunker is találatot kapott. A megmaradt kerámiakincsek egy részét Schönebeck várába és a Lebus-kastélyba, részben pedig a Boroszló melletti Petruschen-kastélyba szállították.

Schönebeckben semmi sem élte túl a háborút.

Lebus kastélyát kifosztották.

Mivel a kósza híresztelések szerint maradt még épségben kerámia, egy közelebbről meg nem nevezett régésznő engedélyt kapott a lebusi kastély átvizsgálására.

Itt lépett be a „profi” megoldás a leletek mentésének történetébe. Az archeológusnő 50 font értékben cukorkát vásárolt, és azt elkezdte az ott lakó gyerekekkel régi cserepekre csereberélni. A gyerekek hamar meglátták a cserében rejlő üzleti lehetőséget: több cukorka reményében a még éppen maradt tárgyakat is összetörték. Az a szomorú helyzet, hogy a lakosságnak halvány fogalma sem volt a cserépedények eszmei értékéről. Használati értéket pedig nem tulajdonítottak nekik, így aztán gyakran előfordult, hogy lakodalmak előestéjén kivonultak a legények, előtoltak egy taliga urnát és amforát, majd vidám ujjongás mellett földhöz vagdosták azokat.

Rengeteg régészeti emlék pusztult el így végképp Trója örökéből. Heinrich Schliemann hagyatékára nem kellett többé gondot fordítani…

Azért a végére mégis maradt egy pár igen-igen komoly kérdésem.

Ha létezett, hová tűnt Paul Schliemann és a leletek? Ki tüntette el? Erre kinek lehetett indítéka?

Ám hiába tűnt el a régész-unoka, alumíniumbronz érméivel együtt. Az idei évben Szicília partjainál feltártak egy ókorban elsüllyedt hajót. A hajóban állítólag orichalcumot találtak a régészek, vagyis a legendás, arannyal egyenértékű atlantiszi ötvözetet. A szigetországból származó fémet Kis-Ázsiából, esetleg Görögországból szállították – ám az útirányt, a feladó- és a célállomást talán soha nem fogjuk kideríteni. Ám azt, hogy tartalmaz-e alumíniumot, azóta már bizonyosan tudják. Nagy a csend körülötte mostanában. Vajon ez a lelet is el fog vészni?…

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>