Harmóniában 43. – Az igazi Indiana Jones

Harmóniában 43.

Az igazi Indiana Jones

 

Az érdemi hajsza tehát a XIX. század végén indult meg Atlantisz után. Mint minden legendánál addig, ebben az esetben is a leletek között vélelmezett mesés gazdagság motiválta meg a kutatókat.

A guatemalai Dr. Paul Felix Cabrera Hispaniola szigetével (ma Haiti és a Dominikai Köztársaság) azonosította az elsüllyedt földrészt. Nem kevesen hitték akkoriban, hogy Mexikóban kell keresni Atlantiszt. Közéjük tartozott Augustus Le Plongeon és felesége, Alice Dixon. Ők a maja írások tanulmányozásából arra a következtetésre jutottak, hogy Atlantisz egykori lakói kereskedelmi kapcsolatban álltak a majákkal, az aztékokkal és az egyiptomiakkal is. Az elveszett kontinensre utaló kijelentéseket is felfedezni véltek a képírásokban.

A szabadkőműves Le Plongeon arról is meg volt győződve, hogy társaságának gyökerei a majákra vezethetők vissza. Tőlük jutott el, Atlantiszon keresztül Egyiptomba a szabadkőművességnek nevezett ősi eszmeiség. Tudományosan azért soha sem sikerült bizonyítania ezen állításait.

Az egykori fejlett civilizáció nyomait azóta kereste Dél-Amerikában a fehér ember, amióta oda betette a lábát. Igaz ugyan, hogy a kezdeti kutatásoknak vajmi kevés közük volt Atlantisz hagyatékához. Az Újvilágba érkező első európaiak El Doradóról, a dzsungelben megbúvó legendás aranyvárosról szereztek tudomást. A mesés város után kutatva a spanyol hódító, Francisco de Orellana utazott végig először a Rio Negrón. A kezdeti kutatókat a kincs utáni mohó vágy hajtotta az ismeretlen vadonba.

Később születtek olyan férfiak is, akiket a tudományos becsvágy űzött Amazónia szívéig…

1867-ben, az Egyesült Királyság területén fekvő Torquay-ban megszületett Percy Harrison Fawcett. Édesapja a Királyi Földrajztudományi Társaság tagja volt – ez nagyban befolyásolta a fiú későbbi érdeklődését. Percy katonai akadémiai felkészítést kapott, tanulmányaival 1886-ban, tüzérként végzett. Ceylonba, Tricomalee-ba vezényelték szolgálatra. Később Marokkóban dolgozott a titkosszolgálatnak. Ekkoriban tanulta meg a térképészetet és a földrajzi helymeghatározást.

1906-ban jutott el először Dél-Amerikába. Brazília, Peru és Bolívia határvonalának kitűzése, egyben térképezése volt a feladata. 1924-ig 7 expedíciót vezetett a térségbe, melyek célja egyrészt a határok rendezése, másrészt az akkor még létező „fehér foltok” felszámolása volt. Ez utóbbi feladatkör ellátása során néprajzi, állat- és növénytani kutatásokat is kellett a területen folytatnia. Fawcett minél jobban megismerte a térség indiánjait, annál makacsabbul hinni kezdett egy magasabb rendű helyi civilizáció egykori létezésében. Az elveszett város gondolata, melyet feljegyzéseiben csak „Z”-városnak nevezett, mindinkább rabul ejtette. A fehér foltok felszámolása során folytatott kutatásaira alapozva, figyelemre méltó megállapításokat tett Dél-Amerika geológiai történetére vonatkozóan. Ezek, ha jól átgondoljuk, összhangban vannak azokkal a mítikus elemekkel, melyek Atlantisz elsüllyedéséről szólnak.

„Bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy a Csendes-óceánban egyidejűleg azzal a változással, amely Amerika jelenlegi tömbjét létrehozta, hatalmas kontinens, vagy legalábbis nagy szigetek csoportja tört darabokra. Maradványai megtalálhatók a Marquesas, a Sandwichszigeteken, a Carolinákon, Tahitin, Pitcairnen és egy tucat más szigeten, s mindez meggyőző érveket szolgáltat az előbbiekhez. Hooker 77 olyan növényfajt ismer, melyek közösek Új-Zélandban, Tasmániában és Dél-Amerikában.”

Jó barátság fűzte H. Rider Haggardhoz és Arthur Conan Doylehoz. Gyakran mesélt nekik őserdei kalandjairól, mik meg is ihlették akkor divatos íróit. Conan Doylenak például egyik ilyen beszámolója adta az ötletet az Elveszett világ című nagy sikerű könyve megírásához. „Sherlock Holmes atyjától” kapott egyszer egy ajándékot, ami megváltoztatta élete egész hátralévő részét. Egy kőből faragott bálvány volt ez az ajándék, állítólag a Mato Grosso mélyéről, egy elfeledett városból került elő. Fawcett nekiindult, hogy fellelje a bálvány otthonát…

Ő az a valaha élt valós személy, akiről a mozikban sikerrel futó Indiana Jones alakját mintázták.

„Egy bálvány van a tulajdonomban. Fekete bazaltból faragták, körülbelül tíz hüvelyk magas. Mellén táblát tartó alakot ábrázol. A táblán és az alak bokáját átfogó szalagon jelek láthatók.”

A figurát megmutatta a British Museum szakértőinek is, ám ők sem tudtak semmi közelebbi felvilágosítást adni annak eredetére. „Ha nem valami csalásról van itt szó, akkor meghaladja tapasztalatainkat” – mondták neki. Csalásról pedig nem nagyon lehetett szó, hiszen hamisítványokat ismert régiségekről szoktak készíteni. Egy olyan tárgy viszont, amivel a British Museum szakértői sem tudnak mit kezdeni, nem igazán fogható fel közérdeklődésre számot tartó antikvitásnak…

Fawcett úgy kezelte hát a szobrocskát, mint az általa felkeresni szándékozott Eltűnt Város rejtélyének kulcsát. Eldöntötte, hogy a kutatások folytatásához magával viszi. A „Z”-város fellelésével Atlantiszt akarta megtalálni.

„Az összefüggést Atlantisz és a mai Brazília egyes részei között nem lehet fölényesen semmibe venni, és a hit ebben – tudományos megerősítéssel, vagy anélkül – számos olyan problémára nyújt magyarázatot, amelyek egyébként megoldatlan rejtélyek.” – írta 1923-ban P. H. Fawcett alezredes, a Brit Királyi Földrajzi Társaság tagja.

Teljes mértékben akceptálta Paul Schliemann 1912-es, mások által hamisítványnak ítélt közlését, mely szerint a trójai és dél-amerikai leletek egy közös tőről erednek: Atlantiszról. Nem volt kétsége afelől, hogy a legendás sziget menekültjeinek egy része új kultúrát alapított Amazónia őserdeiben.

„Akár túljutunk minden akadályon és visszatérünk, akár elveszünk és csontjaink ott porladnak el, egy dolog bizonyos: az ősi Dél-Amerika rejtélyének megoldása – és talán az egész őskori világ titkának feltárása – attól függ, megtalálja-e valaki az Elveszett Várost és kitárja-e kapuját a tudományos kutatás előtt. Ez a város létezik, én tudom.”

Kutatói elszántságát természetesen nem csak a bálvány-ábrázolás táplálta. Portugál levéltári adatok is megalapozták hitét. A levéltári források közül különösen megragadta a Rio de Janeiro-i Nemzeti Könyvtárban őrzött 512-es számú kézirat (Manuscrito 512), melyet Raposo-kézirat néven is ismernek. Az írást 1753-ban kézbesítette, a száraz évszak utolsó napjaiban, egy ismeretlen törzsbéli indián, a Bahia de Todos os Santos-ban székelő alkirálynak, Don Luiz Peregrino de Carvalho Menezes de Athaydé-nak, Atouguia tizedik grófjának. A levelet Francisco Raposo, foglalkozására nézve bandeirante, azaz őserdei kincskereső csapatkapitány, küldte nyugatról, az amazóniai őserdők mélyéből. Raposo akkor már évek óta úton volt, hogy megtalálja a „Muribeca Elveszett Bányája” nevet viselő, legendás ezüstlelőhelyet.

A megfogyatkozott létszámú csapat a bányát ugyan nem találta meg, viszont rábukkant Cidade Perdidára, az Elveszett Városra. Erről a mesés helyről addig csak a megkeresztelkedett indiánok elmondásaiból hallottak a hódítók. Pedig már másfél évszázada keresték…

Raposo beszámol róla, hogy a várost teljesen véletlenül, a legsűrűbb őserdő legsötétebb mélyén, egy meredek, sziklás, hófödte hegylánc által övezett völgyben találták meg. Titokzatos jelekkel televésett, hatalmas kövekből épült, háromívű kapu fogadta őket a település határában. Mögötte széles, kikövezet utcán a főtérig jutottak. Ennek közepén zömök, fekete monolit oszlop állt, rajta egy férfi csaknem teljesen ép szobrával. A szoboralak jobb kezével észak felé mutatott. A városfalakat és az erődszerű palotákat simára faragott kövekből emelték. A kőtömböket hajszálnyi pontossággal, habarcs nélkül illesztették össze – Machu-Picchu, Sapcsayhuaman és Cuzco épületeihez hasonlóan.

Különös szobrokkal és még különösebb jelekkel ékített épületekről is hírt ad Raposo. A jelek egy részét lemásolta és megküldte az alkirálynak.

A főtér túloldalát egy északnyugati irányból, csendesen folydogáló, körülbelül 90 láb széles, sekély folyó határolta. A kincskeresők átgázoltak rajta, mert szemügyre akarták venni a negyed mérföldnyire álló, hatalmas épületet. A 250 lépés hosszú, magányosan álló palotához színes kövekből kirakott lépcsősor vezetett. Diadalívszerű bejárata domborművekkel és feliratokkal volt ékítve. A hatalmas előcsarnokból 15 szoba nyílt. Mindegyik szoba falán kígyófej formájú vízköpőket találtak, olyan is volt köztük, amelyikből mindig csergedezett a kristálytiszta víz.

A kincsvadászok nem mertek a kísértetváros falai között éjszakázni. Az először megtalált kapu közelében, a falakon kívül vertek tábort maguknak. Napnyugtakor felhő módjára emelkedtek fel a hatalmas denevérrajok a romok közül, hogy az őserdő felett szétszéledjenek, éjszakai portyájukra.

Néhány nap múlva Joao Antonio, a csapat egyetlen néven nevezett tagja, egy aranypénzt talált a törmelék között. Az érme egyik oldala egy térdeplő ifjút, hátlapja pedig egy íjat, egy koronát és egy húros hangszert ábrázolt. Ezen fellelkesülve, a romokat többször és alaposan átkutatták, ám egyéb mozdítható értéket nem találtak. Meggyőződésükké vált viszont, hogy a város titkos alagútjaiban, esetleg a környező hegyek barlangjaiban mérhetetlen mennyiségű kincs hever. Raposo ezért tájékoztatta az alkirályt, hogy megbízható emberekkel vissza fog térni, s e jól felszerelt kutatóexpedícióval folytatja majd a keresést.

Tábort bontottak, s a folyó mentén, az őserdőn keresztül, visszaindultak a civilizációba. A kapitány e levéllel előre küldte csapata egyik bennszülött tagját.

Az alkirály hiába olvasta el a levelet, semmit nem intézkedett. Raposoról és társairól soha többé nem hallott senki. Ahogy az Elveszett Városról sem…

Az alezredes sok más, korai konkvisztádor feljegyzését is áttanulmányozta. Ezek, bár egymástól teljesen függetlenül születtek, néhány dologban megegyeztek: hírt adtak amazonokról, nagy lélekszámú embercsoportokról és az őserdő mélyén megbúvó, Elfeledett Városról.

  1. H. Fawcett 1925-ben fiával, Jack Fawcett-el és annak barátjával, Raleigh Rimmel-lel indult az Elveszett Város megkeresésére. Azt tervezte, hogy a korábbi expedíciójának végpontjáig kísérőkkel utazik, onnét viszont már csak ők, hárman indulnak tovább. Elszántságának jellemzésére álljon itt az a feljegyzése, melyet nem sokkal indulásuk előtt írt:

„Ha nem térünk vissza, nem szeretném, ha mentőexpedíciók indulnának keresésünkre. Ez túlságosan kockázatos. Ha mi, az én tapasztalataimmal sem érünk célba, akkor másoknak még kevesebb esélyük van erre. Ez az egyik oka, miért nem mondom meg pontosan, hogy merre megyünk.”

Fawcett alezredes nem véletlenül akarta távol tartani a kevésbé tapasztalt segítőket az útvonalától. Amikor a tapasztalatairól ejt szót, egyáltalán nem túloz. Nagyon kemény ember volt, a lazaságot a csapatában sem tűrte. A folyón nem használt csónakot, a szárazon nem kért málhásállatot. Gyalog, a saját két lábán akarta bejárni a dzsungelt. Hónapok alatt járt meg akkora utakat, melyek más felfedezőnek évekbe teltek volna. Csodálatos módon, a trópusi betegségeknek is ellenállt a szervezete. De mindezen túlmenően, úgy gondolta, nem csak természeti, természetes akadályokkal kell megbirkóznia, míg célba ér, hanem, bizony előfordulhat, hogy mágikus ellenállást is le kell győznie. Erről tanúskodik hátramaradt naplójának következő részlete is:

„Chilében él egy hagyomány a »Ciudad de los Césares« – a császárok városáról, amely csaknem azonos az El Grán Paiti-vel. Ebben a történetben viszont a fejlett kultúrájú és szervezett rendben élő nép városa a magas Kordilleráknak valamelyik rejtett völgyében terül el. Amikor Észak-Chilében hallottam erről, a titkos völgyet dél felé, az Aconcagua irányában képzelték el, amikor délen beszéltek erről a völgyről, akkor viszont azt mondták, hogy északon keressem. A város utcái ezüsttel vannak kikövezve – mesélték – a házakat aranytető borítja. A lakosok jótékony elszigeteltségben élnek, egy felvilágosult uralkodó áldásos vezetése alatt, és a hely körül valami mágikus hatalom őrködik, amely a kívülről jövők közül csupán a választott kevesek előtt teszi láthatóvá a helyet, de láthatatlan marad minden nemkívánatos kalandor előtt. Állítólag még a legutóbbi, mostani időkben is többen keltek útra a »Ciudad de los Césares« felkutatására, de mindannyiuknak nyoma veszett.”

  1. április 20-án útra keltek hát, bele a minden tekintetben Nagy Ismeretlenbe. Fawcett alezredes utolsó levelét, feleségének címezve, 1925. május 29-én írta. Ebben arról számolt be, hogy ő és fia jól van. Raleigh-nak azonban gennyes fekélyek keletkeztek a lábán. Beteg, lesoványodott, ezért kétséges, hogy a további megpróbáltatásokat kibírja-e. Tájékoztatást ad egyben arról, hogy visszaküldték kísérőiket, s készek az ismeretlen vadonba tovább indulni. “Reméljük, néhány nap alatt átjutunk a területen… Semmilyen bajtól sem kell tartanod.” – biztatta a távolból aggódó hitvesét.

Ez volt az expedícióról szóló utolsó híradás.

Az alezredes nem véletlenül ragaszkodott a kis létszámú expedícióhoz. Azt remélte, hogy a feltáratlan földön élő harcosok egy nagyobb létszámú csoportot hamarabb néznek, hódítónak, mint egy kisebbet. Ily módon, minél kisebb a létszám, annál kisebb az esélye annak, hogy megtámadják őket. P. H. Fawcett ismert egy dél-amerikai hagyományt, mely óvatosságra intette őt.

„…ez a hagyomány rendkívüli jelentőségű mindazok számára, akik valaha is meg akarják oldani az ismeretlen Brazília rejtélyét. Arról szól ez, hogy a musuk — egy brazíliai nép — a karib betolakodók barbárságáról hallva, körülvették magukat az uralmuk alatt álló legvadabb törzsekkel. Ezeknek azt a parancsot adták, hogy mindenkit, aki megkísérli átlépni az ország határát, öljenek meg.

Ilyen módon teljesen elvágták magukat a külvilágtól. Ettől az időtől kezdve létezésük tudata legendává vált a belső területek legtávolabb lakó indiánjai között is…”

A három tagot számláló felderítő osztag a Xingu vadonjában tűnt el. Fawcett alezredes úgy tartotta: „Minden ember életében legalább egyszer szembe kerül a halállal.” Ő nem is félt ettől…

Három évvel később, korábbi tiltása ellenére, mégiscsak mentőexpedíció indult a felkutatásukra. A csoportot George M. Dyott vezette. A Kuliseu folyónál, a nafaqua indiánok falujában, találtak néhány olyan tárgyat, amely korábban Fawcett alezredesé is lehetett. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a Fawcett-expedíció tagjait megölték és kirabolták a bennszülöttek. A mentőexpedíciót befejezettnek nyilvánították.

Az alezredes és társai megtalálására, illetve egyértelműbb bizonyítékok felkutatására még további 5 kutatócsoport indult a vadonba. Közülük 3 eredménytelenül tért vissza, a további kettőt pedig szintén elnyelte az őserdő.

1952-ben a közép-brazíliai Kalapalo indiánok arról számoltak be, hogy korábban felfedezők haladtak át a területükön. Megölték őket, mert azok csúnyán beszéltek a gyerekekkel. Az indiánok által megadott leírás illett a három eltűnt felfedezőre. A brazil felfedező, Orlando Villas Boas, ellenőrizte az indiánok beszámolóját. Emberi csontokat, kést, gombokat, apró fémtárgyakat talált a bennszülöttek által megjelölt helyen…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>