Harmóniában 45. – Hörbiger és az üledék vonala

Harmóniában 45.

Hörbiger és az üledék vonala

 

Az áru tulajdonképpen értéktelen. Szerszámok, edények, gyűrűk, botok. A vízi alkalmatosságok primitívek. Inkább lélekvesztők, mint igazi hajók. A bejárandó távolság akkora, mint Franciaország. A tenger szeszélyes és veszélyes. A navigáció kezdetleges, az utazással töltött idő évekre rúg. Vevő nincs, látható ellenérték sincs. Az utazók csak leteszik a szajrét az Isten háta mögötti helyre, hová minden veszélyt felvállalva elhajóztak, s már fordulnak is vissza. Igyekeznek haza. A többségüknek sikerül ez, de mindig akadtak áldozatok is. Az ember, ugyebár halandó.

A helyszín a Csendes-óceán szigetvilága. Új-Guinea és környéke.

Ez pedig nem egy kalandfilm bevezető részének szinopszisa. Nem a Rapa Nui folytatása. Az itt közölt néphagyományt Malinowski írta le az Argonauts of the Western Pacific (A Nyugati Csendes-óceán hajósai) című művében. Mint megfigyelte, az ottani bennszülöttek időről időre felkerekednek, hogy e látszólag érthetetlen rituálé kívánalmainak eleget tegyenek.

Denis Saurat arra az álláspontra helyezkedett, hogy logikus magyarázatot csak a régmúlt értelmes cselekedetei adhatnak e meghökkentő (pót)cselekvésre. Az 1958-ben elhunyt vallástörténész arra az álláspontra helyezkedett, hogy a jelenséget egy néhai birodalom létezésének feltételezése magyarázza meg. A hajdani államszervezetben a mostani bennszülöttek őseinek időről időre az adószedés központjába kellett zarándokolniuk, s ott, a megfelelő használati tárgyak átadásával, lerótták hozzájárulásukat az állam működéséhez.

Az adószedő állam ugyan az idők folyamán széthullott, ám a leszármazottak még mindig úgy látják jónak, hogy eleget tegyenek alattvalói kötelezettségüknek. Eljárásuk fakadhat a büntetéstől való félelem talajából, de azt sem zárhatjuk ki, hogy a rítus fenntartásával a megszűnt államhatalmat kívánják éltre lehelni, ki tudja, mióta. Egy társadalom széthullásának számos oka lehet. Például természeti kataklizma. Máig fennmaradt egy hawaii mítosz, mely a Hawaii-szigetektől délnyugati irányban, Szamoán, Raratongán át Új-Zélandig húzódó ősi földről emlékezik meg. Ka-houpo-o Kane (Kane isten teste) néven tisztelték ezt a földet. Mindaddig, míg a Moana-nuikai-oo (“A mindent elnyelő hatalmas tengerár”) néven emlegetett pusztító özönvíz az egész földet el nem borította. Csak a hegyek csúcsai maradtak szárazon. E csúcsok képezik ma a csendes-óceáni szigetvilágot.

A Húsvét-szigeten fennmaradt legenda szerint az idők hajnalán Uoke, a pusztítás istene rombolta szét az ősföldet. Darabjait egy ásóbot segítségével a levegőbe dobálta. Csak a “föld közepe”, Rapanui (a bennszülöttek egybe írják a nevét) maradt meg belőle az óceán közepén. Úgy tűnik, a csendes-óceáni térség mítoszai alátámasztják Saurat feltételezését az egyszer-volt-birodalom hajdani fennállásáról. Ha pedig a történelem hajnalán létezett lakható föld, s működött rajta jól szervezett állam, megint Atlantisz problémaköréhez jutottunk vissza. (Vagy Mu kontinenséhez, ha valakinek az jobban tetszik.)

A Polinéz szigetvilágtól keletre, az Andok égbe nyúló csúcsai között, 3.812 méterrel a tenger szintje fölött, Peru és Bolívia határán, egy titokzatos és csodálatos természeti képződmény található: a Titicaca-tó. A Balatonnál 13-szor nagyobb tó hossza 190 km, szélessége 80 km. Átlagos vízmélysége 107 m, legmélyebb pontja 282 m. A vize sós. Ez a tó első és talán legnagyobb rejtélye. A medret környező szárazföld kémiai összetétele ugyanis nem indokolja a víz sótartalmát. Mi több, önmagában kizárná ezt a lehetőséget.

Honnét került hát a só a tó vizébe? Talán a tengerből? Persze, tudjuk, hogy a tenger szintje közel 4.000 méterrel a tó alatt van! Most… Találtak viszont egy 700 km hosszú tengeri üledékvonalat, ami a tengerpart egykori vonalát jelzi az utókor számára. Ez az üledékvonal a Titicaca-tótól kissé északnyugatra fekvő Umayo-tónál kezdődik. Ott éppen 100 méterrel van magasabban a Titicaca-tó jelenlegi vízszintjénél. Déli irányban haladva, a rejtélyes tavunknál még mindig + 30 méter a szintje, s végpontjánál, a Coipasa-tónál, 150 méterrel húzódik alacsonyabban, mint a vizsgált vízszint.

Ami ettől is megdöbbentőbb: az üledékvonal nem egyenes, hanem görbe! A táv első negyedén 0,3 métert süllyed kilométerenként, az utolsó negyeden pedig 0,6 métert. A következő meglepő következtetést vonhatjuk le ezekből a körülményekből: valamikor itt húzódott a tenger felszíne, de nem a mi fogalmaink szerinti vízszintet mutatva, hanem ahhoz képest domborúan! Teljesen logikusan következik innét az is, hogy az egykori tenger vize ragadt a hegyek közé annak idején, amikor sok ezer méterrel az üledékvonal alá szállt le a tengerszint.

A kérdés most már csak az, hogy a kontinens volt-e egykoron ennyire mélyen, a víz alatt, vagy a tenger hullámzott ilyen magasan a jelenlegi felszíne felett? A szárazföld 4.000 méteres emelkedését nehéz volna elképzelni anélkül, hogy a hegyláncokkal szabdalt plató széttöredezzen. Azt gondoljuk, igen könnyű belátni, hogy a földrész ilyen mértékű és geológiai értelemben véve igen gyors megemeléséhez gigantikus erőknek kellett volna fellépniük. Azok viszont csak a fizikai törvényeknek engedelmeskednek: ott törték volna szét a kontinentális lemezt, ahol az a leggyengébb. Akár több ezer darabra. Törés viszont nem volt, erről szintén az egyenletes üledékvonal tanúskodik.

Az üledék lerakódása 250-300 ezer évvel ezelőtt (azaz a harmadkor végén) szűnt meg a vonalon. A tenger ekkor hagyta el ezt a szintjét – és igen gyorsan, mert az alacsonyabb tengerszint feletti magasságokban nem volt érdemi üledék-képződés. Tiahuanaco (ajmara nyelven Tiwanaku) városát a közelében található Napkapu kapcsán korábban már megemlítettük. A város különleges kidolgozottsággal bíró andezit-, bazalt-, diorit- és mészkő-épületei a megalitikus építészet remekei. Romos állapotukban is lenyűgözőek a nem emberi léptékű gigantikus kőtömbök.

Manapság is a régészeti viták kereszttüzében áll rendhagyó lelet-együttese. Nincs magyarázat arra, hogy az írást nem ismerő egykori ajmara indiánok miért építették meg egyáltalán. Az építkezés hogyanjára pedig végképp nem tud válaszolni senki. Senki?

„Érdekes kérdés: úgy tűnik, mintha a szétszabdalt kőtömböket óriások rakosgatták volna a helyükre. De a kőtömbökbe vágott nyílások, ajtók és ablakok emberszabásúak. És hát miért is készítettek volna az emberek maguktól nyolc méter magas, egy kőtömbből kifaragott szobrokat?” – lamentált a problémán Saurat.

„Joggal következtethetünk arra, hogy az inkák előtt élt egy fejlett civilizáció az országban, és a fennmaradt hagyományok alapján feltételezhetjük, hogy ez a faj a Titicaca-tó vidékéről származott. Következtetésünket alátámasztják azok az impozáns építészeti műremekek, melyek ma is állnak, bár sok év múlt el fölöttük. Az, hogy kik lehettek ezek az emberek, és honnan jöttek, vonzó kutatási téma az archeológus számára – a sötétség birodalma ez, mely messze a történelem határain túl fekszik.” – írja William Prescott, Peru meghódításának története című művében.

„E romok kövei maguk is olyan jellegűek, amilyeneket a világon sehol máshol nem találni. Az Andok elsődleges civilizációja egyetlen későbbi civilizációra sem hasonlít, s egyedi sajátosságait csak végtelenül ősi volta magyarázza.” – írta a fentebb már idézett Denis Saurat. Érdekes ő is, Prescott is, a hivatalos archeológia idő-intervallumát feszegetik. Érzékelik, ki is mondják, hogy Tiahuanaco sem férhet bele abba a 6.000 éves almáriumba, amit az akadémiák az ember társadalmi fejlődésére „jóváhagytak”.

Vajon ténylegesen milyen idősek lehetnek ezek az építmények? Mikor tapodhatták a földet alkotóik?

Arthur Posnansky professzor (1873–1946) állt elő eddig a legmerészebb elképzeléssel. Őszerinte Kr. e. 15.000-10.000 között emelték Tiahuanacoi építményeit. Az indiánok úgy tartják, őseik már akkor felépítették a várost, amikor még nem volt Hold az égen! Érdekes tény, hogy az ásatások során olyan agyagedények kerültek elő, melyeken rég kihalt őshüllőket ábrázoltak az egykori művészek. Ez nyilván zavarba ejti a darwinistákat, akik szerint az ember és az ősállatok nem éltek egy időben a Földön. Persze, ebben az értelemben szemlélve a feltárásokat, még kínosabb leletek is felbukkantak. Emberi csontok. Ebben még nem is lenne semmi különös, de a tárgybani maradványok a toxodon nevű állat csontjaival együtt kerültek elő. A jószág vízilóhoz hasonló patás volt, s a pleisztocén kor végén, legkésőbb 12.000 évvel ezelőtt, végképp lelépett az élet színpadáról. Kipusztult. Tehát a közös nyughely csak ennél korábban valósulhatott meg! Kőbe vésett naptárat is találtak Tiahuanacoban. 1937-ben fejtették meg. Ami a keletkezése időpontjának szempontjából mértékadó információ: a naptárkő díszítésében jelen van a fent említett toxodon fejének stilizált ábrázolása! Tehát bizonyos, hogy az emberek és a harmadkori állatok éltek egy időben a vidéken! A következő kérdés – minden joggal – az, hogy a várost felépítő kultúra elszigetelt jelenség volt-e, vagy képes volt tudását távolabbi területekre is kiterjeszteni? A feladat technikai kivitelezhetőségéről Graham Hancock a következőképpen vélekedik: „A rengeteg nyilvánvalóan különleges építmény, melyet már igazán sokan és sokféleképpen közelítettek meg, mind arra mutat, hogy az a fejlett civilizációs tudás, mely Földünk sok részét elérte – egységes jeleket hagyva maguk után – Amerikát sem hagyta ki a sorból. Annak a fejlett civilizációnak, mely szétszórta Földünk felszínén a tudását nem okozhatott – és nem is okozott – problémát az óceán leküzdése.”

De mi is van azzal az óceánnal? Hol is volt az akkoriban? Az a helyzet, hogy az üledékvonal tanúsága szerint, a harmadkor végén (250-300 ezer évvel ezelőtt) Tiahuanaco város határában hullámzott az óceán. Kikötőváros volt a település… Egy kicsit térjünk vissza a naptáruk megfejtésére! Arthur Posnansky (1873–1946) volt a bolíviai régészeti kutatások rangidőse. Ő fedezte fel elsőként a 3 méteres naptár-monoliton a csillagfordulók és a napéjegyenlőségek jeleit. A német származású Kiss 1928-ban és 1929-ben folytatott helyszíni kutatásokat. Ezt követően, 1937-ben hozakodott elő a hónapok és a hetek általános megfejtésével. Kijelentette, hogy a naptár 290 napos évet számlál. Végül 1949-ben az angol Ashton tárta fel a naptár szimbolikájának mindazon részleteit, melyek segítségével érthetővé vált az alkotók időmérése. Saurat szerint ez a naptár jobb, mint amit mi használunk. Nem jobb annál, mint amit a csillagászaink készíteni tudnának, de jobb annál, mint amit az átlagember használni képes. Azt mondta, az akkori közönség intellektuálisan fejlettebb és tudományosan képzettebb volt, mint a mai! (Hogy is állunk a darwinista lineáris fejlődés-elmélettel?) A kőkalendárium a déli félteke őszi napéjegyenlőségével kezdődik. A csillagfordulók és a napéjegyenlőségek 4 asztronómia szakaszra osztják, minden szakaszt további 3 egységre bontottak. Így alakult ki az ő 12 hónapjuk. Minden hónap 24 napot számlált. A harmadkori hold 37-szer kerülte meg a Földet egy hónapban – a látszólagos mozgása szerint viszont, értelemszerűen, csak 13-szor. A naptáruk mind a valós, mind a látszólagos holdmozgást jelezte – bármikor néztek rá, pontosan tudták belőle a hold helyzetét. A mi, modern kultúránk, sajnos nem áll azon a szinten, hogy a valós és a látszólagos között különbséget akarjon tenni. Mi már beérjük a látszattal, akkor is, ha zagyvaság…

Hans Hörbiger 1860-ban született Bécsben, s ott is hunyt el, 1931-ben. Gépészmérnöknek tanult, míg finanszírozni tudta iskoláit. 1891-től a budapesti Láng Gépgyárban dolgozott: fűtés- és hűtéstechnikával foglalkozott. A Millenniumi Földalatti Vasút építésében is részt vett. 1896-ban szabadalmat jegyzett be az általa kifejlesztett és róla elnevezett acél tányérszelepre. 1900-ban mérnöki irodát alapított Budapesten, amit 1903-ban Bécsbe költöztetett. 1925-ben Alfred fia átvette a vállalkozás vezetését, ezt követően, haláláig, a tudománynak élt. 1913-ban publikálta a Hörbigers Glacial-Kosmogonie-t, egyszerűbben: Welteislehre-t, azaz Világjég-elméletét. Eszerint sok millió évvel ezelőtt a déli égbolt jelenlegi Columba (Galamb) csillagképének helyén, egy hatalmas, vörös csillag helyezkedett el. Ez volt a Csillagok Anyja. Minimum 300 milliószoros Nap-tömeggel rendelkezett. Egyszer belezuhant egy 40 ezer Nap-tömegű, fagyott magú, jeges, halott csillag. Gőzbombává vált, s a Csillagok Anyjából nagy mennyiségű anyag lövellt ki a Lyra (Lant) csillagkép irányába. A massza 3.000 km/sec feletti sebességgel haladt. A Csillagok Anyjának hatalmas gravitációja rövidesen körpályára kényszerítette. A mi Napunk is ott és akkor keletkezett, legalább 18 másik bolygóval együtt. Hörbiger állította továbbá, hogy a Világegyetemet kitöltő anyag miatt nem létezik stabil keringési pálya – minden bolygópálya zsugorodik, mert az égitestek mozgása lassul. Hat kisebb bolygó keringett a Merkúr korábbi, nagyobb pályáján belül, de azok már a Napba zuhantak. Szerinte a Tejútrendszer fagyott jégből áll, a kapcsolódó csillagászati megfigyelések optikai csalódások. A napfoltok akkor keletkeznek, amikor a csillagunk gravitációja befog jégdarabokat, s azok a Napba zuhannak. A keletkező gőz jég formájában a belső bolygókon csapódik le. Ha nagy ritkán eléri a Földet ez a gőz, cirruszfelhők formájában jelenik meg. Ha jégdarabot fog be bolygónk, az jégeső formájában söpör végig.

Az elmélet legérdekesebb része most következik. A Föld már több, jégből álló holdat befogott. Amikor a harmadkori Hold összetört és a bolygónkra zuhant, kataklizmák sorát váltotta ki. Az istenek és titánok harcáról szóló legendák ennek az emlékét őrzik. A jelenlegi Holdat mintegy 12.000 évvel ezelőtt fogta be a Föld. Ez a kozmikus aktus is komoly katasztrófákkal járt: az Özönvíz regéje erről szól. A harmadkori holddal kapcsolatban például Saurat is vélelmezi, hogy amikor elég közel keringett a Földhöz, ellensúlyozhatta annyira a gravitációnkat, hogy a Csendes-óceán például közel 4.000 méterrel magasabban, domború felszínnel húzódjon Tiahuanaco kikötőjéül szolgálva. Amikor pedig az akkori hold lehullott, s megszűnt a gravitációs kiegyenlítő hatás, a Föld vizei a saját bolygó tömegvonzása szerint vették fel elhelyezkedésüket. Az Andok oldalában drámaian lesüllyedt a vízszint, másutt, értelemszerűen, megemelkedett. Kataklizmák sora pusztította az addig virágzó civilizációkat. Közel 300.000 éven át, a jelenlegi Holdunk befogásáig, nem volt éjjeli kísérőnk. Jól emlékeznek az indiánok… Himmler tántoríthatatlan híve lett Hörbiger elméletének. A náci okkult kutatások programjába beépítette a teóriát. A világ a nácik bukása után kiutálta a bécsi gondolkodót, nem érdekelte, hogy szerencsétlen mit sem tehetett arról, halála után mit kezdtek valakik gondolataival. Még a Holdon róla elnevezett krátert is átkeresztelték Dreslandes-kráterre.

Az sem érdekelt senkit, hogy a bécsi férfi 1927-ben közzétette számításait, mi szerint a harmadkori hold lezuhanásának idején 298 nap volt egy Föld-év. Ami, ugye, erősen közelítő értéket ad a 10 évvel később megfejtett, ős öreg naptárral. Ha figyelembe vesszük a kataklizma és a naptárkészítés között eltelt időt, abszolút pontosnak értékelhetjük. Áltudományosnak titulált amatőrtől nem is olyan rossz…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>