Harmóniában 48. – Feljegyzések élő óriásokról

Harmóniában 48.

Feljegyzések élő óriásokról

 

Az Olvasóban felvetődhet a kérdés: Jó, jó, a mitológiából értesültünk az óriások egykori létezéséről, a történelem folyamán elő is ástak már számtalan hatalmas csontot, amit az övékének vélnek, de nem kevés ez? Nem kellene ennél több, vagy kézzel foghatóbb bizonyíték arra nézve, hogy valóban léteztek? Ki látott már például élő óriást?

A kérdés megválaszolása – értelemszerűen – hitelt érdemlő beszámolókon alapulhat. Ezért mi, az eddigi források mellé, az Encyclopaedia Metropolitana-t és a George M. Could és Walter L. Pyle nevével jegyzett, „Anomalies and Curiosities of Medicine” (Eltérések és különlegességek az orvoslásban) című, enciklopédia-jellegű művet vettük alapul. Ez utóbbi írás a hetedik fejezetében foglalkozik a termet, a méret és a fejlődés rendellenességeivel. A szerzők ismertetik azokat a jelentősebb leleteket, amiket az előző részben, az Encyclopaedia Britannica nyomán mi is leírtunk. Ezt követően bemutatják azokat az eseteket, amiket élő óriásokkal kapcsolatban jegyeztek fel a történelmi források.

Plinius (Caius Secundus, élt 23-79 között) az ókori Róma talán legkiválóbb tudósa volt. Gigantikus műve, a „Naturalis Historia” (A természet története), mely nyomtatásban kb. 2.500 oldalt tenne ma ki, szerencsére, teljes terjedelmében ránk maradt. (Az más kérdés, hogy ebből magyarul mennyi hozzáférhető.) Az értekezés összeállításához Plinius áttanulmányozott mintegy 2.000 (!) görög és latin forrást, kivonatolta lényeges részeiket, s egybeszerkesztette a saját tapasztalataival, megfigyeléseivel és következtetéseivel. A szerző beszámol Gabbaráról, akit Claudius Caesar vitetett Arábiából Rómába. Ő 9 és fél láb (2,85 méter) magas volt.

Az Encyclopaedia Metropolitana szerint Plinius beszámolt az Augustus idején élt két óriásról is. Posio és Secundilla fél lábbal voltak magasabbak, mint Gabbara. Egyedülálló termetük miatt, haláluk után, a Sallustians-kertnek nevezett temetőben helyezték őket örök nyugalomra.

Josephus Flavius, kinek óriásokkal kapcsolatos észrevételeiről már szóltunk, lejegyezte Eleazar esetét is. A 7 sing (könyök) (3,12 méter) termetű óriást III. Artabanus pártus király küldte a túszok között, 37-ben Tiberiushoz, az általa kínált békeszerződéssel együtt.

Néhány évvel később Plinius – akit nem tekinthetünk az óriások egyik mintapéldányának – az emberiség degenerációján lamentált. Azon, hogy napról napra kevesebbek leszünk. „Rari patribus proceriores” – ritkák a magas apák – jegyezte le. Végül, a sztoikusok tanításával összhangban, a növekedésnek ezt a hiányát egy általános tűzvész hatásának tulajdonította. Számára ez volt a kézenfekvő magyarázat az alacsony növés elterjedésére. Plinius kapcsán érdemes felfigyelnünk szemléletének mai mércével mérve is korszerűnek tekinthető vonatkozásaira. Összefoglaló műve címe is azt sugallja, hogy a természetet nem egy megdermedt pillanat-felvételként értékelte, hanem történetet, azaz változást, fejlődést tulajdonított neki. Az óriások kihalásával, az ember testének visszafejlődésével kapcsolatban igen meglepő az apákra tett, félreérthetetlen utalása. Bizonyára tisztában volt a jelenség öröklődő hátterével, még ha nem is a mai terminológiának megfelelő, genetikai kifejezésekkel operált. Külön figyelemre méltó, hogy az óriás-növekedést biztosító gének megritkulását katasztrofális környezetváltozásra vezeti vissza, melyet általános tűzvészként határoz meg. Túlzás nélkül megállapíthatjuk hát, hogy Plinius már az evolúciós gondolkodás talaján állt, 1800 évvel Darwin előtt! Más kérdés, hogy nem akart minket a majmokkal rokonságba erőltetni. Ehhez bizonyára hozzájárult az is, hogy ő még látott óriásokat. Darwin pedig csak a Galápagos-szigetek teknőseiben gyönyörködhetett. (Persze, ettől még nem értem, hogy jutottak eszébe a majmok.)

Az 1143-ban elhunyt William of Malmesbury beszámolt a Vergilius által is megénekelt hős, Evandri (Éuandrus) fia Pallantis (Pallas), Aeneis barátja, holttestének felfedezéséről. Mindenki legnagyobb megdöbbenésére, teljes épségben találták meg a sok évszázada halott testet. Nem fogott rajta az idő és az enyészet. Legyőzte a múlandóságot, örökké tartó romlatlansága felülkerekedett. „…tol secula incorruptionem sui superavit…” A legkésőbb 1377-ben elhunyt Mathhew of Westminster szó szerint lemásolta Malmesbury művét. A másolatot saját jegyzettel is ellátta. E kiegészítésben meghatározta Pallantis holtteste megtalálásának pontos idejét is: anno gratiae (Krisztus kegyelmének) 1043. évében történt.

Az 1427-1497 között élt Galeotto Marzio, Janus Pannonius kor- és pályatársa, barátja, ki 1461 és 1486 között gyakran megfordult Mátyás király udvarában, szintén foglalkozott Pallantis romolhatatlanságának kérdésével. „Hogyan találhatták meg Pallas testét, amikor Vergilius szerint elégették azt?” – tette fel ravaszul a kérdést az ismert humanista, ki eretneknek talált tanai (elsősorban az 1478-ban Mátyás királynak ajánlott „De incognitis vulgo”, azaz „Az ismeretlen ember”) miatt az inkvizíció börtönét és nyilvános megszégyenítését is megjárta. Galeotto Marzio kapcsán azt sem zárhatjuk ki, hogy jelentős hatással volt a visegrádi udvarban megjelenő, a szkíta ősatyához köthető, Herkules-kultusz kialakulására. Az bizonyos, hogy királyunk szívén viselte a humanista sorsát, ezért, amikor 1478-ban, tanai visszavonatása után Velencében börtönbe zárták, hol kenyéren és vízen tartották, a magyar uralkodó személyesen közbenjárt érdekében IV. Sixtus pápánál. Ennek eredménye lett, hogy az egyházfő felmentette az eretnekség bűne alól, s visszahelyezték őt a birtokaiba. Mit is állított Galeotto Marzio, az üldözött tanaiban? Azt, hogy aki a józan ész és a természet törvényei szerint él, üdvözülni fog.

Ezzel mi teljes mértékben azonosulni tudunk. Azt is érezzük, hogy eretnekek vagyunk emiatt. Csak éppen nem az Egyház szolgálatában állnak a mai inkvizitorok… Arról azonban nem vagyunk meggyőződve, hogy Vergilius kifejezetten állítja Pallas elhamvasztását. Az Aeneis a következőket tartalmazza a halotti szertartásról:

„- mielőbb hazaküldve a bús palotába,

Éuandrushoz a holt Pallast, kit a legderekabbat,

Elragadott ama könnyes nap, kora sírba taszítván…” – rendelkezik Aeneis az elhunyt harcosok temetésének előkészítésekor. Egyértelmű, hogy nem a csata helyszínén kívánja elhantoltatni barátját, hanem hazaküldi, idős atyjához, hogy szülőföldjén nyerjen örök nyugodalmat. A szöveg arra enged következtetni, hogy nem a hamvait, hanem magát a testet küldi majd haza. Ezt erősíti meg egy következő utalás is:

„Aeneás ekkor két bíborfényes, arannyal

Dús öltönyt hoz elő, melyeket maga szőtt meg, örülve

Művének, hajdan, számára a sídoni Dídó,

És szövetét kihímezte finom, színarany fonalakkal.

Végső tiszteletül betakarja egyikkel az ifjat,

Másikkal meg a tűznek szánt fürtöt szomorúan, …”

Egyértelmű, hogy két, Didó által szőtt öltözéket hoz barátja holttestéhez Aeneis. Egyikkel a porhüvelyt takarja le, amit apjához kíván küldeni, másikkal pedig egy tűznek szánt fürtöt. Minden bizonnyal az elesett hős hajfürtjéről van szó – az fog a halotti máglyára kerülni, a bajtársak porhüvelyéhez, s nem az egész test!

Az eljárás nagyon hasonlít az előző részben említett temetéshez, Ajax holttestének örök nyugalomra helyezéséhez, mely esetben Agamemnon tiltotta meg a hamvasztást. Az Aeneis-nak van azonban egy nagyon érdekes részlete, ami elkerülte sokak figyelmét. A hősköltemény nyolcadik énekében, amikor a had útra kél, Éuandrus a következőképpen fohászkodik az Égiekhez:

„Ámde ti, égiek és te, a menny legfőbb fejedelme,

Juppiter: Arcadiának urán könyörüljetek, esdek,

És a szülő szavait halljátok meg. Ha erőtök

Pallást épségben megtartja, s a végzet is óvja,

S érdemes élnem, mert látom s érintem is egykor:

Élni kivánok s bármily bajt elszenvedek érte.”

Nos, ha elfogadjuk, hogy 1043-ban a Vergilius által megénekelt Pallas holttestét találták meg, azt is megállapíthatjuk, hogy Éuandrus imája meghallgatásra talált. Az égiek ereje Pallast épségben megtartotta. Csak nem egészen úgy, ahogyan azt édesapja remélte. Mindig szoktuk mondani, vigyázzatok, mit kértek Istentől, mert tréfás kedvében még meg találja adni azt…

Ha már Mátyás királyunknál tartunk, nézzük meg, mi történt a XV. század vége felé, itt Európa közepén! Uralkodónk nem nagyon titkolt szándéka volt, hogy megszerezze a Német-Római (Szent Római) Birodalom választott császára címet. E cím, és a mögötte lévő hatalom, emberi- és anyagi erőforrások birtokában kívánta megvédeni hazánkat és Európát a fenyegető iszlám-veszélytől. Bécs elfoglalása is egy lépcsőfok lett volna a céljához vezető úton. Mint tudjuk, a város bevételét követően nem sokkal, vélhetően mérgezés következtében, elhunyt nagy királyunk.

Trónjáért fogcsikorgató versenyfutás kezdődött. Házasságon kívül született fia, Corvin János mellett szólt származása, vagyona, s a tény, hogy nála volt a Szent Korona. A Jagellók mellett szólt azon ígéretük, mi szerint vissza kívánták adni a nemességnek a Mátyás által erősen megtépázott előjogait – vagyis decentralizálni kívánták a királyi hatalmat. Ehhez társult még az a homályos remény, hogy Csehországgal és Lengyelországgal létre jöhetne egy perszónál-unió, Jagelló-házi királlyal az élén, mely képes lenne megvédeni Magyarországot a muszlim inváziótól.

  1. Ulászló kapott először észbe, s felfogadta a gazdátlanul maradt Fekete Sereget. Ennek köszönhette, hogy az 1490-es csontmezei ütközetben legyőzhette Corvin Jánost, s a Szent Korona átadására kényszeríthette. A béke-egyezségben a Délvidék zászlósurává tette Mátyás király fiát – aki hamarosan életét vesztette a törökök elleni csatározásokban. „Dobzse László” lett hát minden magyarok ura, s a királyi hatalmat, ígéretéhez híven, valóban le is gyengítette annyira, hogy semmi sem állíthatta meg a Dózsa-féle felkelésig, majd a mohácsi csatavesztésig tartó szabadesésében az országot.

Ennek a történetnek kevéssé ismert részlete az, hogy volt egy harmadik versenyző is a magyar trónért folyó vetélkedésben. Nevezetesen I. Miksa, aki 1486 óta a Német Királyság uralkodója volt. 1490-ben, Mátyás halála után, visszafoglalta Bécset. A magyar trónról az 1491-es pozsonyi békében mondott le a Jagellók javára, de azzal a kikötéssel, hogy amennyiben trónörökös nélkül halna ki uralkodói águk, úgy a Habsburgoké lesz a Magyar Királyság. Ez az állapot következett be 1526-ban, a mohácsi csatavesztésnél, amikor is II. Lajos királyunk, II. Ulászló fia, életét vesztette a megáradt Csele-patakban. Fő témánk szerint I. Miksa személye az igazán érdekes. Ő ugyanis óriás volt.

A feljegyzések szerint 8,5 – 9 láb (2,55 – 2,7 méter) testmagasságot ért el. Felesége karkötőjét gyűrűként húzta az ujjára. Napi 18-20 kilogramm húst és hozzá 6 gallon bort ivott meg. Ha amerikai gallonnal váltjuk ezt át, akkor 22,8 liter, az Egyesült Királyság gallonjával számolva pedig 27.3 liter italról beszélünk.

Bayard Taylor azt írta róla, hogy magas volt, finoman formált, szőke haja, világoskék szeme, figyelemre méltóan szép megjelenéssel bírt. Hatalmas izomerővel rendelkezett, testét a folyamatos mozgás formálta ki, mindezek következtében korának legmerészebb, legügyesebb és legbátrabb lovagja volt. Mindemellett jó futóként ismerték. Az a legenda járta róla, hogy már fiatal korában nyolc katonát győzött le, fél kézzel. Óriási merészsége azonban olykor a meggondolatlanság határát súrolta. Lejegyezték róla, hogy volt, amikor követte a medvét a barlangjába, s ott küzdött meg vele. Máskor belépett az oroszlán ketrecébe, s meghunyászkodva hasra kényszerítette azt. A zergék és a hegyi kecskék üldözésében az Alpok legmagasabb, legmeredekebb gerinceit is megmászta. A csatákban bátran harcolt, s számos alkalommal bizonyította parancsnoki erényeit is. Elméje termékeny volt új eszközök és megoldások kidolgozásában, támadásait a ravaszság jellemezte. Soha nem várt el embereitől semmit, amit ő maga ne tett volna meg. Maga kovácsolta ki páncélját és meghosszított kardját. Talán, hogy a lovát kímélje, gyakran vonult csatába a gyalogos csapatok élén – kezében karddal, vállán egy irdatlan méretű lándzsával. Katonái tiszteletét és megbecsülését azon alapelvével is kivívta, mi szerint „nem szabad túlzásba vinni a megterhelést és a nélkülözést”. Később akadtak, akik az árja-elmélet egyik központi alakjaként fogták fel és mutatták be személyét.

Annak ellenére, hogy sok csatát személyesen is megharcolt, Miksa is a Habsburgok általános nézetén állt: inkább házasságok révén kívánta biztosítani családja jövőjét.

  1. január 12-én bekövetkezett halálakor egy feltörekvő birodalom-kezdeményt hagyott örökül a trónra lépő unokája, Habsburg Károly számára. A Német-Római (Szent Római) Birodalom választott császáraként és a Német Királyság trónján V., míg Alsó- és Felső-Ausztria főhercegeként és a Tiroli Grófság grófjaként I. uralkodó volt ezen a néven az unoka. Nagyatyjától örökölt birodalma megnövekedett befolyással bírt Németalföld, Spanyolország, Csehország, Magyarország, Lengyelország és Itália irányába. Végül ez, a kiteljesedő befolyás határozta meg Európa érintett részeinek sorsát évszázadokon keresztül, egészen a szomorú emlékezetű első világháború végéig…

Hát nekünk nem voltak óriásaink? Csak a mítoszok ködében, a legendák mélyén keresgélhetjük őket? – kérdezheti, teljes joggal az Olvasó. Már hogyne lettek volna! – állíthatjuk erre, mi is teljes joggal. Mindjárt, elsőnek vegyük szemügyre Miksa magyar kortársát, a legendás erejű Kinizsi Pált!

„A Kinizsi Pál egy parasztember fia vala, és malomból jöve ki szolgálatra. Szolgálata pedig előszer a Magyar Balázsnak hadnagysága alatt. Szép Herkules termetű ember vala, jó eszű és felette nagy erejű. A malomban egyedül felemelte a malomkövet.” – írja róla Heltai Gáspár Krónikája.

A népi legendák is úgy tartják, Hunyadi Mátyás tekintete akkor akadt meg rajta, amikor a malomkövön, mint tálcán kínálta fel a nyeregben ülő királynak a hűsítő forrásvizet. A „Kinizsi malma” címért három malom is verseng a történelmi Magyarország területén: a csucsai Biharban, a kiskinyizsi Abonyban és a nagyvázsonyi Veszprém megyében.

Az 1474. évi boroszlói hadjáratban a lengyelek 60-70 ezer fős seregükkel körbezárták Mátyás király 11 ezer fős hadát. A sáncokon kívül Kinizsi lovas-csapatai portyáztak – elviharzottak egészen Krakkóig is, ha kellett. Olyan sikeresen zárták el az ostromlók utánpótlási vonalait, hogy a világtörténelemben példátlan eset ment végbe: a túlerőben lévő, ám halálosan kiéhezett, elfáradt, végsőkig kimerült ostromlók kértek kegyelmet az ostromlottaktól! 1479. október 13-án aratta Kinizsi Pál legismertebb győzelmét a törökök ellen, az erdélyi Kenyérmezőn. Egyes források szerint 30 ezer török esett el a csata színhelyén. A legenda szerint Kinizsi három törökkel járt győzelmi táncot az esti tűznél: egyet-egyet a két hóna alatt, egy harmadikat pedig a fogai között tartott.

1490-ben, a Fekete Sereggel együtt, II. Ulászló fennhatósága alá került. Ebben az évben I. Miksa elfoglalta Nagyvázsonyt. A rá következő esztendőben Kinizsi visszafoglalta jogos birtokát, kiűzve onnét az osztrákokat. Gigászok harca?

1494 elején országbíróvá nevezték ki. Ebben a minőségében is a törökök ellen harcolt, a déli végeken. Szélütés érte, de hordszékből is tovább irányította a Szendrő felszabadításáért folyó hadmozdulatokat. November 24-én Szent-Kelemenen hunyt el legendás királyunk mitikus hadvezére… És, hogy felidézzük a kedves Olvasó gyermekkori élményeit, szót ejtünk arról is, hogy Kinizsi Pál nem az első Herkules-erejű hőse volt írott történelmünknek. Ilosvai Selymes Péter örökítette meg (Kinizsi kortársaként), Arany János csiszolta örökbecsű formába a Nagy Lajos király udvarában szolgáló vitéz alakját.

 

„…Rémlik, mintha látnám termetes növését,

Pusztító csatában szálfa-öklelését,

Hallanám dübörgő hangjait szavának,

Kit ma képzelnétek Isten haragjának.

 

Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,

Nem terem ma párja hetedhét országon;

Ha most feltámadna s eljőne közétek,

Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.

   Hárman sem birnátok súlyos buzogányát,

Parittyaköveit, öklelő kopjáját,

Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,

És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.”

 

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>