Harmóniában 49. – Feljegyzések élő óriásokról 2.

Harmóniában 49.

Feljegyzések élő óriásokról 2.

 

Ha már a magyar történelemben jegyzett óriásokról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül Botond legendája mellett. A Képes Krónikában is lejegyzett történet a 955-ben, Augsburg mellett történt csatavesztés utáni időkben esett meg.

„…öt esztendeig meg sem mozdúltak, végre Bolgárországba menvén Idropoliszig jutának, s midőn látták, hogy nem jön sereg ellenök, Konstantinápolyig menvén, annak fala mellé szállának. Akkor egy óriás nagy görögöt küldenek ki, ki azt kivánja vala, hogy két magyar birkozzék vele, ekként kiáltozva, hogy ha mind a két magyart földhöz nem veri, akkor Görögország a magyaroknak adót fizetve hódoljon. S minthogy azon görög a sereget igen bosszantotta, egy Botond nevezetű magyar áll ki vele birkozni; s a mint a küzdő tér elkészűlt, bárdját, mellyet hordani szokott vala, ragadva, a város réz kapujához rohana, s abba bárdjával egy csapásra, mint mondják, ollyan rést vága, hogy a görögök azon kaput mint csudát nem akarták kiigazitani. S a mint ezt megtette, a viadal terére fegyvertelenül kiáll, s a magyarok lóháton, a görögök a kőfal bástyáira mint nézők egybegyülekeznek. A mint osztán a görög a városból kijött, hogy a viadal terére menjen, látja hogy Botond egymaga áll küzdeni készen s kiálta neki: miért nem veszen maga mellé másik magyart segítségűl? Akkor Botond rá rohanván mint mondják úgy megragadta, hogy alig telt a bírkozásban egy kis óra, a görög úgy földre terűlt, hogy semmi módon nem birt többé fölkelni. Minek láttára a görög császár s a görögök többi nagyai, a császárné is úrasszonyaival a falról eltávozva palotáikba vonulának, nagy szégyennek tartva, a mi történt vala. És jóllehet az így földhöz vágott görög törött karral életben maradt, csakugyan ezen viadal lőn oka halálának…” – áll a Képes Krónikában.

A későbbi időkben, többek között Benedek Elek feldolgozása nyomán, az az elképzelés terjedt el a köztudatban, hogy Botond alacsony növésű emberke volt, mi több, a magyarok között a legkisebb.

„…Hallj ide, te görög óriás, Botond az én nevem! A legkisebb vitéz a magyarok között. … szentül hitték, hogy az óriás le tudja győzni bármelyik magyart. S lám, a legkisebbet sem tudta legyőzni.”

Azt gondoljuk, a szöveg félreértése nyomán alakulhatott ki ez a tévhit Botondról. Az ugyanis, hogy valaki, a saját bevallása szerint, a legkisebb vitéz a seregében, nem feltétlenül a testméreteire vonatkozik. Sokkal inkább jelentheti az átvitt értelmét a szónak, vagyis a vitézség mértékét. Azaz, a párbajra jelentkező vitéz a sereg (eleddig) legkevesebb érdemet szerzett harcosa. Ami teljesen természetes például abban az esetben, amikor egy fiatal harcos élete első hadjáratában vesz részt. Érdemeket, eladdig szerezni nem tudván, természetes, hogy a legkisebb vitézként mutatkozik be az ellenség bajnokának.

Személyes bátorságban pedig nincs hiány nála – erre utal, hogy fegyvertelenül áll ki ellenfelével szemben.

Jó magyar szóval élve: birokra kelnek. E választott harcmodor arra enged következtetni, hogy a harcoló felek testméretei között óriási különbség nem lehetett. Az ugyanis fizikai képtelenség lenne, hogy egy 150 cm magas, 60 kilogramm körüli birkózó földhöz teremtse 3 méter magas és 200 kilogramm körüli ellenfelét. Ne feledjük, hogy Botond nem parittyával, vagy egyéb, korabeli lő- esetleg hajító-fegyverrel győzte le a görögöt! Szó sincs tehát Dávid és Góliát harcának megismétléséről – test test elleni küzdelem folyt, melyben az erő, az ügyesség és a technikai felkészültség döntötte el a viadal kimenetét.

Botond rendkívüli testi erejét bizonyítja a bizánci érckapun ütött rés dokumentált ténye. Ez a testi erő minden bizonnyal megfelelő testmérettel párosult – vagyis, a magyar bajnok is inkább óriásnak tekinthető, mint átlagos halandónak.

A magyar vonatkozású óriás-történetek felszínes áttekintése után térjünk vissza az angol nyelvű írott hagyaték ismertetésére!

A régi időkben rendkívüli történeteket meséltek a Patagóniában élő óriásokról. A ma Argentínához és Chiléhez tartozó, nagy kiterjedésű földrajzi terület elnevezését egyenesen Magellántól származtatták. Úgy tartották, a vidéken élő, 5 sing (225 cm) magasságú lakosok után nevezte el a „nagylábúak” földjének a kiterjedt területet. Antonio Pigafetta 1524-ben megjelent művében, mely a „Jelentés az első világ körüli útról” címet viselte, kifejtette, hogy az expedíciót vezető Magellán maga adta a Patagónia nevet a területnek. A kapitány portugál anyanyelvén a patagão, legénysége spanyol nyelvén pedig a patagón szó lehetett a névadás alapja. Vagyis, nagylábú – bár a későbbiek során többen cáfolni igyekeztek az első hajósok által megtapasztalt tények valódiságát. Ezen egy cseppet sem csodálkozunk, hisz a későbbiekben, különösen a XVIII. század végétől kezdve, mindennek cáfolni kívánták (kívánják) a valóság-tartalmát, ami az ellelketlenített, materiálisra csupaszított világképbe nem fér bele.

Turner, a természetbúvár később arról számolt be, hogy a Plata folyónál, a brazil tengerpart közelében, 12 láb (360 centiméter) magas, meztelen vadakat látott. Thevenot, Amerikáról készített leírásában, megerősíti ezt. Ő még arról is beszámol, hogy Afrika partjainál, egy hajón látta egy 1559-ben elhunyt amerikai óriás csontvázát. Az óriás 11,5 láb (345 centiméter) magas lehetett életében. Thevenot állította, hogy meg is mérte a csontokat. A lábszárcsont kicsivel hosszabb volt, mint 1 méter, a koponya bő 90 centiméteres átmérőt mutatott – akkorát, mint Borghini koponyája, aki azonban normális testmagassággal bírt.

Brissaud és Meige leírnak egy 47 éves óriást, aki, saját bevallása szerint, 16 éves koráig semmi rendkívülit nem tapasztalt magán. Akkor viszont hirtelen nőni kezdett, s nőtt, míg elérte 215 centiméteres magasságát, s vele 155 kilogrammos testtömegét. Nagyon erős ember volt, jó kedélyű és panaszmentes, majd két évtizeden át. Harminchét éves korában furcsa tüneteket vett észre magán: törzsében és gerincében komoly deformálódások keletkeztek. Háta meggörbedt, s ez a görbülés egészen addig tartott, míg mellbimbó el nem érték a csípőcsontja elülső-felső tövisének szintjét. Éveken át fejfájás, fáradékonyság, éjjeli izzadásos rohamok, levertség és szellemi fásultság kínozták. Brissaud-ék egyetértettek Dana-val és másokkal abban, hogy az acromegália és a gigantizmus között bizonyára egyfajta benső kapcsolat létezik.

Becanus, V. Károly orvosa állította, hogy látott egy 9 láb (270 centiméter) magas ifjút, és egy férfi-nő párt, 10 láb (300 centiméteres) magassággal.

Ainsworth leírta, hogy 1553-ban a londoni Towert három fivér őrizte. E gárdisták mindegyike magasabb volt 8 lábnál (240 centiméternél). A szerző állítja, hogy ők VIII. Henrik leszármazottai voltak. Keresztneveik pedig: Og, Góg és Magóg. Na, tessék! Már megint az a magyar legendárium!

Mi hát a helyzet az Ady által is megénekelt Góggal és Magóggal?

Az Ó- és az Újszövetség, a Holt-tengeri tekercsek, az apokrif irodalom, a Szibillák könyvei, de még a Korán is, negatív figuraként mutatja be a Magóg országában élő Góg fejedelmet.  A Teremtés könyve Jáfet fiai között tartja számon a legendabeli alakot. A zsidó közvélekedés már a Kr.e. I. században a szkíták ősapjaként vette számba Jáfet fiát, Magógot. Legendája is zsidó közvetítéssel került át a klasszikus műveltségbe.

A már többször idézett Josephus Flavius történetíró felelevenít egy Nagy Sándorhoz (III. Alexandroszhoz) kötött eseményt. Eszerint, amikor a makedón hódító, keleti hadjárata során, Szkítia földjét járta, hadának egy része összecsapott a „magogai” néven ismert nomádokkal. Azok legyőzték a világhódító ellenük vonuló seregtestét. Alexandrosz, hogy a jövőre nézve elkerülje egy ilyen kellemetlen meglepetés megismétlődését, a Kaukázus átjárójába érckaput építtetett, hogy mögé zárja a szkítákat.

A legenda szerint az utolsó ítélet közeledtekor ez porrá fog omlani, s mögüle viharként özönlenek elő a bezárt lovas-nomádok, hogy az Antikrisztus oldalán harcoljanak.

A középkor közkedvelt olvasmánya volt Pszeudo-Kalliszthenész Nagy Sándorról írott műve. A Josephus Flavius által lejegyzett legenda megjelent e könyvben is, sőt, még a Korán is átvette azt.

„»Góg és Magóg romlást terjesztenek a földön« […] Ő [Nagy Sándor] azt mondta: »Segítsetek hát erősen engem,hogy egy védősáncot emeljek közétek és közéjük. Hozzatok nekem vasdarabokat.« Amikor végül egyenletesen feltöltötte a két hegygerinc közti területet, azt mondta: »Fújjátok!« Amikor végül felizzította, azt mondta: »Hozzatok nekem olvasztott fémet, hogy reá öntsem!« [Góg és Magóg] pedig nem tudták megmászni azt, és rést sem bírtak ütni rajta. »Irgalom ez az én Uramtól« – mondta ő. »Mikor azonban beteljesedik az én Uram ígérete, porrá fogja változtatni azt. Ez Allah ígérete, igazságként.«”(Korán 18, 93-98, fordította Simon Róbert, megjelent Budapesten, 1987ben, 212−213. oldal)

Góg, Magóg, érckapu, Botond… A bizánci városkapu vajon csak véletlenül cseng össze az Alexandrosz-legendával? Botond kapunyitása után mindenesetre roppant sürgős lett egész Európának iga mögé hajtani a magyarokat. Gejza fejedelem behálózásával neki is láttak a történelmi feladat kivitelezésének…

Góg, ki Magóg király volt, a korai keresztény irodalomban (a Jelenések könyvétől kezdve) alakult át két személlyé: az ördögi Góggá és Magóggá.

„Ha aztán végéhez érkezik az ezer esztendő, eloldják tömlöcéből a sátánt. Az elmegy majd, hogy a föld négy sarkán levő nemzeteket, Gógot és Magógot eltévelyítse, s harcra összegyűjtse őket, azokat, akiknek száma annyi, mint a tenger fövenyéé” – olvashatjuk János Apokalipszisében, a 20, 7-8 alatt.

A Római Birodalom határán időről időre feltűnő lovas-nomádokat egyre-másra Góg és Magóg népeivel azonosították a Birodalom polgárai. Szent Ambrus a gótokban, Caesareai Procopius bizánci történetíró pedig a hunokban vélte felfedezni a „napok végén” utolsó ítéletet kézbesítő sátáni hadakat. Attilát, az „Isten ostorát”, egyértelműen Góg és Magóg megtestesülésének vélték.

Akadtak, akik a vikingekben, a pártusokban, az alánokban, a kazárokban, az arabokban fedezték fel az „ítélet népét”.

A hazatérő magyarokat, kiknek nyilait az egész földrész rettegte, szintén a bibliai „kegyetlen népek” egyikeként tartották nyilván.

A zsidó, a keresztény és az iszlám világ egyértelműen negatív, elutasítandó személyként, személyekként kezelte a Góg – Magóg párost. Azt gondolhatnánk, hogy az Európa irányába integrálódó kora középkori magyar közgondolkodás is ezzel az irányvonallal azonosult. Kézenfekvő lett volna.

Ehelyett viszont mi történt?

A magyar nemzeti (ön)tudat részévé vált a démonizált Góg és Magóg. A XIII. században alkotó Anonymus a következőképpen emlékezik meg róluk:

„A Szkítiával szomszédos keleti tájon pedig ott voltak Góg és Magóg nemzetei, akiket Nagy Sándor elzárt a világtól. […] Szkítiának első királya Magóg volt, a Jáfet fia, és az a nemzet Magóg királytól nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. […] Hosszú idő múlva pedig ugyanazon Magóg király ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai”

A hun-magyar közös eredetet kikristályosító Kézai Simon Kun László királyunk udvarában ténykedett. Vannak, akik úgy vélik, hogy a király keresztény-ellenes politikai nézeteinek alátámasztására született a Kézai-féle eszmerendszer. Arról nem igazán értekeznek, pedig megérne egy misét, hogy mitől és miért lett keresztény-ellenes Kun László királyunk, már, ha valóban az lett, s nem csak a politikában erőst ténykedő papok befolyása ellen lépett fel…

Bárhogy is volt, Kun László nézetei nem nagyon befolyásolhatták a későbbi, legerősebb kezű uralkodónk, Hunyadi Mátyás eszméit. Márpedig Hunyadi Mátyás királyunk erősen hitt a szkíta eredetünkben, s Góggal és Magóggal sem voltak kifogásai. Az udvartartásában alkotó harmadik nevezetes humanista, Antonio Bonfini mester, „A magyar történelem tizedei” című művében, melyben a magyarok szkíta eredetét bontotta ki (emlékezzünk a Herkules-kultuszról mondottakra), részletesen ecsetelte Szkítia földrajzát és történetét. Természetesen, előadta Alexandrosz érckapujának történetét is.

„Sándor 17 nap alatt kelt át a Kaukázuson, és behatolt Szkítiába, ahol egy négy stádiumnyi magasságú,minden oldalon meredek szikla emelkedik, melyen, mondják, a megkötözött Prometheus élt. Sándor ennek a lábánál egy új várost épített, melyet a macedónok hét öregjének szentelt és Alexandriának nevezett el. A Kaspi-tengeren kettős kapu van, amelyen keresztül a szkíták és amazonok kitörtek, gyakran beszáguldozták egész Ázsiát”

Ismét a bizánci érckapu és Botond legendája kísért a gondolatainkban. A lejegyzett Botond-mítosz szerint a nagy erejű magyar betörte a nagykaput, amin aztán senki sem ment be. Van ennek értelme?

Ám, ha a Botond által áttört görög érckapu a Nagy Sándor legendáriumában szereplő érckapu, akkor már sok minden a helyére kerül, ugye? Azzal a kitétellel, hogy máshol és máskor esett meg a történet.

Bármilyen meglepő, a középkori magyarság szégyenkezés nélkül vállalta azt az eredetet, amire az egész, akkor ismert világ rettenettel vegyes gyűlölettel tekintett. Titkos jelképként még a diplomáciai iratokba is beszivárgott Góg és Magóg alakja. Amikor a török oldalán háborúba készült a magyar-irtó Habsburgok, nevezetesen II. Miksa ellen János Zsigmond erdélyi fejedelem, Dudith András, a császár lengyelhoni ügynöke a következőképpen tájékoztatta urát a rá leselkedő veszélyről:

„Azt mondják, hogy Góg és Magóg készülődik megtámadni felségedet” – írta a császári udvarba küldött jelentésében.

Egyértelmű, hogy az osztrákok számára apokaliptikus veszélyként megjelenő erdélyi hadak allegóriája volt a két legenda-béli személy.

Így állt a helyzet Góggal és Magóggal, amikor VIII. Henrik óriásra nőtt fiai őrizték a Towert Londonban.

Vajon miért kapták a gárdisták Góg és Magóg, valamint (a más legendák szerint) hozzájuk csatlakozott, velük szerződött Og nevét?

Minden bizonnyal apokaliptikus erejük miatt. Valószínűleg azt gondolták a környezetükben élők, hogy ők hárman felérnek egy Isten-csapásával. Ők tudták, ők ismerték ezeket a fiúkat.

Vajon óriás volt-e Góg?

Erre vonatkozó, direkt utalást nem találtam a rendelkezésünkre álló forrásanyagban. Rettegett híre nyomán annyi bizonyosnak látszik, hogy gyengécske ember nem lehetett. A közhiedelem fél évezreddel ezelőtt szintén ezt tarthatta, ezért hívhatták a feleség-faló VIII. Henrik hatalmasra nőtt fattyait ezeken a neveken.

Vajon a mi nemzetünk lenne az Antikrisztus ármádiája?

Ezt végképp nem gondolnám.

Ellenben vélem azt, hogy az Ante Christus népe lehetünk. Akik már a Megváltó eljövetele előtt hittek a Szeretet erejében, s a kör-osztós köszöntéssel üdvözölték egymást, hívén a Világmindenséget teremtő Úr végtelen hatalmát és kegyelmét. Ante Christus népe akként is lehetünk, hogy megálltunk az Ő szemében. Megállhatunk előtte. Mindazon kétségbeesett küzdelmek árán, mit nemzetünk legjobbjai vívtak az elmúlt évezred alatt, az Ő hitéért, az Ő nevéért.

Így lettünk széjjeltépve, felhasogatva, keresztre feszítve. Népek Krisztusa, Magyarország.

Nem gondolom, hogy a magyarság további üldöztetése, fogyatkoztatása egy kicsit is csökkentené a Végítéletnek azt az apokaliptikus bekövetkeztét, amit a Jelenések Könyve jövendöl. Sokkal inkább előrevetíti azt. Ezer év bizonyítja, hogy bizony, a magyarok erős karja állította meg az Apokalipszis száguldó lovasait, itt, a halálra szánt Európa szívében.

Antikrusztus vagy Ante Christus? Csak egy betű. De micsoda különbség!

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>