Harmóniában 5. – Ying és yang

Harmóniában 5.

Ying és yang

 

A Tér-emtés (máig tartó) folyamatában a tér beépül tehát az ős-anyag alkotói közé, vagy – más nézőpontból szemlélve a dolgot – az ős-anyag feloldódik a születő térben. A Tér fejlődése az idők kezdete óta meglehetősen előrehaladt. Mint emlékezünk arra, az általam kifejtés alatt álló Tér-emtés-emélet egyetlen pontban mutat közös vonást az uralkodó (többségükben ateista) Genezis-elméletekkel: a kiindulás állapotában. Nevezetesen abban, hogy az általunk ismert Világmindenség a Tér-emtés aktusa előtt egy ős-szingularitás volt, azaz, térbeli kiterjedés nélküli, (akár végtelen) tömegű anyag-kezdemény. Ennek az ős-masszának a hígulása mára odáig jutott, hogy csillagászok véleménye szerint, ha az Univerzum összes anyagát egyenletesen osztanánk el az ismert kiterjedésű Világegyetemben, a Földünk által kitöltött térfogatba kb. 1,5 gramm jutna belőle!

(Érdekes, hogy Hawkins szerint ekkora az alsó tömeg-határa a fekete lyukak képződésének.)

A folyamat logikájából következik, hogy amennyiben valóban végtelen mennyiségű anyag-kezdeményből állt az ős-szingularitás, akkor még végtelen mennyiségű masszának kell a tökéletlen hígítás miatt szétszórtan fellelhető szingularitásokban lenniük.

Ha esetleg az ősállapot minden anyag-kezdeménye megtestesült volna mára ebben a – kétségtelenül – nagyon felhígult Univerzumban, akkor anyagi értelemben el kell vetnünk a világ végtelenségéről alkotott elképzelésünket. Ebben az esetben a véges mennyiségű anyag oszlik szét a folyamatosan bővülő térben, s a folyamat kronológiája a kronoszi végeredményhez vezet – az ős-szingularitás alkotói idővel olyan messzire sodródnak egymástól, hogy egymáshoz való mindennemű kapcsolatuk is elvész majd.

A csillagászat, a fekete lyukak és a Világegyetem tágulásának prognosztizálásával egyelőre azt jelzi előre, hogy folyik még a Tér-emtés, azaz „instant por” és beömlő oldószer is van még a rendszerben.

A tér beépülésének pillanatától kezdve, addig nem látott minőségi változások álltak be az ős-szingularitásból kialakuló Világegyetemben. Mindenekelőtt, a megtestesüléssel megjelent a tartalom mellé a forma is. Tulajdonképpen ez volt az első, emberi elménkkel is felfogható dualitás-pár.

Ugyanakkor megállapíthatjuk, hogy az első, aprócska tér-szegmens „felnyílásával”, az addig osztatlan és homogén ős-anyagban elkülönült egy kiterjedéssel bíró rész, melyben „nem volt semmi”. Azaz, az általa létrehozott és egyben körülhatárolt dimenzióban megszűnt az ős-anyag folytonossága, homogenitása. Ettől a pillanattól kezdve, az addigi abszolútum helyét átvette a relativitás. Az első, parányi tér-szegmens megnyílásával az egész ős-massza kiterjedést nyert, s az anyag végtelen sűrűsége egy csapásra véges sűrűséggé változott.

A tér és az ős-anyag összeépüléséből további új tartalom született: a szerkezet. A hullámként is viselkedő elemi részecskék és a közéjük „ékelődő” tér együttesen határozzák meg azt a 3 D-ben megjelenő formát, amit az anyag szerkezeteként ismerünk. Anyagi pontok az anyagtalan térben – ez a legáltalánosabb felfogás erről a szerkezetről. Minél mélyebbre hatolunk benne, minél parányibb összetevők szerkezetét kutatjuk, annál inkább érezhetjük, hogy maga az anyag kicsúszik a kezünk közül. Teret és teret látunk, még tovább osztható elemi egységek közé, szabályszerűen beépülve. Az atomok, az atommagok szerkezetében, az elemi részecskék között, arányukat tekintve, nagyobb távolságokat találunk, mint a csillagászati rendszerek alkotói között. A beépülő tér, adott vizsgálati rendszerben (atom, proton, neutron, stb.) szigorúan szabályos térközöket alakít ki az állóhullámok között – ami nyilván nem lehet a véletlen műve. A tér keresztjére felfeszített rezonanciák alapállapotban sem közelebb, sem távolabb nem kerülhetnek egymás viszonylatában, mint azt az anyagi jelenség létrehozásához szükséges szabály előírja nekik.

Az egyenetlen ütemű lokális tér-beépülés felfoghatatlan különbségeket okozott az egyre táguló ős-szingularitás partícióinak sűrűségében. Ez a folyamat az eredendő, induktív oka annak a jelenségnek, amit az anyag alapvető sajátosságának tartunk: a mozgásnak.

A tér beépülésével tartalmat nyert az addig nem is létező fogalom, hogy: környezet. A világon minden objektumot a környezete veszi körül, s attól válik egyedivé, hogy elkülönül attól. Létezésének, anyagi megnyilvánulásának határait a környezetéhez képest tudjuk felfogni és meghatározni is. Az objektum viselkedése nagyban függ a környezete jellemzőitől: hogy valami könnyű-e vagy nehéz, sűrű-e, vagy híg, lassú-e, vagy gyors – mind csak a környezettel való összevetésben válaszolható meg, azaz relatív minőséget takar.

De hol van ezekben az ismert összefüggésekben a ying-yang kézzelfogható jelenléte?

A Tér-emtés pillanatából elindulva rakosgatjuk össze a világ természeti folyamatait. Tudjuk, hogy az isteni beavatkozás előtt az ős-anyag jól érezte magát kiterjedés nélkül. Nincs semmi meglepő tehát abban, hogy a mai napig igyekszik ezt az állapotát visszanyerni, ezért tömörödik, ahol csak képes erre.

Tömörödésének azonban határt szab a Tér, ami éppen a megtestesülését tette lehetővé, a távolságok beékelésével. A Tér tehát, értelemszerűen, a távolodás híve, sőt, maga a távolodás.

Ezekből következik, hogy az anyag, amit a tömeggel jellemezhetünk, vonzza az anyagot, a Tér pedig, ami a kiterjedéssel jellemezhető, taszítja a teret. Tehát: tömeg a tömeghez, tér a tértől.

A Tér taszító erejét nem szabad lebecsülnünk – figyelembe kell vennünk, hogy az idők kezdetén, az első kinyíló dimenzió-szegmens képes volt szétfeszíteni a nulla kiterjedésű, végtelen sűrűségű anyagi világ addigi határait!

Az elmélet illusztrálására tekintsünk most meg egy közismert, mindenki által megtapasztalt erőpárt (amiről nem nagyon tudják, hogy ugyanannak a belső kettősségnek az ellentétes irányú megnyilvánulásai): a tömegvonzást és a felhajtóerőt.

A gravitáció kapcsán a tömegek szorzatának és a távolság négyzetének fordított összefüggését Newton óta ismerjük. (G = m1*m2*d-2)

A hidrosztatikai nyomás különbségére alapozott felhajtóerő magyarázatát is ismerjük. A fizikai tétel elmondja, hogy a saját tömeggel rendelkező folyadékba merített hasábra eltérő mértékű hidrosztatikai nyomás hat a felszínhez közeli és a felszíntől mélyebbre fekvő részén. E két nyomás különbsége adja ki a felhajtóerőt. Úgy érzem, hogy ez a levezetés inkább leíró jellegű, a jelenségek filozófiai hátterét igazából nem adja meg. Ugyanis nem alap-, hanem származtatott mértékegységekkel operál, s emiatt éppen a lényeges összefüggések sikkadnak el belőle. A magyarázatban szereplő hidrosztatikai nyomás dimenziója kp/m2 – azaz, a tömeg, a gravitációs gyorsulás és a felület származtatott mértékegysége.

Arkhimédész megfigyelte a sűrűségek különbségén alapuló felhajtóerőt. Igen közel járt a lényeg megragadásához: az adott fizikai test tömeg-tér viszonyát a sűrűsége jellemzi leginkább. Folyékony vagy gáz halmazállapotú közegben, ha nagyobb tömeg-tér hányadú testet merítünk az adott közegbe (környezetbe), az anyag vonzása (gravitáció) legyőzi a tér taszító hatását (felhajtóerő), s a sűrűbb test merül a közeg (környezet) mélyebb pontjára. Ha a bemerített test tömeg-tér mutatója kisebb, mint a fogadó közegé (környezeté), akkor az ős-vonzás (gravitáció) nem képes legyőzni a tér taszítását.

Mindenki előtt ismeretes a strandlabda tipikus esete. Ha a labdát lenyomjuk a víz alá, majd elengedjük, az felfelé halad a közegében, alkalmasint ki is ugrik belőle. Triviális esemény.

De – Einstein nyomán – cseréljük fel az inercia-rendszereket, s vizsgájuk meg a folyamatot a strandlabda szemszögéből! Mit láthat a labda?

Azt, hogy a medence vize elsuhan mellette.

Milyen irányban?

A Föld közepe (az inercia-rendszer tömeg-középpontja) felé.

Miről szól tehát a tömeg-tér kettősség a makró-világ (Newtoni fizikai testek) méret-világában? Minden test a gravitációs tömeg-középpontot igyekszik elérni. Ebben a törekvésében az általános tömegvonzás törvényszerűségének szabálya szerint kap segítséget, ám a felhajtóerő általános szabályai gátolják őt célja elérésében. A vonzást biztosító hatások mértani arányban állnak a zuhanó test és a tömeg-középpont tömegének méretével, négyzetesen fordított arányt mutatnak viszont a zuhanó test és a vonzást gyakorló tömeg-középpont távolságával.

Művi környezetben (vákuumban) vizsgálva tehát a különböző tömegű és sűrűségű testek egyszerre érnék el a tömeg-középpontot. De mi a helyzet, ha a környezetével együtt (természetes módon) vizsgáljuk a zuhanó testet? A toronyból leejtett 1 gramm vas, vagy 1 gramm toll éri el hamarabb a földfelszínt?

Természetes, földi körülmények között nem vákuum a közeg, mindig valami más anyag alkotja a környezetet. Vagy gáz (levegő), vagy folyadék (víz). Szilárd közegről most nem is szólok, mert abban egészen speciálisak a mozgás, s ezáltal a szabadesés törvényszerűségei is.

A toronyból kiejtett vas és a kidobott toll is gyorsulva közeledik az inercia-rendszer (a Föld) tömeg-középpontja felé. Viszont eltérő mértékű gyorsulással hajtják végre ezen mozgásukat. A vas zuhan, a toll pedig lebeg.

Az eltérő mozgás oka a két szabadon eső testre ható felhajtóerő különbözősége. A fizika jelen állása szerint a felhajtóerőt a közeg sűrűsége és a bemerülő test térfogata befolyásolja. Vizsgáljuk meg, mi történik természetes közegben, a tömegközéppont felé zuhanó testtel, fizikai értelemben.

F1 = m*g erővel vonzza a Föld gravitációja.

F2 = σ2*V*g felhajtóerővel taszítja a közeg, amibe belemerül. (σ2-vel a közeg sűrűségét jelöltük.)

A két erő eredője tehát F1-F2 = m*g – σ2*V*g. Ha a zuhanó test tömegét a sűrűségével fejezzük ki, a következő összefüggést kapjuk: F1-F2 = σ1*V*g – σ2*V*g. Összevonás után: F1-F2 = (σ12)*V*g.

Az erők eredőjéből elérhető gyorsulást megkapjuk, ha a zuhanó test tömegével visszaosztjuk a kapott erővektort. Tehát a = (σ12)*V*g / σ1*V. A térfogattal egyszerűsíthetjük a képletet, így a gyorsulás kiszámítására kapott összefüggésünk a következő lesz: a = (σ12) *g / σ1.

Mint látható, a tömegközéppont felé tartó mozgás tényleges gyorsulását a test és a közeg sűrűségének aránya determinálja az elméleti gravitációs gyorsuláshoz képest. Fordítsuk meg a sűrűség értelmezését, s ne azt vizsgáljuk, hogy egységnyi térfogatú anyag hány egység tömeggel bír, hanem arra koncentráljunk, hogy egységnyi tömegű anyag hány egységnyi térfogattal rendelkezik. Máris megállapíthatjuk, kétséget kizáró módon, hogy ugyanazon közegben, a nagyobb térfogat-igényű, azaz kevésbé sűrű anyagok egységnyi tömegére nagyobb felhajtóerő hat, mint a a kisebb kiterjedéssel bíró, azaz sűrűbb anyagok egységnyi tömegére. Tehát lényegében a kitöltött tér mértéke szerint működik a felhajtóerő. Azaz, a tér taszítja a teret!

Miért volt fontos ennek kiderítése?

Mert nyilvánvalóvá vált általa, hogy a természetes fizikai mozgások alapját adó szabadesést kifejezetten a test és környezete tömeg-tér aránya alakítja ki! És valóban ying-yang módjára: anyag az anyaghoz, tér a tértől igyekszik!

Egyéb erők által nem zavart, több komponensű gravitációs rendszerekben mindig a kevesebb teret elfoglaló (nagyobb sűrűségű) anyag rendeződik a vonzási rendszer magjához közel. E centrumtól távolodva helyezkednek el az egyre kisebb tömeg-tér mutatójú testek. Értelemszerű, hiszen a kevésbé sűrű komponens mozgását lassítja a sűrűbb közeg felhajtóereje – tehát később ér a centrumba, mint a sűrűbb komponens. Ennek okán már nem is ér el a centrumba, hiszen a nálánál sűrűbb massza azt már kitöltötte. Következményként, a hígabb komponensek is igyekeznek a tömegközépponthoz elérhető legközelebbi pozíciót felvenni, ezért a „lassúbb” zuhanásban haladó alkotók sugárirányban, mindig a legkisebb elfoglalható távolságban, gömbhéjakat képezve veszik körül a centrumot. (Mint ahogyan a hagyma héjlevelei rendeződnek a növényben.)

Ilyen módon alakul ki a tökéletes természetes elrendeződés, a gömb formája. Ez a rendeződés biztosítja a ying és a yang erőinek – a tömegvonzás és tértaszítás hatásainak – egyensúlyi állapotát az adott rendszerben. Ha most visszatérünk egy pillanatig a vízből kipattanó strandlabdához, megállapíthatjuk, hogy nem érzéki csalódás volt, amikor azt láttuk, hogy a víz elrohan mellettünk a Föld tömegközéppontjának irányába. Ugyanis a Földet és környezetét alkotó minden anyag folyamatos versenyfutásban van egymással, a tömegvonzás középpontjának eléréséért, még akkor is, ha az adott pillanatban érvényes dinamikus egyensúlyi állapotban nem tapasztalható függőleges előrehaladás. Ám amint eltérő sűrűségű anyag jelenik meg valahol (a gáz vagy folyékony halmazállapotú közegekben), a gravitációs átrendeződés azonnal beindul. A nagyobb sűrűségű komponens a középpont felé fog haladni a kisebb sűrűségű komponenshez képest.

Úgy gondolom, innét már nem lehet kikerülni azt, hogy az anyagot nem tartalmazó tér (vákuum) „felhajtóerejének” elvi lehetőségét elfogadjuk. Más kérdés, hogy makrofizikai értelemben, műszeresen ez nem mérhető, mivel a vákuum sűrűsége 0, tehát nem változtatja meg a szabadon eső testre ható gravitációs erő nagyságát.

De mi van a részecskék szubmikroszkópikus világában? Ahol parányi tömegekkel, de az állóhullámokhoz képest irdatlan távolságokkal valósul meg az anyag stabilitása? Ha az anyagmentes térnek nincs taszító ereje, mi óvja meg a részecskéket attól, hogy egymásba zuhanva visszaállítsák a kiterjedés nélküli ős-állapotot?

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>