Harmóniában 50. – Óriások és törpék

Harmóniában 50.

Óriások és törpék

 

Kedves Olvasóink bizonyára megszokták már tőlünk, hogy általában megszokott dolgokról, jelenségekről, történésekről írunk, ám nem megszokott módon. Igen, ez jellemzi minden töprengésünket, kutakodásunkat, véleményalkotásunkat – kicsit nagy ívű fogalommal élve – egész filozófiánkat. Úgy gondoljuk, – szemben az X-akták szlogenjével – hogy az igazság ideát van. Csak a gyakran évezredek óta tartó át-politizálás, a mindenkori domináns érdekeknek való pol-korrekt megfeleltetés mára hegyekben rakta le hordalékát az egykor-volt valóság lényegére, a tévedések vagy hamisságok mostanra teljesen elfedték annak értelmét.

Az emberek pedig, felszabadítva a gondolkodás gyötrelmes terhe (és a hatalom szempontjából bizonytalan kimenetele alól) egészen más problémákkal foglalkoznak, mint az abszolút megfelelés kérdésköre. Szélsőséges esetben a kedvenc futballcsapat következő mérkőzésének várható eredménye sokkal inkább foglalkoztathatja az adott embert, mint földi létezésének egész filozófiája.

Hamvas Béla azt írta egyszer, hogy a történetiség a turba (az emberi eltévelyedés) része, ismerete, kutatása tehát nem járhat haszonnal. A kiváló filozófusnak minden bizonnyal igaza van (ebben is), ám mi mégis teszünk egy halovány kísérletet arra, hogy történelmünk bizonyos, kritikus pontjainak sajátságos megvilágításba helyezésével megpróbáljunk közelebb jutni a Nagy Egész helyes értelmezéséhez.

Itt van, például a tatárjárás kérdése. Kötelező tananyag, mindenki hallott róla. 1241-42 években a tatárok jöttek, láttak, győztek. Muhinál felperzselték a magyar király szekértáborát, majd az egész országot. Megöltek, megnyomorítottak, rabszíjra fűztek nagyon sok jó magyar embert, majd, amilyen gyorsan jöttek, olyan sebesen távoztak. Rombolást, pusztulást, vért, könnyeket és jajszavakat hagyva maguk után.

Ennyi lett volna?

Van ennek értelme? Ahhoz, hogy megértsük, mi történt akkor, mindenekelőtt tudnunk kell, kik voltak a szereplők. Kik voltak, s milyen érdekek mentén tették dolgaikat. Mi köze ennek az óriásokhoz? Avagy a harmóniához, melynek elérése lenne feladatunk ezen az Édenétől megfosztott Földön? Ki fog derülni…

A tragédia magyar vonatkozásainak vizsgálatában vissza kell lapoznunk legalább 2 évtizedet – az Aranybulla kibocsátásának tárgyalásával kell kezdenünk a beszélyt, hogy valamit is megértsünk a későbbiekből. Az 1222. évi, székesfehérvári országgyűlésen, II. András királyunk által kiadott, királyi függőpecsétes okirat volt a magyar történeti alkotmány alaptörvénye. Kibocsátását követően, évszázadokig a rendi szabadság védelmének, a királyi hatalom megszabott mederben tartásának hivatkozási alapja volt.  A nemesi jogok (kiváltságok) lefektetésén kívül, több tételsoron rendelkezik az okirat az országon kívüliek jogállásáról is. Jelen vizsgálódásunk irányultsága szerint a XVI. pont ezekből a legérdekesebb. A következőket mondja ki:

„Hogy izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek. Pénzváltó, kamara-ispánok, só-kamarások és vámosok, országunkbéli nemesek legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.”

Mint azt már régebben, Gilgamessel és az özönvíz által generált változásokkal kapcsolatban, a só világkereskedelmének kialakulásával összefüggésben írtuk, az erdélyi sóbányák révén a Magyar Királyság egyik legfontosabb bevételi forrása a só volt. Ha figyelembe vesszük, hogy értéke az aranyéval vetekedett akkor, már semmin sem csodálkozunk. Mivel adótartalma királyi regálét jelentett, a mindenkori uralkodónak tulajdonképpen mindegy volt, ki kereskedik vele – az adó mindenképpen befolyt a kincstárba. Történetünk idején az izmaeliták kereskedtek a magyar sóval. Az Aranybulla XVI. pontja tehát az izmaeliták jövedelmét kurtította meg, az által, hogy a só elszámolásának manipulálásából a törvény erejével kizárta őket. De kik is voltak ezek az izmaeliták? Czeglédy Károly, a Névtudományi előadások című könyvében a következőket írta róluk:

„Izmaeliták: a középkori Magyarország mohamedán vallású lakóinak összefoglaló neve. Az izmaeliták bolgár, besenyő, kun, káliz, böszörmény, arab stb. nemzetiségűek lehettek. Az Árpád-kori Magyarország mohamedán vallású csoportjai jelentős szerepet töltöttek be az egykori gazdasági életben és a honvédelemben. A római egyház fejei, a pápák is több alkalommal foglalkoztak velük. Királyainkat arra ösztönözték, hogy egyre szigorúbb törvényekkel szabályozzák a hazai izmaeliták életét. Keresztény templom építésére, vegyes-házasságra, szokások elhagyására, széttelepülésre kényszerítették az izmaelitákat. II. Andrással pedig nemes urai megfogadtatták 1232-ben, hogy sem izmaelitákat, sem szerecseneket nem nevez ki a kamarák élére. Kapcsolatban állták az arab világgal…”

E közlésnek a leglényegesebb eleme az izmaeliták honvédelemben betöltött szerepére történő utalás. A felszínes történelem-tanítás azt a téveszmét hitette el velünk, hogy a feudális Magyarországon a nemesek feladata volt a Haza védelme. Ez, önmagában véve, igaz is, hiszen az Aranybulla is rögzítette a IV. pontjában: „Ha a király sereget akar vinni az országon kívül, a nemesek ne tartozzanak vele menni, hanemha az ő pénzeért. Ellenben, ha sereg jönne az országra, mindnyájan tartozzanak menni.”

Ám ez így mégiscsak az igazság egyik fele, ugyanis nem csak a nemesek, hanem mellettük, például az izmaeliták is honvédelmi feladatkört láttak el! De vajon meddig?

Jogaik törvényi megnyirbálását követően, nem lohadt-e kedvük azt az országot védelmezni, mely kiközösíti őket? Az egészen nyilvánvalónak látszik, hogy amennyiben az 1222-ben kiadott okirat csak annyiban említi őket, amennyiben addigi jogaik egy részét a hazai nemességre testálja át, s a honvédelem kötelezettségéből kihagyja őket, mivel csak a jogaik érintett részét átvevő nemességet nevezi meg hadkötelesnek – jogi kötelezettségük nem állt fenn a továbbiakban a honvédelem kapcsán. Az oly sokszor (és joggal) méltatott Aranybullának volt tehát egy ilyen, diszkréten elhallgatott árnyoldala is – meggyengítette a Magyar Királyság katonai véderejét.

Czeglédy leírja, hogy 10 évvel az okirat kibocsátása után, a király megesküdött, hogy izmaelitákat és szerecseneket nem nevez ki a kamarák élére. Mivel a pénzváltó- és sókamarák kapcsán ez már az Aranybullában is benne foglaltatott, joggal merül fel a kérdés: mi szükség volt erre a közjogi aktusra?

Ha dodonai nyelvjárással beszélnénk, azt kellene mondanunk: szép és jó hely lenne ez az Európa, ha több, mint másfél évezrede nem árnyékolná be Napját a rég megbukott Római Birodalom…

A XIII. században, értelemszerűen, Róma, az örök Város vetette ezt az árnyékot. Már az Aranybulla kibocsátásakor sietett III. Honoriusz pápa tiltakozni, annak bizonyos rendelkezései ellen. IX. Gergely odáig fokozta a pápai nyomást, hogy 1231-ben megszületett az okirat első korrekciója. Értelemszerűen, ez a módosítás kifejezetten egyházi érdekeket szolgált. Mindamellett, hogy megerősítette az egyházi birtokok jogi státuszát, az addig világi kézben lévő igazságszolgáltatást is részben papi fennhatóság alá helyezte. Ennek nyomán jelentek meg Magyarországon a káptalani hiteles helyek, ahol a meghatározott esetekben hozott bírói döntéseket jóvá kellett hagyatni az egyház képviselőivel.

Az egyre nagyobb gazdasági és pénzügyi hatalomra szert tevő Rómát azonban ez már nem elégítette ki. A királyi sómonopóliumot is maguknak akarták a papok. (Bizonyosan nem a magyarok javára kívánták felhasználni, mert akkor éppen jó helyen lett volna a királyi kincstárban is a jövedelem.)

A Muhiig vezető történetnek van egy további elhallgatott szereplője: Róbert esztergomi érsek, a vallonok földjéről származó, idegen ajkú és idegen szívű főpap. Még Gertrúddal, II. András királyunk első hitvesével érkezett Hazánk földjére. A királyné hathatós támogatásával egyre magasabb pozíciókat tölthetett be, mígnem 1226-ban a magyar egyház feje lett – Esztergom érseke. Ezt a hivatalát 1239-ig töltötte be. (A jöttmentek korabeli országlását igen plasztikusan mutatja be Katona József örökbecsű drámája, a Bánk Bán, mely az 1213. év vége felé játszódik, ám a benne lefestett közállapotok alkalmasak a tatárjárásig tartó időszak általános jellemzésére.)

Róbert érsek sem tudott soha azonosulni az őt befogadó ország és az őt felemelő nemzet lelkületével. Idegen maradt mindhalálig, s ha csak tehette, a magyarok ellen cselekedett. A pápa növekvő tekintélyét és hatalmát ki akarta használni arra, hogy a királyi sómonopólium átvételével tovább erősítse személyes hatalmát és befolyását. Miután az uralkodó elutasította ezen igényét, az érsek 1232-ben egyházi tilalom (interdiktum) alá vette egész Magyarországot. Az interdiktum hatálya alatt bezártak a templomok, nem eskettek, nem kereszteltek, s nem temettek a papok. A király hatalmára nézve közvetlen befolyással nem bírt ez az egyházi hátbatámadás, mert őt a rendek bírálták el, de az ország lakosságának hitéletét, családi életét teljesen felbolygatta Róbert érsek intézkedése. Ilyen körülmények között került sor a bizonyos felesküdésre. A rendek, a rendkívüli helyzetben, biztosították a királyt támogatásukról, ha ő újból, eskü alatt garantálja a nemesfémhez és a sóhoz kapcsolódó kizárólagos jogaikat. Szerencsétlenek, még csak nem is sejtették, hogy nem a koncesszió alapján ténykedő izmaeliták, a mohamedánok, hanem saját főpapjuk veszélyezteti kiváltságukat, mi több, országuk puszta létét…

  1. András panasszal fordult a pápához. Sokat nem adtak volna azért, hogy sérelme meghallgatásra talál majd – hiszen korábban, több tételsoron, ő sértette meg a pápát. Például, amikor nem engedte át neki a Német Lovagrend által benépesített Barcaságot, vagy Kúnországot.

Mégis, megtörtént egy kisebb csoda. A pápát bosszantotta magyarországi helytartójának önkényeskedése, nem bízott a helyzet durva kezelésének sikerében, ezért saját kezébe vette a konfliktus feloldásának kivitelezését. Felfüggesztette az esztergomi érsek által kimondott egyházi tilalmat, s még azon év őszén Magyarországra küldte pápai legátusát, Pecorari Jakabot, Palestrina püspökét.

Természetesen, nem mondott le a magyar kincstár ilyetén kirablásának végrehajtásáról, de sokkal politikusabb eszközökkel élt, mint Kárpát-hazai ügynöke.  A legátus akciójának fedő-sztorija a Magyarhonban élő zsidók és izmaeliták keresztény hitre térítése volt, egybekötve a világi és egyházi vezetés között kirobbant viszály kivizsgálásával. Hamar kibújt azonban a szög a zsákból: a következő év elején, a legátus a halicsi hadjáratán tartózkodó király tudtára hozta a pápa azon óhaját, hogy adja az egyház kezébe a só-monopóliumot. Az egyházfő által megszerkesztett, 10 pontból álló egyezményt adott át Pecorari Jakab, amit a királynak változtatás nélkül kellett aláírnia, a pápa óhaja szerint. Az egyezmény szerint megszűnt az izmaeliták só-kereskedelmi koncessziója, mi több: hivatalok betöltésén túlmenően, a gazdasági tevékenység folytatásától is eltiltották őket.

Az ultimátum, a só-kereskedelem sorsának rendezése mellett, az egyházi személyeket kivette a világi igazságszolgáltatás hatálya alól, s a magyarországi püspökségeknek 10.000 márka kártérítés kifizetését rendelte el az állami kincstár terhére. Az izraeliták és izmaeliták jogfosztása mellett előírta azok mihamarabbi keresztény hitre térítését is. Hogy pontosan lehessen tudni, kiket kell téríteni, a pápai egyezmény megkülönböztető jelzések viselését írta elő a mohamedán vallásúaknak.

  1. augusztus 20-án, a hadra kélt sereg beregi táborában, a magyar király aláírta a pápai diktátumot. Ezzel Magyarország sorsa megpecsételődött. Jó királyunknak ugyanis fogalma sem volt arról, kik azok az izmaeliták, akiknek megélhetését elvágta azzal, hogy egyházi kézbe adta a só-kereskedelmet. Ahogyan azt sem tudta, kik azok az izmaeliták, akiket ő még soha nem látott, s fogalma sem volt róla, tartanak-e kapcsolatot a Magyarországon kalmárkodó hitsorsosaikkal. Nem tudta, kiknek a haragját vonja országa fejére.

Julianus barát ugyanis, Magna Hungária felkutatása kapcsán, csak 5 évvel később, 1238-ban küldte meg második jelentését tatárokkal kapcsolatos tapasztalatairól, melynek ismeretében bizonyára másképpen gondolkodott volna jó királyunk az egyház és nemesei izmaelitákat kirekesztő javaslatairól.

Julianus a következőket tudatta a tudatlanokkal:

„Elmondták nekem néhányan, hogy a tatárok hajdan azt a földet lakták, ahol most a kunok tanyáznak, és valójában Izmael fiainak mondatnak, amiért most az izmaeliták is tatároknak akarnak neveztetni.”

Elindult Európa ellen egy nép, mely feltörekvőben volt, éspedig annyira, hogy minden, vele egy valláson álló nép is arra törekedett, hogy egy nemzetté váljék vele. A híradás időpontjában már 5 éve voltak kiközösítve, gazdaságilag, emberileg ellehetetlenítve az ős hitsorsosaik, kik a Magyar Királyság megbecsült kalmárai és katonái voltak egy fél emberöltővel azelőtt. Bizonyos, hogy az itt kisemmizett izmaeliták panaszai nem jutottak el hozzájuk?

Arra nézvést, hogy milyen erőt képviseltek a keletről ide készülő harcosok, ismét Julianus barát tudósítása szóljon hozzánk. A tatár kán körülményeiről a következőket írta:

„Székel pedig a következő módon: Akkora nagy palotája van, hogy ezer lovas lép be egy kapuján, és meghajolva neki a lovasok, ugyancsak lovon ülve ki is mennek.”

Kinek épült az a palota, melynek kapuján ezer lovas léphet be egyszerre? Annak ugyanis semmi értelme, hogy mélynövésű embernek építsünk nagy kaput, mert lóháton kíván uralkodója elé járulni. Aki foglalkozott már lovakkal, tudja, hogy a megpihentetett ló kapál, prüszköl, nyihog és ürít. Miféle méltósága van annak az uralkodói palotának, melyben a megjelentek lovai sugárban vizelnek és lócitromot potyogtatnak – alkalmasint bélgázok zajainak kíséretében? Tehát, bizonyos, hogy nem lovasoknak épült a hatalmas kapu. Gyalogosoknak készült az – olyanoknak, akik csak ekkora bejáraton át tudnak kényelmesen közlekedni. Ettől viszont még éppen használhatják lovas átjárásra is – ha valami belső kényszer ezt követeli meg tőlük. Az óriások tatárok közötti jelenlétére a tudósítás egyéb részlete is félreérthetetlenül utal:

„Az előbb említett vezér meg készíttetett magának egy roppant nagy és magas, aranyoszlopokon nyugvó ágyat, mondom, aranyágyat, a legdrágább mennyezettel, amelyben dicsőülten és dicsőítve ül drága ruhába burkolózva. A palota kapui pedig mind aranyból készültek, melyen át lovasai épen és sértetlenül haladnak át.”

A mongol kánnak roppant nagy ágyra van szüksége. Nem trónszékről beszélünk, ami az alattvalók fogadásánál kiemelné hozzájuk mért nagyságát, hanem ágyról! (Korábban már idéztük a Biblia vonatkozó részét, mely szintén egy óriás ágyáról, annak méreteiről és fellelési helyéről számolt be.) Az ágyban egészen mást szoktak cselekedni, mint a trónon. Amit az ágyban követ el az uralkodó, az nem publikus, szemben a trónon gyakorolt cselekedeteivel. Egyébként is, mi értelme lenne egy mély növésű tatár elöljárót óriási ágyra ültetni? Hogy még jobban kihangsúlyozzák apró termetét, közönséges halandói mivoltát? Aligha…

És miért ül nyilvánosan a hatalmas ágyon? Az a leginkább valószínű, hogy akkora méretű kánnal állunk szemben, kinek trónja, méretét tekintve, inkább hatalmas ágynak tűnik az átlagos alattvalók szemében… Persze, egyedül ez a kán is képtelen lenne leigázni a Nyugatot. Ahhoz hadsereg is kell – ugyancsak extra méretű és erejű harcosokból. Julianus erre nézve is tájékoztatta Európa hatalmasait:

„Ugyanő azt is mondotta, hogy a tatárok földjén túl él egy nagy nép, minden emberi fajtánál magasabb és nagyobb, ezeknek fejük oly nagy, hogy semmi módon nem illik testükre. Ugyanez a nép a földjéről ki akar jönni, hogy mindazok ellen harcoljon, aki csak ellenáll, és elpusztítson minden országot, amelyet csak le tud igázni.”

Ugye, megmondtuk, hogy elérünk az óriásokig? Annak ellenére, hogy törpékkel kezdtük ezt a beszámolót! Úgy gondoljuk, Julianus barát segítségével megtaláltuk Góg és Magóg népét. A rettegett népet, mely annyira nem magyar, hogy 1241-42-ben megtalálta, és kis híján teljesen elpusztította a magyarok Hazáját.

Nagyon nehéz dolguk nem volt. Róma és az idegenek (az akkori EU) érdekeinek présében minden erőt kisajtoltak a Magyar Királyság testéből a törpék. Az országnak jártányi ereje sem maradt, nemhogy harcértéke. A többit, a dicstelen csatát, a rettenetes pusztulást, ismerjük. Az óriások sem kegyelmeztek…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>