Harmóniában 53. – Malakiás

Harmóniában 53.

Malakiás

 

Az előző részben felvetettük annak lehetőségét, hogy a keresztény Európa ellen engesztelhetetlen gyűlöletet tápláló muzulmán terroristák akár félre is értelmezhetik a pápa Nagycsütörtökön tett, Jézusra emlékező lábmosási gesztusát. Előretörésük jeleként, agressziójuk igazolásaként is értelmezhetik – magyarán szólva: vérszemet kaphatnak tőle.

Azóta annyi történt, hogy a Húsvétot követő napon terrorcselekmények megvalósításával fenyegették meg egész kontinensüket, nevén nevezve üzenetükben Magyarországot is. Hogy a katolikus egyházfő behódolásként is értelmezhető gesztusának van-e köze ehhez a fenyegető fellépéshez, vagy nincs, azt csak a robbantásokat kilátásba helyező szélsőségesek tudnák megmondani. Óvatosan megjegyezzük, hogy a felelős politikai személyek erélytelen fellépésének ilyen hatásait nem zárhatjuk ki a történések jövőbeni alakulásának okai közül. Mint minden küzdelemben, ebben a jelenlegi, migráns-válságnak kinéző kontinens-megszállásban is a saját erényeire és az ellenfél gyengeségeire építhet bármely fél.

Az ember csak áll, figyel, és azon töpreng, vajon mi jöhet még? A 2012-re megjósolt világvége elmaradt-e, vagy csak éppen elkezdődött akkor, s az idő méhében szép lassan csecsemővé cseperedik a magzat? A bekövetkező változások egy új Aranykort hoznak-e nekünk, vagy végképp eltörlik mindazt az értéket, amit mostanáig generációk százai megalkottak? Vajon ki tud válaszolni fel-feltörő, komor kérdéseinkre?

A gazdasági, politikai vagy katonai szakértők? A dolgok folyásának lehetőségeit, nagybani összefüggéseiket képesek felvázolni, de, prognosztikai tudományuk matematikai-statisztikai megalapozottsága okán a véletlennel, mint sorsokat alakító tényezővel, nem tudnak számolni. Például nem tudnak kalkulálni egy olyan terroristával, aki a saját utasítási rendszerén is keresztüllépve, személyes bosszútól vagy gyűlölettől vezérelve, végrehajt esetleg valamit, amitől teljesen új, addig nem is álmodott fordulatot vesznek az események. Csak azért, mert cselekedete valahol, valakiknek átlépte az ingerküszöbét. A válaszlépés pedig újabb eseménysor kiinduló okaként fog manifesztálódni a történelem menetében. Mi lesz Európából, ha az ügyek elfajulása nyomán, az itt élő emberek bőrszín, vallás és nemzetiségi hovatartozás ismérvei mentén gyilkolászni kezdik egymást?

Kihez forduljunk a közeljövőre vonatkozó kérdéseinkkel? Talán a jövendőmondókhoz? A felvetés nem is olyan nevetséges, mint amilyennek első pillanatban látszik. Természetesen, nem a néhány ezer forintért kültelken rendelő, kártyából, gömbből, tenyérből jósolgató modern, megélhetési látókra gondolunk ez esetben. Őket meghagyjuk a párkapcsolatok és egzisztenciális kérdések jövőjét fürkésző magán-ügyfeleknek.

A magunk részéről, a társadalom egészét érintő, közös jövendő titkainak megfejtéséhez a történelemből ismert – és jóslataik megvalósulásában többszörösen leigazolt tisztánlátók jelenkorunkra vonatkozó elmondásait vesszük alapul. Tudjuk, hogy a nyugati civilizáció, különösen az utóbbi 250-300 évben milyen ellenséges viszonyban áll minden lelki és szellemi jelenséggel. A materializmus szurkába ragadva csak azt fogadja el a világ részének, amit megtapasztal, vagy a tapasztalatok nyomán észérvekkel igazolni képes. A jövő látásának lehetőségét ilyenformán kizártnak tartják.

Ezt a megközelítést mi nem tudjuk elfogadni – ha úgy tetszik, már materialista alapon is esélytelennek tekinthetjük. A kvantumfizika előretörésével, kísérleti úton hoztak létre olyan jelenségeket, melyek a hagyományos materialista szemlélettel nem is létezhetnének. A részecskegyorsításnál például belefutottak az egyidejűség jelenségébe. Azaz, a kilőtt elemi egységnek nem volt szüksége időre a „puska” és a „céltábla” közötti út megtételéhez. Einstein szerint a fény sebessége az Univerzum legnagyobb haladási üteme. Vagy mégsem?

Olyan tapasztalásba is belefutottak, amikor a „céltáblán” hamarabb megjelent az elemi „lövedék”, mint ahogyan a „puska” csövét elhagyta. Máskor meg teljesen meglepő helyen bukkant fel a részecske, ahol nem lett volna szabad tartózkodnia. Mindezekből az következik, hogy a világ elemi felépítésében semmi sem kizárt.

Még a jövőből érkező információ sem.

Általános tapasztalás, hogy a jövendőmondáshoz értő, különleges képességekkel bíró emberek álmukban, vagy egyfajta révült állapotukban voltak képesek elérni a még meg sem történt események látását. Ezek az információk nem direkt tartalommal értek el hozzájuk, mint például egy tankönyv lapjairól az ott felvázolt tények és összefüggések, hanem érzelmi-hangulati jelképekbe, mögöttes jelentést tartalmazó szimbólumokba sűrítve képeződtek le. A hétköznapi fogalmakká való átalakításuk külön feladatot jelentett az álomlátók számára – s az egyik legnagyobb „szakmai” különbséget éppen a „fordítási” képességük tette közöttük.

A történelem számos példát mutat arra nézvést, hogy létezhetnek emberek, akik képesek meglátni és köznapi nyelvre lefordítani az eljövendő idők üzenetét. Nyilvánvalóan nem tökéletesen adatolt, lexikon módjára használható jóslatokat adnak. Ez már csak azért sem lehetséges, mert révületükben olyan tárgyakkal, jelenségekkel találkoznak, melyek kifejezésére az ő valós korukban még fogalom sem született. Ám a dolgok irányultságáról, a természeti és emberi viszonyok állapotáról hasznos és használható képet adnak nekünk. Ha figyelünk rájuk…

A jelen korunkra vonatkozó, múltban született jövendölések sorát – éppen a katolikus egyházfő fellépésének okán – egy néhai egyházi személy, a XI. században, Írországban élt Szent Malakiás püspök jóslataival kezdjük.

Írország négy történelmi tartományából (Ulster, Leinster, Munster és Connaght) az északiban, Ulsterben található Armagh városa. Ezen a helyen látta meg a napvilágot az Úr 1095. évében Mughron Ua Morgair egyházi tanító fiúgyermeke, Máel Máedóc. A gyermek hamar kitűnt szellemi képességeivel: hétéves korában már folyékonyan beszélt, írt és olvasott latinul. Nyolcéves korában, egy év leforgása alatt, elveszítette szüleit. Az árván maradt, zseniális fiút ekkor egy környékbeli remete vette magához. Az egyház is felfigyelt képességeire, s Máel Máedóc előtt megnyílt a tanulás lehetősége. A katolikus iskolák elvégzését követően, 1119-ben pappá szentelték. Ekkor vette fel a Malakiás nevet. Saját kolostort kapott, s ő, korát messze megelőző tudással és módszerekkel, élt is az így megnyílt lehetőséggel. Klastromába gyűjtötte azokat a környékbeli szerzeteseket, akik a lelki élet megélése mellett nem zárkóztak el a kissé világinak is értékelhető, effektív munkavégzéstől. Malakiás önfenntartó gazdaságot szervezett a rendház működésének biztosítására. Jó termésű években még cserekereskedelemre is jutott gazdaságban megtermelt gabonából, zöldségből, gyümölcsből és haszonállatokból. Malakiás fontos feladatának tekintette népe sorsának javítását, ezért rendszeresen továbbképzést szervezett a környék gazdálkodóinak. A rendháza által megismert és kipróbált, jónak bizonyult, újszerű eljárások (vetésforgó, okszerű trágyázás, növény- és állatnemesítési fogások) alkalmazására oktatták a pórnépet.

Ma „franchise”-nak hívják azt a rendszert, melyet vélhetően ő alkalmazott elsőként a történelemben. Önfenntartó kolostor-hálózatot hívott életre, melynek rendházai a hitélet gyakorlása mellett, azonos alapelveken, azonos módszerekkel és technológiákkal, hatékony háttérgazdaságokat működtettek. Szükség is volt erre a megoldásra, mert Írország akkoriban nem teljesen heverte ki a közel két évszázados viking megszállás nyomait, ráadásul polgárháborús állapotok uralkodtak az országban. A hatalom megszerzéséért 9-10 király folytatta ádáz küzdelmét, Anglia és Wales irányából folyamatosan fennállt a normann beavatkozás veszélye.

Ebben a társadalmi közegben, érthető módon, egyre nőtt Malakiás tekintélye, ami odáig vezetett, hogy 1132-ben rábeszélték, fogadja el szülővárosa püspöki székét.

1139-ben, az akkor regnáló II. Ince pápa meghívására, Rómába zarándokolt. Az egyházfő, több alkalommal, négyszemközti magán-kihallgatáson fogadta a püspököt. Az ír pap előadta neki elképzeléseit hazája egyházának megreformálásáról. Róma püspöke biztosította őt egyetértéséről és támogatásáról. Ennek az utazásának eredménye lett a ciszterci rendhez tartozó, francia Clairvaux-i Bernáttal kötött barátsága. (Őt ma Szent Bernátként tiszteli a katolikus egyház.) Élénk levelezés alakult ki közöttük, Malakiás később többször meglátogatta Bernátot. Eszmecseréik középpontjában a Szent Grál és a Templomos Lovagrend állt. Bernát a téma avatott szakértőjének számított, hiszen nagybátyja, André de Montbard, a Rend egyik alapítója, s három évig nagymestere is volt. Armagh püspöke élete ennek a szakaszában gyógyítani kezdett, egyes állítások szerint sikeresen próbálkozott a levitációval is. Olyan vélekedés is akad, mely erre az időre teszi jóslatai keletkezésének kezdetét. (Ha figyelembe vesszük, hogy a Szent Grál, szakrális értelemben véve, nem pusztán egy edény, hanem a Megváltó isteni képességeinek tárgyiasulása, akkor cseppet sem csodálkozunk ezeken a fejleményeken.) Az ír klérus 1148. évi, Inishpatrick-i zsinatán még elnökölt Malakiás püspök. Az egyházi gyűlés számos reform-javaslatát jóváhagyta.

Szent Péter trónusán ekkor már III. Jenő pápa ült, aki Bernát tanítványaként sok jót hallott az ír püspökről. A zsinat után, egyházfői meghívásra, Rómába indult Malakiás, hogy próféciáit megossza a katolikus főpappal. Útközben a Clairvaux-i ciszterci rendházban szállt meg. A kolostor falai között érte tragikus és hirtelen megbetegedése, melynek következtében, november 2-án elhunyt. Az egyház 1190-ben szentté avatta. Ahogyan ilyen eljárásnál szokás, számba vették és ellenőrizték a személyéhez köthető csodákat. Az igazolt csodák között szerepeltek az addigra bekövetkezett jóslatai is. (Csak a rend kedvéért jegyezzük meg: Szent Bernát egykori klastromja ma börtönként működik. Nem nagyon értjük ennek a megoldásnak a kiváltó okait, de nincs is ránk bízva ez ügyben semmi. Aki így döntött a hely sorsáról, biztosan tudja, miért tette.)

Malakiás igazoltan bekövetkezett jövendölései közül egyik éppen a saját haláláról szólt. Hét évvel annak bekövetkezte előtt megírta az esemény helyét és idejét. Ahogyan ő fogalmazott: az ecclesia patiens ünnepnapján, hazájától távol, francia földön fog elhunyni.

A hamarosan bekövetkező angol megszállást és annak 7 és fél évszázados tartamát is előre megmondta. Az első hódító 1171-ben lépett ír földre. Az Ír Szabadállamot 1922-ben kiáltották ki.

Írt arról is, hogy 7 évszázad múlva a „föld gyümölcsei megrohadnak”, s ennek folyományaként „a sziget majdnem kipusztul”. Írország 1845 és 1852 között élte át a „Great Famine”, vagyis Nagy Éhezés néven elhíresült ökológiai katasztrófát. Egymillió ember éhen halt, másik millió pedig kétségbeesésében elvándorolt hazájából. Az akkor fő élelmiszer- és takarmánynövénynek számító burgonya rothadását a Phytophthora infestans nevű gomba okozta. A gombafaj rendszertani besorolását, törzsének pontos megállapítását 2013-ban oldotta meg a tudományos világ. „Végre felfedeztük a pusztító kór okát” – jelentette be örömittasan egy nyilatkozatában Hernán Burbano, a németországi Max Planck Intézet kutatója. Mit mondjunk erre? A modern technika lehetőségeivel, mintegy 170 évvel a csapás után megállapítani a baj okát – nem rossz.

De mit mondjunk akkor Szent Malakiás teljesítményére, aki 700 évvel előre megjósolta a bajt? Kora technikai felkészültségével, úgy, hogy soha nem is látott krumplit! A növényt ugyanis Amerikából hozták be Európába, tehát 1492 előtt esély nem volt Írországban találkozni vele. A püspök ezért nem nevezi a nevén a terményt, hanem csak körülírja, mint a „föld gyümölcsét”. Árnyalja a képet, hogy a burgonya termesztése csak megtalálása után két évszázaddal, az 1700-as évek elején terjedt el öreg kontinensünkön. Lippay János kertészeti alapműve, az 1664-1667-ben megjelent Posoni kert minden, akkor ismert fogyasztható zöldségnövényt sorra vesz, a krumplit azonban meg sem említi.

Igen érdekes része Malakiás jóslatainak a pápákról írott jövendölés-sorozata. A hagyomány szerint, II. Ince egyházfőnél tett látogatása alkalmával a Vatikán kertjeiben, ligeteiben sétált, amikor révült állapotba került. Kábult állapotban találtak rá. Ő elmondta, hogy látomása támadt, de erről nem akar beszélni, míg a pápától engedélyt nem kap rá. II. Ince ismét fogadta, s meghallgatta a révületről tett beszámolóját. Róma püspöke írásba foglaltatta vele az elhangzottakat, s hallgatási fogadalomra kötelezte. A lepecsételt iratot a Vatikán könyvtárában helyezték el.

1590-ben a bencés rendi szerzetes, Arnold de Wyon találta meg a kéziratot a Biblotheca Apostolica Vaticana egyik szekrényének mélyén. Az írást kicsempészte (tulajdonképpen ellopta) a könyvtárból. Öt évvel később az anyagot sajtó alá rendezte, s kiadatta.

A Szent Malakiás által az eljövendő 112 pápa személyére vonatkozó jövendölés az 1143-44 között regnáló II. Celesztintől kezdve az utolsó hivatalba lépő egyházfőig tartalmaz megállapításokat. E megállapítások rövid, rejtélyes, latin nyelvű frázisok, az érintett személyek jellegzetességére tesznek utalást.

Az 1140-ben keletkezett irat a következőképpen jellemzi II. Ince utódját, sorrendben a 165. római pápát: „Ex castro Tiberis” – azaz, a Tiberis menti kastélyból való. Valóban, II. Celesztin a Tiberis-parti kisváros, Cittá di Castello szülötte volt. Eredeti neve is őrizte ezt: Guido di Castellano-ként látta meg a napvilágot.

A 179. pápát, az 1241-ben regnáló IV. Celesztint, „Leo Sabinus”-ként aposztrofálja az irat. Megválasztása előtt a közép-olasz Sabina régió püspöke volt, címerében pedig oroszlánt ábrázoltak.

Az 1492-1503 között, sorrendben 214.-ként hivatalt viselő Borgia-pápát, VI. Sándort, „Bos Albanus in portu” jellemzéssel látta el a szerző – ami annyit tesz, hogy Albanus ökre a kikötőben. A botrányairól elhíresült egyházfő eredetileg Albano és Porto püspöke volt. (A porto, portu szavak a kikötőt jelentik.) Címerében fellelhető az ökör.

A 242., 1691-1700 között hivatalt betöltő XII. Ince pápa jellemzésére a „Rastrum in porta” (Gereblye az ajtóban) jellemzést írta Szent Malakiás. Az egyházfő eredeti neve így hangzott: Antonio Pignatelli del Rastrello. Az olasz rastrello szó ugyanazt jelenti, mint a latin rastrum, vagyis gereblyét. XII. Ince nevezetes volt arról a szokásáról, hogy bíborosait gyakran az ajtóban állva fogadta, illetve arról, hogy nem is igen szándékozott leülni velük. Megbeszéléseiket állva folytatták le – állítólag komoly aranyér-problémákkal küzdött, ezért preferálta az ácsorgós tanácskozást.

1846-1878 között, sorrendben 255.-ként IX. Piusz pápa töltötte be az egyházfői posztot Rómában. Őt „Crux de Cruce”, azaz a Kereszt keresztje bonitálással látja el a jóslat. 1870-ben az Olasz Királyság katonai erői megszállták Rómát, s Őszentségét lemondatták a Pápai Államról, az Olasz Királyság javára.

A lista 102. pápájára, az Egyház 256. vezetőjére, az 1878-1903 között regnáló XIII. Leóra a „Lumen in coelo”, azaz Fény a Mennyben kijelentést teszi Malakiás. Az egyházfő címerében egy üstökös látható.

A 258. katolikus egyházfő, XV. Benedek, a „Religio depopulata”, vagyis az „elnéptelenedett vallás” jelzőt kapta. 1914-1922 között töltötte be hivatalát. Világháború és forradalmak… Tűz, vér és gyűlölködés…

A 262. pápát, az 1963-1978 között kormányzó VI. Pált, „Flos florum”-ként, azaz, Virágok virágaként írja le a jövendölés. A pápa címerében három liliom látható. A teológiai szövegekben a liliom, mint virágok virága jelenik meg.

Az 1978-ban, alig egy hónapig hivatalban álló 263. egyházfőt, I. János Pált, „De medietate lunæ”, azaz a félholdtól származóként írja le a jövendölés. Felszentelésekor és halálakor is félhold volt az égen. Külön érdekesség, hogy az észak-olasz Belluno (Szép hold) megyében született.

Az 1978-2005 között egyházat vezető II. János Pált „De labore solis” (A nap munkájából eredő) jellemzi az irat. Van, aki szerint a világot számtalanszor körbeutazó pápa misszióira utal a szerző. Mások szerint „Napfogyatkozás” a helyes fordítása és értelmezése a frázisnak. 1920. május 18-án, Karol Wojtyla születésének napján, részleges napfogyatkozás volt, csakúgy, mint 2005. április 8-án, temetése idején.

A lista utolsó előtti, 111-ik megjegyzése a 2005-2013 között hivatalban volt, sorrendben 265. pápáról, XVI. Benedekről szól. „Gloria olivæ”, vagyis az „Olajfa dicsősége”. Vannak, akik a bencés rendnek Szent Benedek által kiválasztott első jelképét, az olajágat ismerik fel ebben a közlésben. Mások úgy tudják, hogy 2011 őszén Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök egy több száz éves olajfát ajándékozott a katolikus egyházfőnek, a Vatikán és Izrael között virágzó kapcsolat elismeréseképpen.

Ezzel elérkeztünk a 112., utolsó bejegyzéshez Szent Malakiás pápai jóslataiban.

„In persecutione extrema Sacrae Romanae Ecclesiae sedebit Petrus Romanus qui pascet oves in multis tribulationibus quibus transactis civitas septicollis diruetur et Iudex tremadus iudicabit populum suum. Finis.”

Magyarul:

„Az Anyaszentegyház utolsó üldözése idején Péter, a római fog uralkodni. A juhokat sok szorongattatás közepette fogja legeltetni. Ezután a Hét domb városát elpusztítják, és a rettenetes Bíró megítéli népét. Vége”

Tudvalévő, hogy a pápák, Szent Péter iránti tiszteletből, soha többé nem vették fel az első egyházfő nevét. Ezt a szokást Szent Malakiás is ismerte, mintegy 900 évvel ezelőtt.  Az utolsó pápa személyének beazonosításában tehát semmiképpen nem önmagában kell a Péter keresztnevet szemlélnünk. Római Péterként kell kezelnünk a személyt, ami nyilvánvalóan arra utalhat, hogy jelentősen különbözik az első, Jeruzsálemi Pétertől. Jeruzsálemi Péter volt az, akire Jézus rábízta Egyházát, Római Péter lesz az, akitől visszaveszi.

Hogyan is imádkozunk az apostoli Hitvallásban?

„…de újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat

és országának nem lesz vége.”

Ez a hitünk alapja. Ezt várjuk kétezer éve, tehát nincs félnivalónk. Csak a jó úton kell járnunk az Ő eljöveteléig.

De merre vezet a jó út? A most hivatalban lévő Ferenc pápa, bár nem vette fel Péter nevét, melytől elődei is tartózkodtak – mégis olyan nevet visel, amelyet még soha egyetlen krisztusi helytartó sem használt – több, mint ezer éve ő az első, aki ilyen megoldáshoz folyamodott. (a János Pál névösszetételt leszámítva.) Név-választása, rendkívüliségében, hasonlít tehát ahhoz, mintha felvette volna Péter nevét.

Az 1198-ban trónra lépett III. Ince pápa volt az első, akinek címere megtekinthető. Átnéztük a több, mint száz pápai címert, egyiken sem találtunk feliratot. Csak Ferenc pápáén jelent meg ez a heraldikai megoldás. Az is igaz, egyedül őhozzá, az utolsó földi helytartónak jövendölt személyhez nem írt Szent Malakiás frázist. Leírta helyette az Utolsó Ítélet eseménysorát.

„Miserando atque eligendo” áll a szalagban a szöveg. Jézus Urunk és a vámos találkozásának evangéliumi leírásából való az idézet. „Könyörületre méltónak, emiatt kiválasztandónak” találta az esendő embert, ezért így szólt hozzá: Kövess engem!

Egy picurka problémánk van a jelmondattal. Ha kötőszó nélkül próbáljuk meg értelmezni, vélhetően „köznyelvi” latin fordításban, a szavakat, a Google fordítója minden megvizsgált nyelven a következő megoldást adja: „Miserando eligendo” = „Szerencsétlen választás”, „an unfortunate choice”, „eine unglückliche Wahl”, „un choix malheureux”.

Urunk, Istenünk!

Add, hogy ez a mögöttes értelem csak a holt nyelv szavainak játéka legyen! Jöjjön el a Te országod!

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>