Harmóniában 54. – Jelenések Könyve I.

Harmóniában 54.

Jelenések Könyve I.

 

„A háború ma nem anyagi, hanem morális és exisztenciális kérdés, ahogy sohasem volt anyagi, hanem mindig morális és exisztenciális.” – írta Hamvas Béla  A háború nagysága és az ember kicsinysége című esszéjében. Ha alaposabban figyelembe vesszük a körülöttünk zajló mai folyamatokat, bizton megállapíthatjuk, hogy igaza volt. Az a háború, ami hol jól, hol kevésbé jól látható eszközökkel folyik most is, sok mindenféle jelleget ölthet -–ám anyagit a legkevésbé sem. Eszközeiben, persze, hangsúlyozottan fellelhetőek az anyagi vonatkozások, de célját tekintve, egészen másról szól.

Gondoljuk csak át, a világot irányító nemzetközi pénzügyi összefonódásoknak mi szüksége lenne még néhány dollárra, súlyos áldozatok és kockázatok árán megvívandó háborúval, ha békében is degeszre kereshetik magukat? Kockára kellene tenniük a teljes jelenlegi jövedelmüket, hogy az alig valamivel nagyobb jövőbenit esetleg megszerezzék. Vezetési szempontból ez a hazárd döntések kategóriájába tartozik – s ők ilyet nem lépnének.

A jelenlegi háború a lelkekért folyik.

Az emberi lelkek birtoklása az a morális és egzisztenciális kérdés, amit Hamvas Béla is felvetett már a maga idejében.

Az emberiség vallási és filozófiai nézeteit az ősidők óta áthatja a két pólusnak: a Jónak és a Rossznak szembeállítása. E két véglet küzd a világ – s ezen belül az ember – feletti hatalom megszerzéséért. Az isteni jóság legyőz minden gonoszat – ez a mi hitünk alapja. Hogy adott társadalom adott korszakában mi minősült jónak vagy rossznak, mondhatnánk, csak egy objektív külső körülmény. Trend, divat, közfelfogás. Tény.

Az, hogy az egyén hogyan viszonyul a természeti és társadalmi tényekhez, mely mértékben idomul az uralkodó áramlatokhoz, vagy, ezzel szemben, milyen mélyen merül a legbelső énjébe, hogy az abszolút jó útját keresse – ez már személyes döntés kérdése. Teljesen önkéntes és maradéktalanul szubjektív. A földi élet végcéljához, az üdvözüléshez, csak az önként vállalt lépések visznek előre az úton. Parancsszóval senkit sem lehet megváltani.

Írásainkban arra keressük a választ, hogy a jelenkor igen terhes időszakában hogyan adjunk jó választ a világ kihívásaira – természetesen életünk fő céljának szem előtt tartásával. Alapvetően azon morfondírozunk, hogyan legyünk jó emberek, s maradjunk jó keresztények, ha istenhitünk miatt fenyegetnek, esetleg támadnak minket. Egy dolgot pontosan tudunk: nem bukhatunk el.

Hamvas Béla idézett írása érdekes felvetést tartalmaz emberi alapállásunkat illetően.

„Az emberi létet nem a tény határozza meg, hanem az elhatározás. A tény külső körülmény, mint az időjárás, a koszt, a kényelem; az elhatározás belső. S az emberi sors nem a külső körülményeken, hanem a belső elhatározáson áll, vagy bukik, győz, vagy visszavonul. Aki elhatározta, hogy Én-jét beveti, az csak nyerhet. Győz, még akkor is, ha elesik. Nem verhetik le. Mert visszavonulásra nem kényszeríthetik. A győzelem minden körülmények között az övé…”

Mindaz, ami a Végidők kapcsán született jövendölések értelmezéséből megtudható, nem a külső, tényszerű világhoz visz minket közelebb, hanem önmagunk megismeréséhez. Így segít abban, hogy megtaláljuk az Én-t, s elhatározásra jussunk. Leginkább abban a tekintetben, hogy melyik oldalhoz akarunk tartozni.

A Jelenések könyve e tekintetben nagyon hasznos olvasmány. Ugyan nem a test túléléséhez írt felhasználói kézikönyv, ám annál értékesebb információkat tartalmaz. A lélek halálának kikerülésére.

A művet Kr.u. 96-ban vetette papírra Szent János. A szakemberek körében vita tárgyát képezi, hogy az apostol János-e ő, Jézus kedvenc tanítványa, vagy csak névegyezőség van a dologban, s az evangélista egy korai követőjét tisztelhetjük a szerző személyében. Tulajdonképpen nem is perdöntő ez a kérdés, a mű önmagáért beszél, értékét nem az alkotó nimbusza kölcsönzi neki. Mégis nagyon nehéz elkerülni, hogy az olvasó ne próbálja meg az író kilétét beazonosítani. A magunk részéről mi az evangélista keze nyomának érezzük a művet. Érezzük – tehát nem értelmi, hanem érzelmi azonosulásban vagyunk vele.

Minden emberi alkotás szoros összefüggésben áll korának körülményeivel, függetlenül attól, hogy azonosulást vagy elhatárolódást hordoz a jelentése. Ahogyan Hamvas Béla a Metapoiézisz-ben írja, a művészi tevékenység célja nem annak megalkotása, ami az ember, hanem annak, ami az ember fölött van, és nem annak, ami az élet, hanem ami az életnél magasabb, és nem annak, ami a természet, hanem ami annál több. A művészet mesteri megalkotása annak, aminél lét-többlet nyilatkozik meg.

Merőben érdekből, pusztán a gyakorlati haszon kedvéért az ember semmit nem tesz a világban – ezt a haszonelvűséget csak a lelkeket veszejteni kívánó, destruktív filozófiák akarják elhitetni velünk. Isten emberi létezésünkbe építette a gyakorlati célszerűségen messze túlmutató mérték elérésének szándékát. Azért teszünk bármit is, hogy legyen, ami még nincs, hogy megvalósuljon valami, ami még nem létező. Ezzel válunk ellenlábasává a fenevadnak, aki volt, de nincs, és mégis van. (De erről majd később szólunk.) A teremtett világban csak az emberi idealitásunkban van valami, ami a természethez képest plusz – és ez nem a fizikai világból való, hanem azon túlról. Nem a biológiai életből ered, hanem azt éppen áthatja, s az anyagi életen túlemeli. Ezt az egyetemleges idealitást emberi értelmünk hordozza, mely abban nyilvánul meg, hogy tevékenységünkben valami univerzális rendet követünk, mely még nincs itt, hanem megvalósításra vár.

A Jelenések könyve művészeti absztrakció már abban a tekintetben is, hogy mint alkotás, a gyakorlati célszerűséget teljes egészében mellőzi, semmi egyebet nem akar, csak az értelem rendjét megvalósítani. Azt viszont nem valamiféle ideológiák, hanem a „vita nuova”, az új élet jegyében. Az ember abszolút, teljes és végleges életének megvalósítását célozza meg. Nem realitás, hanem annál igazabb dolog. Mint már többször írtuk, a materializmussá szűkített valóság,  igen keskeny börtön-cellát hagy meg annak, aki abban hisz. Aki önmagát választja, az csak a biológiai életet, a természetet, a világot választja, az a valóságban élhet – ám az ő valósága csak vak produktivitás. Ő csak a tükröt választja, s távol marad az igazságtól.

Szent János az emberi létnek megfelelő, teljes értékű világ megteremtését célozta meg művével. Az általa felvázolt világ éppen ezért nem reális, hanem hiperreális. Ha korának társadalmi viszonyaiból indulunk ki, azonnal érthetővé válik, miért kiáltott ilyen nagyot a teljes értékű világ eljöveteléért.

A Római Birodalom elfogadott közmunka-programja szerint rabszolgaságba hurcolták a legyőzött ellenfeleket és az arra méltónak talált bűnösöket. A szolgaságra ítélt emberek a legkülönfélébb helyeken találhatták magukat: bányákban, vagy gályák evezőihez láncolva, esetleg az arénába lökve, élet-halál harcra kényszerítve, a nép emelt szintű szórakoztatását biztosítani. A Jézus Urunk mennybemenetelét követően kialakuló keresztény közösségek hamar gyanússá váltak az állami vezetés szemében. Különösen zavaróan hatott az a szeretet, irgalom és könyörületesség, amivel egymáshoz és felekezeten kívüli embertársaikhoz fordultak a korai keresztények. Teljesen érthető ez a megrökönyödés, hiszen egy elembertelenedett világban, saját egyéni érdekeik feladása árán is, egy teljesebb emberi világ kialakításán munkálkodtak Jézus követői. Nyilvánvaló, hogy Róma is törekedett azt az értelmi többletet megélni, amitől emberek vagyunk – csak a vezetés és a nép többsége egészen más úton járva kívánt célba érni. A monumentalitásban vélte megtalálni a kiteljesedést. Hatalmas épületek, erős és nagyszámú légiók, Pazar cirkuszi játékok – vagyis egy kifelé irányuló, külsőségekben tobzódó utat választottak. A befelé, a lélek mélységeibe forduló keresztény alázat ezért is eleve gyanús volt nekik.

A véreskezű Néró volt az első üldözőik sorában. 64-ben, miután felgyújttatta Rómát, hogy a látvány alapján, versben énekelhesse meg a nagy tüzet, a keresztényeket vádolta meg a tett elkövetésével. A kor igazságszolgáltatásának színvonalát jellemzi, hogy az őrült despota szava elegendő volt számtalan igaz ember mártírhalálához. Az elfogott és bűnösnek bélyegzett keresztényeket a legkülönbözőbb, aljas módszerekkel megkínozták és kivégezték. Szent Pétert is keresztre feszítették – így gúnyolva ki őt Krisztus követésében. A legenda szerint Urunk földi helytartója maga kérte, hogy fejjel lefelé feszítsék meg, mert nem akarta magát halálában sem egyenértékűvé tenni Jézussal.

  1. október 24-én született meg Rómában Vespasianus fia, Titus Flavius Domitianus, aki 81. szeptember 14-én foglalta el a császári trónt. Ő volt a Flavius-dinasztia utolsó uralkodója. Nem csak betöltött hivatala, de természete miatt is zsarnok volt, mint arról Suetonius római történetíró tájékoztat minket. Katonái zsoldját évi 300 denáriusra emelte (Augustus uralkodása óta nem kaptak béremelést a gyilkoló gépezet munkásai), emiatt igen népszerű volt a légiók köreiben. Ez a körülmény egyenesen pökhendivé tette az amúgy sem túl szerény uralkodót – az egyébként is valós hatalom nélküli, csak reprezentatív szerepkörű szenátust látványosan mellőzte a döntések meghozatalából.

Azután elérkezett a nap, melyen Domitianus császár úgy gondolta, elég tökéletes már ahhoz, hogy még életében istenné kiáltsa ki magát. Meg is tette, így lett belőle Domitianus, dominus et deus, azaz úr és isten.

Ez a vallási színezetű fordulat alapos okot szolgáltatott neki arra, hogy felségárulás címén bárkitől megszabaduljon, aki útjában állt. További előnyt hordozott, hogy a felségárulók vagyonának elkobzása egyszerű jogi feladvánnyá silányult így. Minden, egyeduralmára veszélyesnek mutatkozó személyt és szellemi irányzatot kiirtott Rómából. A köztársasági érzelmű megnyilvánulásokat halállal büntette, de a sztoikus filozófusokat is száműzette 93-ban. Mivel úgy gondolta, a filozófia önmagában az ő potenciális ellenzékét testesíti meg (vajon miért fél egy isten a gondolatoktól és gondolkodóktól), a következő évben minden filozófust kitiltatott a fővárosból. A keresztények osztályrésze is ez a sors lett. János apostolt, evangélistát ekkor száműzték Pátmosz szigetére.

Domitianus felségsértés gyanújával perbe fogta két rokonát: Titus Flavius Clemenst és annak feleségét, Flavia Domitillát. Zsidó- és keresztény-szimpátiájukat hozták fel vádként ellenük. A férjet kivégezték, asszonyát (aki Vespasianus unokája, Domitianus unokahúga volt) száműzték. Vagyonukat elkobozták.

Az első kivégzéshullámot követően kiépült, s a szenátusi kort idéző méretűre növekedett a besúgó-rendszer, felségsértési perek, kivégzések, száműzetések és vagyonelkobzások követték, többségükben koncepcionálisan, egymást.

Ebben a légkörben és egyéni sorsban élve írta meg Szent János, Krisztus Urunk akkor élő utolsó tanítványa a Jelenések könyvét.

A végleges otthon megtalálásának, a benne való elhelyezkedésnek vágya a porszemben is él. Mi, emberek is porszemek vagyunk csupán a teremtett világban. Semmi rendkívüli nincs tehát abban, hogy Szent Jánosban, lelke és szelleme minden erejével, dolgozott a végleges hazatalálás vágya.

 

„Jézus Krisztus kijelentése, amelyet adott néki az Isten, hogy megmutassa az ő szolgáinak, amiknek meg kell lenniök hamar” – kezdi írását az apostol.

Ezen a ponton nem árt, ha nem csak szívünkben, de elménkben is tisztázzuk Jézus addigi is és azutáni tevékenységének, emberek melletti fellépésének minőségét, eljárásainak isteni megalapozottságát.

Arra a kérdésre, hogy ki is Jézus Krisztus, mindenki tudja az egy szavas választ: a Megváltó. Komoly teológiai polémiákra ad okot viszont, ha azt kezdjük boncolgatni, mi a megváltás, s kiket váltott meg az Emberfia. A Messiás közbenjárása szakrális tartalmának megértéséhez tisztában kell lennünk a megváltás történelmi, társadalmi, jogi hátterével. Mózes III. könyvének 25. fejezete segít ebben nekünk.

A kürtölés éve adja kezünkbe az értelem kulcsát. A törvényhozó azt írja:

(III. Móz. 25:3-4.) „Hat esztendőn át vesd a te szántóföldedet, és hat esztendőn át messed a te szőlődet, és takarítsd be annak termését;

A hetedik esztendőben pedig szombati nyugodalma legyen a földnek, az Úrnak szombatja: szántóföldedet ne vesd be, és szőlődet meg ne mesd.”

Vagyis: a Teremtés aktusára való emlékezéssel, ugarolást rendel el népének. A föld akkori termőképessége nyomán minden bizonnyal elegendő (de elengedhetetlenül szükséges) volt a hét évente beiktatott pihentetés ahhoz, hogy a talaj visszanyerje termőképességét. Ezek, a pihentetéssel töltött évek voltak a szombat-esztendők.

(III. Móz. 25:8-10.) „Számlálj azután hét szombat-esztendőt, hétszer hét esztendőt, úgy hogy a hét szombat-esztendőnek ideje negyvenkilenc esztendő legyen:

Akkor fúvasd végig a riadó kürtöt a hetedik hónapban, a hónap tizedikén; az engesztelés napján fúvasd végig a kürtöt a ti egész földeteken.

És szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának; kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kapja vissza kiki az ő birtokát, és térjen vissza kiki az ő nemzetségéhez.”

A szent ötvenedik év a kürtölésnek esztendeje: a szomorúra fordult sorsú emberek visszanyerik szabadságukat, illetve régi birtokukba lépnek. A zálogba adott birtokok esetét nem kell külön megmagyarázni. A szolgaságba süllyedt emberek sorsa azonban lehet, hogy kevéssé ismert. Az ókorban és a középkor egy részében gyakorta előfordult, hogy az adósságukat visszafizetni nem tudó szabadok vagy családtagjaik elvesztették szabadságukat, s teljesen a hitelező hatalma alá kerültek. Ezt az intézményt hívják adósrabszolgaságnak. A Mózes által közölt isteni akarat szerint ők is felszabadultak a jubileumi években, a kürtölés esztendejében. Persze, nagyon nem lehetett erre a menekülésre alapozni, hiszen három nemzedékenként egyszer jött el a szabadulás Isten által rendelt ideje.

Isten, s hirdetőjeként Mózes, lehetőséget ad azonban ennél rövidebb idő alatti szabadulásra is. Ez, a korábban bekövetkező szabadulási mód a megváltás.

(III. Móz. 25:23.) „A földet pedig senki el ne adja örökre, mert enyém a föld; csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam.”

Két héttel ezelőtt szóba hoztuk, milyen kár, hogy a föld-árverések nyomán keltett bal-liberális hisztéria az irigység magvát képes lehet elvetni jó magyar emberek szívében. Ha az ott írtakhoz hozzá vesszük ezt a mózesi intelmet, még kevesebb okunk marad a gyűlölködésre. Aki Isten zsellére lett a földbirtokán, az bánjon vele úgy, ahogyan az igazi Úr azt elvárja tőle. Szedje termését, viselje terheit, s óvja, óvja, mindenáron, minden enyészettel, ellenséggel szemben. Csak így fordulhat majd boldog aratásba a Haza sorsa.

(III. Móz. 25:24-27.) „Azért a ti birtokotoknak egész földén megengedjétek, hogy a föld kiváltható legyen.

Ha elszegényedik a te atyádfia, és elad valamit az ő birtokából, akkor álljon elő az ő rokona, aki közel van ő hozzá, és váltsa ki, amit eladott az ő atyjafia.

Ha pedig nincs valakinek kiváltó rokona, de maga tesz szert annyira, hogy elege van annak megváltásához:

Számlálja meg az eladása óta eltelt esztendőket, a felül lévőt pedig térítse meg annak, akinek eladta volt, és újra övé legyen az ő birtoka.”

(III. Móz. 25:48-49.) „Mindamellett is, hogy eladta magát, megváltható legyen; akárki megválthassa azt az ő atyjafiai közül.

Vagy nagybátyja, vagy nagybátyjának fia váltsa meg azt, vagy az ő nemzetségéből való vérrokona váltsa meg azt, vagy, ha módja van hozzá, maga váltsa meg őmagát.”

Az isten által megszabott időpont, a kürtölés esztendeje előtt is mód van hát a szabadulásra. Még azoknak is, akik nem tudják magukat kiváltani. Őket azon atyafiuk válthatja meg, aki képes ennek véghez vitelére.

Itt lép az emberek történetébe Jézus, az isteni erejű rokon, aki képes elhozni a megváltást esendő rokonainak. A teológusok egy része úgy véli, a vérrokoni megváltás csak Izrael népére terjed ki, mert Dávid házába nyúló gyökerei miatt a Messiás őket képes, a Mózes által lefektetett isteni szabadalom alapján kimenekíteni elesett helyzetükből. Mi azonban úgy gondoljuk, ennél sokkal nagyobb, egyetemlegesebb a messiási közreműködés hatósugara. A Teremtés aktusától fogva ugyanis vérrokonnak tekinthető a teljes emberi nem.

Túl sok értelme nem is lenne a megváltás érintettjei leszűkítésének, mert, ha szigorúan vesszük Izráel megváltásának paramétereit, akkor kizárunk mindenkit Jézus szabadítói közreműködésének hatásából, aki nem a nevezett nép leszármazottja. Ugyanakkor az ebben az értelmezésben vett kedvezményezettek nem fogadják el Krisztust Messiásként. Ilyen közelítés szerint tehát nem lenne létjogosultsága a kereszténység hitvallásának, mert akik jogosultak a megváltásra, nem fogadják el azt, akik pedig elfogadnák, származásuk okán vannak kizárva belőle…

Maradjunk hát annál az értelmezésnél, hogy az Atya azért küldte ember alakjában Fiát a Földre, hogy a képére és hasonlatosságára teremtett minden ember atyafiaként, mindenki számára közelebb hozza a szabadulás napját. Az Ő eredeti terve szerint a kürtölés esztendejében mindenképp meg fog szabadulni a világ, az addig felhalmozott adósságai alól, ám a megváltói közreműködéssel ez lerövidíthető. Mint látni fogjuk, nem törli el a kürtölés esztendejét, az is meg fog történni a maga idején – ám azoknak, kik méltóvá váltak Jézus ajándékára, nem kell addig várniuk a szabadulásra.

A Megváltásnak van egy nagyon fontos mozzanata. Ajándékba kapjuk. Az isteni törvény szerint ugyanis a megváltást eszközlő rokon nem lép a hitelező addigi jogaiba. Tényleges, megélhető szabadságot ad a szegény atyafiának, s nem új rabságra cseréli a régit!

Nem vagyunk adósok, külső kényszer okán nem tartozunk az Emberfiának. Az, persze, más kérdés, hogy belülről fakadóan ki mit érez kötelességének a szabadítójával szemben. Önkéntesen.

Egy bizonyos: a megváltás megtörtént! Semmi különöset nem kell érte tennünk, mint méltónak lenni egy ekkora ajándékhoz. Mert isteni eredetű az a törvény is, mely alapján a méltatlantól az ajándék visszavehető…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>