Harmóniában 55. – Jelenések Könyve II.

Harmóniában 55.

Jelenések Könyve II.

 

Az Apokalipszis megértése szempontjából elengedhetetlenül fontos, hogy a Megváltó Jézus Krisztus emberekhez fűződő kapcsolatának teljes tartalmával tisztában legyünk. A mostanára uralkodóvá vált liberális (szabados) gondolkodás csapdájában bizonyára sokaknak meghökkentően, hovatovább sokkolóan hangzik, hogy Isten kikerülhetetlen kötelességeket ír elő mindenki – még a Fiú, az isteni Megtestesülés – számára is. Márpedig így van, s tudjuk, hogy az Úr nem javaslatokkal állt elő, hanem parancsolatokat adott.

Az épkézláb lelkületű emberek előtt vitathatatlan, hogy a legrútabb bűn, ami ezen a Földön megcselekedhető, az a gyilkosság. Embertársunk életének kioltása. Isten az özönvíz után, a Noéval és fiaival megújított szövetségében, mit a szivárvánnyal tett örökkön láthatóvá, külön kitér erre a kérdéskörre.

I.Móz. 9:2-6. „És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja az égnek minden madara: minden ami nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott;

Minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelül; amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat.

Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek.

De a ti véreteket, amelyben van a ti éltetek, számon kérem; számon kérem minden állattól, azonképpen az embertől, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét.

Aki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert.”

A direktíva egyértelmű. Gyilkosoknak nincs helyük a teremtett világban. Az emberi élet szentség, az emberi élet Isten éteri tökéletességének anyagi leképezése. Aki embertársa életére tör, Istenre magára tör az. Nincs számára bocsánat – vesznie kell. Isten azonban mégsem avatkozhat bele lépten-nyomon a teremtett világ eseményeibe, ezért rendelkezett arról is, miképpen állíttassék helyre a földi rend, kik és hogyan járjanak el az Ő nevében, ha az emberélet szentségében bántódás esik. Mózes IV. könyvében pontosan körülírja a helyretétel módját és körülményeit. Mindenekelőtt meghatározza, Isten szemében mi minősül gyilkosságnak.

IV.Móz. 35:16-18. „De ha valaki vaseszközzel úgy üt meg valakit, hogy meghal, gyilkos az; halállal lakoljon a gyilkos.

És ha kézben levő kővel, amelytől meghalhat, üti meg úgy, hogy meghal, gyilkos az; halállal lakoljon a gyilkos.

Vagy ha kézben lévő faeszközzel, amelytől meghalhat, üti meg úgy, hogy meghal, gyilkos az; halállal lakoljon a gyilkos.”

IV.Móz. 35:20-21. „Hogyha gyűlölségből taszítja meg őt, vagy szántszándékkal úgy hajít valamit reá, hogy meghal;

Vagy ellenségeskedésből kezével üti meg azt úgy, hogy meghal: halállal lakoljon az, aki ütötte; gyilkos az;”

A halálbüntetés végrehajtására a következő rendelkezést adta a Teremtő:

IV.Móz. 35:19. „A vérbosszuló rokon ölje meg a gyilkost; mihelyt találkozik vele, ölje meg azt.”

IV.Móz. 35:21. „…a vérbosszuló rokon ölje meg azt a gyilkost, mihelyt találkozik vele.”

A szövegből egyértelműen következik, hogy Isten nem lehetőséget ad a vérrokonnak az ítélet végrehajtására, azaz, nem jogot biztosít számára, amivel akkor él, ha akar, hanem kötelezettségként írja elő az ítélet végrehajtását. E drákói szigor érthetővé válik, ha elolvassuk (mai kifejezéssel élve) a törvény indoklását.

IV.Móz. 35:33-34. ”És meg ne fertőztessétek a földet, amelyben lesztek; mert a vér, az megfertézteti a földet, és a földnek nem szerezhető engesztelés a vér miatt, amely kiontatott azon, csak annak vére által, aki kiontotta azt.

Ne tisztátalanítsd meg azért azt a földet, amelyben laktok, amelyben én is lakozom;…”

Az élet szentségének megtörésével felborul az isteni harmónia, disszonancia áll be a gyilkossággal megbecstelenített földön. A mózesi ediktum alapján az Istennek tetsző állapot csak a főbenjáró bűn elkövetőjének likvidálásával állítható helyre.

Vajon mi lehet ennek a drákói szigornak az oka?

Minden bizonnyal a jó és a rossz örök harcában kell keresnünk ezt is. Isten senkit nem enged erre a világra születni a rombolás szándékával. Nem teheti, hiszen a saját képmására alkotott teremtményekről van szó – és a Teremtő nem rombolja le a saját művét. Aki mégis a pusztítás szolgálatába áll, s a gyilkosság elkövetéséig képes megélni gyűlölködését, nos, ő nyilvánvalóan elveszítette Istentől kapott lelki beállítottságát, s az Úr művét pusztító, lázadó démonok szolgálatába állt. Az Atya pedig minden eszközzel óvja ártó munkálkodásuktól a világot.

A főbenjáró bűn elkövetőjén ítélkezni akar – mégpedig minél hamarabb. Ítéletét azonban a lélek felett mondhatja ki – ezért kell azt idejekorán elválasztani a testtől, s visszaküldeni a Teremtőhöz. Vélhetően ezek a mózesi direktíva alap-megfontolásai.

A gyilkosságot oly súlyos bűnként kezeli Isten, hogy lehetőséget sem ad a felmentésre.

IV.Móz. 35:31. „Az olyan gyilkos életéért pedig ne vegyetek el váltságot, aki halálra való gonosz, hanem halállal lakoljon.”

Ezen a ponton kapcsolódunk vissza az előző részben írtakhoz. Mégpedig a megváltás kérdéséhez. Úgy gondolom, ha a gyilkos testi életét nem mentheti meg váltság, akkor a lelke sem marad megváltható. A teljes entitásnak pusztulni kell az elkövetett szörnyű bűn miatt.

Ezzel Jézus isteni közreműködésének egy újabb, meghökkentő részéhez érkeztünk.

Az idők múlásával egyre inkább megjelentek olyan törekvések a vallásos gondolkodás felhígítására, melyek Jézust pusztán a szeretet, a megértés és a megbocsátás hírnökének mutatták be. Bizonyos, hogy megvan a romantikája ennek a közelítésnek, de az is bizonyos, hogy hitünk szent irataival nem áll összhangban. Az ilyen egyoldalú hangsúlyozás alkalmas egy új fajta vallás, a kikönnyített „kereszténység light” elhintésére, de tudatában kell lennünk, hogy Isten rendeléseinek mellőzésével éppen az ő akarata ellen vezeti követőit.

Emlékezzünk vissza: az előző részben bemutattuk, hogy Krisztusnak, az Isten hasonlatosságára teremtett ember vérrokonának, joga volt a megváltásunkra. Éppen ez jelzi az ő isteni nagyságát, az általa adott mennyei ajándék mérhetetlenségét, hogy szabad akaratából, még a legutolsó megkísértését is elhárítva, önként váltott meg minket. Ezzel felvállalta a vérrokonságot velünk.

A vérrokonsággal viszont magára vette a vele járó kötelmeket is. Nevezetesen a fentebb idézett, vérbosszú iránti kötelességet is.

Vallásunk alapját képezi a Szentháromságba vetett hit. Biztosak lehetünk tehát abban, hogy a Fiú nem fog szembe fordulni az Atya akaratával, hiszen egy Istenben lévő személyekről beszélünk. A lázadás valaki mások dolga, s azok meg is teszik ezt.

Legfőbb ideje, hogy a rózsaszínűre festett ideákat visszacseréljük a valóságra. Számoljunk azzal a jövőbeni ténnyel, hogy Jézus király csak azoknak Messiása, kiknek kezéhez nem tapad ártatlanok vére. Akik viszont éppen ezáltal veszítették el lehetőségüket a Megváltásra, konkrétan a vérrokon bosszújára számíthatnak Tőle. Mivel ez Isten rendelése…

Ezek után vetődik fel a kérdés: hogyan lehetünk istenes követői a Jó Pásztornak, a végtelen szeretet Fiú-Istenének?

Az Apokalipszis erre nézve is tartalmaz konkrét útmutatásokat.

A Jelenések könyve első részében Szent János bemutatja Jézusnak a kisázsiai egyházakhoz küldött üzeneteit. A könyv írásának idején hét gyülekezet működött a térségben, a könyvben leírt hét menora minden bizonnyal a keresztény közösségeket szimbolizálja. (A kereszténység első két évszázadában a hétkarú gyertyatartó, mint Isten lelkének jelképe, volt a gyülekezetek emblémája. A kereszttel csak az ezt követő időben cserélték le a menorát.)

A Megváltó üzeneteiben, mindegyik közösségnek külön megcímezve, szót ejt azok erényeiről és mulasztásairól, vétkeiről is. Megfogalmazza a jövőbeni működésükkel kapcsolatos elvárásait is – a teljesítés elmaradásának esetére komoly büntetéseket helyez kilátásba. Ne feledjük el, hogy a keresztény-üldözetés kezdetének évszázadában járunk, maga a szerző is száműzetésben él Pathmosz szigetén, utasításit Jézus az akkor még csekély számú követőjének adja ki – mégis, kegyetlen szankciókat helyez kilátásba az ellene szegülőknek! Akinek füle van, hallja meg!

A mendemondákkal szemben álló módon, igen elgondolkodtató kijelentéseket találunk a Krisztusnak nem tetsző megnyilvánulások minősítésére is. A mendemondák, a keresztény embereket gúzsba kötni kívánó híresztelések azt tanítják, hogy mindent és mindenkit szeretni kell – még az ellenségeinket is. (Megjegyzem, ha ez így volna, akkor a sátáni indíttatású, romboló egzisztenciákat, tehát végső soron magát a Gonoszt is szeretnünk kellene, ami, ugye, teljességgel abszurd elvárás lenne.) Ha valóban ez volna Krisztus földi cselekedeteinek végső üzenete, akkor vajon hogyan kerülhettek be a Jelenések könyvébe a következő részletek?

Az Efézus-beli gyülekezetnek üzeni a Megváltó:

Jelenések 2:2  „Tudom a te dolgaidat, és a te fáradságodat és tűrésedet, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted”

Jelenések 2:6 „De az megvan benned, hogy a Nikolaiták cselekedeteit gyűlölöd, amelyeket én is gyűlölök.

Tudjuk, Jézus nem volt személyválogató, s erre tanította az embereket is. E felfogás arról szólna, hogy csak a cselekedeteiről és ne bármi másról ítéljük meg embertársainkat. Azaz, a jót ismerjük el, akkor is, ha általunk nem szeretett ember gyakorolja, s a bűnt utasítsuk el abban az esetben is, ha számunkra kedves személy követi el. Az utasítás mindkét vetületét nehéz olykor betartani, de kénytelenek vagyunk vele, ha az Ő útján akarunk járni.

A Krisztus által közölt gyűlölet kapcsán sokan kifejtették már, hogy az csak a cselekményre vonatkozik, nem pedig az elkövetőre. Ennek a kijelentésnek még ebben a részben utána járunk. Addig is tegyük fel a kérdést magunknak, meddig lehet kettéválasztani a bűnös magatartást és a bűnt elkövető személyt? Meddig szabad szeretnünk azt az embert, akinek cselekedeteit egyébként el kell utasítanunk?

A Pergámum-beli gyülekezetnek szóló üzenetében megerősíti az Efezus-belieknek kifejtett gyűlöletét:

Jelenések 2:15 „Így vannak nálad is, akik a Nikolaiták tanítását tartják, amit gyűlölök.”

Kilátásba helyezi a szankciót is, ha a gyülekezet nem rendezi el a számára gyűlöletes jelenséget:

Jelenések 2:15 „Térj meg: ha pedig nem, ellened megyek hamar, és vívok azok ellen számnak kardjával.”

Teljesen egyértelmű, hogy cselekedetre cselekedettel válaszol Jézus. Ha az általa bűnösnek ítélt magatartással nem hagynak fel, az elfajzott ideológiájú gyülekezete ellen fog menni, s az ige erejével megvívja harcát a hit útjáról letértek ellen.

A Thiatira-beli gyülekezet számára küldött üzenete még egyértelműbbé teszi, merre vezet az Ő útja.

Jelenések 2:20 „De van valami kevés panaszom ellened, mert megengeded amaz asszonynak, Jézabelnek, aki magát prófétának mondja, hogy tanítson és elhitesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak és a bálványáldozatokból egyenek.”

Mint látjuk, Jézabel követői nem gyilkosok. „Csak” paráználkodnak, s fogyasztanak a bálvány-áldozatokból. A Megváltó mégis egészen szigorúan jár el velük szemben. Miután a megtérésre adott türelmi idő eredménytelenül telt el, a következőket helyezi kilátásba:

Jelenések 2:22-23 „Íme én ágyba vetem őt, és azokat, akik vele paráználkodnak, nagy nyomorúságba, ha meg nem térnek az ő cselekedeteikből.

És az ő fiait megölöm halállal; és megtudják a gyülekezetek mind, hogy én vagyok a vesék és szívek vizsgálója; és mindeniteknek megfizetek a ti cselekedeteitek szerint.”

Krisztus megváltó szeretetét senki sem vonhatja kétségbe. Mégis, igen súlyos, mondhatnánk, drákói intézkedések körvonalazódnak az idézett üzenetben. Hogyan férhetnek ezek a dolgok össze?

A szeretet átfogó, valós mélységű értelmezésében. Mindenekelőtt tisztán kell látnunk, hogy a mások valós szeretete és a magunk szeretet-éhségének kivetítése között óriási különbség van. Ez utóbbit hívjuk majomszeretetnek. Esetében a pillanat örömét, s a maga boldogságát kereső ember felelőtlenül, a következményekkel nem számolva, indokolatlanul elnézően és becéző módon bánik embertársával, s ezt nevezi szeretetnek. Képzeljünk el egy apát, aki soha nem bánik szigorúan a gyermekével, emiatt meg sem tanítja az élethez szükséges tudnivalókra. Tanulatlanul és neveletlenül engedi el az életbe. Ad abszurdum a forgalom sűrűjébe…

Valóban szerette ő a gyermekét, vagy csak magát szerette benne?

Jézusnak nincs szüksége arra, hogy önmagát szeresse bennünk – ezért valóban szeretni tud minket. Szigorú is tud lenni – ha annak van ideje. Éppen úgy, mint egy valóban jó apa vagy testvér.

Azt is fontos látnunk, hogy nem csak egyenként szeret minket. Túl a személyünknek kijáró megváltói szeretetén, együttesen is szeret mindannyiunkat. Alkalmasint ez utóbbi kerül előtérbe. Mint Jezabel esetében. A közösség érdekében a kollektívát veszélyeztető cselekvés elkövetőit „kivonja a forgalomból”. Ám, mert nem személyválogató, kizárólag a cselekedetek alapján hozza meg drákói ítéleteit.

Nos, hogyan szeressünk, ha az Ő útján akarunk járni? Felelősen vagy felelőtlenül?

Középút pedig nincs. Se aranyból, se sárból. Aki abban akar hinni, azon akar járni, már letért az igazság szűk ösvényéről. Nem én mondom, Krisztus üzente a Laodicea-beli gyülekezetnek:

Jelenések 3:15 „Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév.”

Úgy is szoktuk mondani, hogy se hús, se hal. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Megváltó nem becsülte semmire a lagymatag híveket. Talán még annyira sem, mint a hitetleneket. Elhatárolódásának hangot is adott üzenetében:

Jelenések 3:16 „Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból.”

Rendkívül gyorsan változik körülöttünk a természeti-társadalmi közeg. Soha nem volt még olyan fontos, hogy a gondolatainkat, szavainkat és cselekedeteinket meghatározó alapfogalmakat letisztázzuk magunkban, mint ma. Sorozatunk jelen részében az igazi keresztényi szeretet tartalmát kezdtük el bogozni. Meggyőződésünk, hogy az előttünk álló időszak problémáin csak az igaz és tiszta szeretet erejével tudunk majd úrrá lenni.

Ám, mint fentebb láttuk, a szeretet iránti vágyunk és elkötelezettségünk csapdákat is rejt magában. Nem elég szeretni. Jól kell szeretni. A közösség és embertársunk iránti felelősséggel kell szeretni. Önzetlenül kell szeretni – akkor is, ha nekünk az fáj.

Az igazi szeretet nem a saját, önző vágyainkat elégíti ki.

Az igaz szeretet a Megváltó elvárásainak megvalósítását segíti elő, az érzelmek hullámhosszán.

Jelenések 3:19 „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg.”

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>