Harmóniában 56. – Jelenések Könyve III.

Harmóniában 56.

Jelenések Könyve III.

 

Azt, hogy a haragvó, illetve bosszúálló Jézusról az előző részben írottak nem kitalációk, illetve nem valami kifacsart okoskodás eredményei, Pál Apostolnak a Thessalonika-beliekhez írt második levele is tanúsítja.

Az 1. fejezet 8-9 a következőket mondja az Ő eljöveteléről:

„Tűznek lángjában, ki bosszút áll azokon, akik nem ismerik az Istent, és akik nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangyéliomának.

Akik meg fognak lakolni örök veszedelemmel az Úr ábrázatától, és az ő hatalmának dicsőségétől,”

Az eljövetele pontos idejét nem ismerjük. Az idézett levél azonban tartalmaz utalást azokra az eseményekre, melyek meg fogják előzni az érkezését. A II. fejezet 3-4 a következőket írja:

„Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen. Mert nem jön az el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszedelemnek fia,

Aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be, mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát.”

Úgy tűnik, már a levél írásának korában léteztek világvége-próféták is. Bizonyára az Utolsó Ítélet hamarosan bekövetkező lehetőségével ijesztgették hallgatóikat, ezáltal próbálva meg olyan cselekedetek elkövetésére bírni őket, melyeket ijedelem nélkül nem tettek volna meg. Esetleg a prófétai tiszteletdíj növelését remélték az apokaliptikus fenyegetések hangoztatásától. Pál ezért inti a címzetteket, s emlékezteti őket a Jézus által előre elmondott körülményekre, melyek ok-okozati összefüggésekben fognak állni az Ő második eljövetelével. A visszatérést megelőző „szakadás” értelmezésére már sok változat született az idők folyamán. Volt, aki a Római Birodalom, volt, aki az egyház szakadását értette alatta. Az önmagát istenítő bűn emberének, a veszedelem fiának meghatározására is számtalan változat keletkezett az idők folyamán. Az irat megalkotásának idején éppen nem ment ritkaság-számba, ha egy önmagát túlértékelő császár istenként lépett fel – de nem valószínű, hogy rájuk gondolt a szerző. A sok-istenhívő Rómában ugyanis a felfokozott cezaromániás uralkodó csak egy lett (ideig-óráig) az istenek sorában. A levél szerint az Apokalipszist kiprovokáló személy egy-istenhívő világban fog az Úr helyére törekedni a többi ember szemében.

Napóleontól Hitleren át, Sztálinig, igen széles lehetne azok választéka, akik már betöltötték a bűn gyermekének végidőkhöz kötődő feladatát. Illik rájuk a levél további meghatározása is, az idézett fejezet 8-9-ben:

„És akkor fog megjelenni a törvénytaposó, akit megemészt az Úr az ő szájának lehelletével, és megsemmisít az ő megjelenésének feltűnésével;

Akinek eljövetele a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival,”

Mégis, kijelenthetjük, hogy minden hasonlóság ellenére, nem ők a Végítélet katalizátorai. A 7-ben ugyanis ez áll:

„Működik ugyan már a törvényszegés titkos bűne: csakhogy annak, aki azt még most visszatartja, félre kell az útból tolatnia.”

Tehát, a jó és a rossz küzdelmében, bár nem lankad a gonosz, mégis létezik egyensúly. Mert van, ki visszatartsa a törvényszegést. Az elmúlt 2000 év történelme arról tudósít bennünket, hogy valahányszor nekilódultak az apokaliptikusnak látszó erők, mindig volt, aki megfékezze az összeomlást. Anyaszülte ember, emberek – ennélfogva nem lett szükség isteni beavatkozásra.

A végső idők eljövetele előtt azonban félre lesz(nek) állítva az Úr által aki(k) meg tudnák fékezni a bűn gyermekét. Azért, hogy az képes legyen megvalósítani ördögi küldetése minden mozzanatát. Mielőtt kétségbeesetten reklamálnánk, amiért Isten a mi megkérdezésünk nélkül ilyet tesz, nem árt, ha nyugodtan átgondoljuk valós helyzetünket. Mindannyian az Ő teremtményei vagyunk. Az Ő parancsolatait kell követnünk, az Ő nagyobb dicsőségét kell szolgálnunk, életünk minden percében. Ő rendelkezik velünk.

Mint az előző részben, Jézus üzenete nyomán megfejtettük: szeret minket, ezért próbára tesz. Célja van velünk – máskülönben a világra sem születhettünk volna. A kérdés csak az, hogy mi hogyan állunk helyt, miképpen hajtjuk végre a ránk bízott feladatot, még a megpróbáltatások idején is. Maradunk-e az Ő szövetségesei, vagy eluralkodik bennünk az önzés, minden bűnök szülőanyja, s tudatlanul és akaratlanul is a sátáni erők működését segítjük elő. A sátán erejével érkező bűn fia egyesíteni fogja ugyanis az emberi és emberfeletti gonosz erőket. A legtöbben észre sem fogják venni, mi történik velük és körülöttünk – hiszen a hazugság hatalmával és csodáival vezeti őket elveszejtőjük. Ahogyan a levél idézett fejezetének 10-12 soraiban áll:

„És a gonoszságnak minden csalárdságával azok között, akik elvesznek; mivelhogy nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő idvességökre.

És azért bocsátja reájok Isten a tévelygés erejét, hogy higyjenek a hazugságnak;

Hogy kárhoztattassanak mindazok, akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban.”

Igazság, tévelygés, igazságtalanság, hazugság – csupa relatív fogalom. Minden attól is függhet, hogy a világból, térben, időben és összefüggéseiben mekkora szeletet vizsgálunk meg, amikor döntést hozunk. Bizonyára mindenki előtt ismeretes, hogy a rövid távon, keveseket érintően végrehajtott cselekedet tűnhet bár erényesnek és jogosnak, hosszabb távon és sokakra gyakorolt hatását tekintve mégis tévedésnek, mi több, bűnnek bizonyulhat. Az eltévedéshez vezető legrövidebb út tehát a lelki rövidlátással vezet.

Érdekes azt is megvizsgálnunk, Isten kikre és hogyan bocsáthatja rá a tévelygés erejét.

Ehhez fel kell elevenítenünk, amit már korábban írtunk a bűnbeesés történéséről. Az I.Móz. 3:5. a következőképpen tájékoztat a kígyó ajánlatáról:

„Hanem tudja az Isten, hogy amely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.”

Leegyszerűsítve, éppen ezért féllábasan, bicegősen, azt szokták mondani, a tudás fájának gyümölcséből evett Ádám és Éva. A Bibliában azonban nem erről van szó! A jó és a rossz tudását rögzíti a Könyv. Azt, hogy a tiltott gyümölcs fogyasztása miféle tudományt adott az embernek, az I.Móz. 3:7. írja le.

„És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek; figefa levelet aggatának azért össze, és körülkötőket csinálának magoknak.”

Cselekedni kezdtek tehát valamit – de nem valamiért, hanem valami ellen. Valami ellen, amit attól kezdve hibásnak, rossznak találtak – nevezetesen a meztelenségüket. Ez a megoldásuk vezetett lelepleződésükhöz is az Úr előtt. A kígyó tehát a rossz tudására nyitotta fel az ember szemét – aki eladdig csak a jót tudta, tehát csak a jóban volt képes gondolkodni is.

Isten haragjában el is pusztíthatta volna az ő kedves teremtményeit – mégsem tette. Kiűzte őket az Édenből, s az örökrészükké lett halandóság terhe mellett arra ítélte őket és leszármazottaikat, hogy a jó és a rossz ismerete között vergődve, folyamatos kísértések mellett éljék le életüket. Az így útjára bocsátott ember már egy új (romlandó) minőséget képviselt a teremtetthez képest.

A kísértés, mint jelenség, nagyon fontos mozzanat a múlt és jövő megértésében. Annak ellenére, hogy a gonoszt megszemélyesítő teremtményeket félelmetesnek, rútnak, visszataszítónak ábrázolták mindig, pontosan tudjuk, hogy az ember elveszejtésére egészen más alakot öltenek. Vonzó és kívánatos minden, amit a halandó elé tárnak. Látszólag még üdvözítő is azt megcselekedni – de, ahogyan mondják, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Amikor az ember gyermeke a bűn útjára lép, fogalma sincs arról, hogy vétkezik. Kézenfekvő és egyszerű minden – s a világnak abból a hajszálnyi tér- és időszeletéből vizsgálva, még igaznak és jónak is látszódhat. (A helyzet akkor fog megváltozni, amikor valaki szándékosan keresi a bűnt, a mások ártalmát. Odáig azonban út vezet, mert mindenki jónak születik.)

Mi is történik az eltévelyedettel?

Roppant egyszerű dolog: megkísértésükkor a sátán visszaveszi tőlük átkozott ajándékát, a rossz felismerésének képességét. Bármilyen abszurd módon hangzik is, a tévelygésbe szédült ember a bűnbeesés előtti szemmel látja a világot és benne önmagát – azaz, csak a jót látja. Hogy cselekedetének milyen hátrányos végkimenetele lehetséges, annak már nincs tudatában.

Alapvetően össze van kötve bennünk a jó és a rossz tudása, ahogy arról minden vallás és filozófia tájékoztat minket. Az Isten által ránk mért próbatétel generális része azonban a kígyónak megadott lehetőség, hogy visszavegye ördögi ajándékát. De csak akkor, ha a Teremtő azt megengedi neki. Ebből az aspektusból már érthetővé válik az is, miért a Miatyánkhoz fohászkodunk imánkban, hogy „ne vígy minket kísértésbe”.

Az Apokalipszist megelőző időben Isten módot ad a kígyónak, hogy az emberek hatalmas tömegétől (talán az egész emberiségtől) visszavegye a rossz meglátásának képességét. Csak azok lesznek képesek az Úr útján járni tovább, akiket már nem csak az univerzális erő-egyensúly tart meg pályájukon, hanem felküzdötték magukat a tudásnak arra a szintjére, hogy a sátáni ismeretek nélkül is lássák, mi igaz és mi nem.

Tiszta szívvel csak azt tudjuk javasolni mindenkinek, hogy óvakodjon a kétely nélküli élettől. Nem biztos, hogy optimista, ha csak a jót látja. Sokkal valószínűbb, hogy a kísértés látszatának rabja lett. Vagyis a kozmikus méretű hazugságoké.

Ezzel nem azt mondjuk, hogy a pesszimisták állnak legközelebb az Úrhoz. Korántsem. Ők ugyanis kizárták magukból Isten adományát a jó felismerésére. A sátánnak már meg sem kell kísértenie őket – ha az ördögi tudást is elvenné tőlük, semmivé válnának…

Az ezredforduló óta sokan álltak már elő, mint isteni kinyilatkoztatások letéteményesei. Állítják, hogy Krisztustól, vagy akár Istentől kapnak útmutatásokat. Ha kell, rendszeresen.

Tény, hogy a történelemben számos próféta lépett már fel hasonló indíttatással. Tény az is, hogy voltak – és lesznek – közöttük igazak. Ám az is tény, hogy a kígyó, az ő sugallatait, nem démoni képében fogja közölni a megkísértettekkel. Annál inkább Jézus vagy az Úr megszemélyesüléseként. Ezért aztán csak óvatosan a Mindenható üzeneteivel!

Szent János Apokalipszisének következő fő fejezete a pecsétek feltörésével foglalkozik. Ennek a résznek az értelmezéséhez volt szükséges megértenünk mindazt, amit a hazugságról, a sátáni tudásról és a megkísértés anatómiájáról az imént elmondtunk. A hét pecsét feltörése ugyanis nem egyéb, mint az ördög működését akadályozó fékek kioldása a teremtett világban. Minden pecsét feltörése egy újabb embercsoport esetében teszi lehetővé a rossz meglátásának távozását. A következményként beálló események különböző globális katasztrófában látnak napvilágot. Ezek a csapások nem Isten művei – a sátáni erők hatalmába, a hazugságok hálójába keveredett emberiség önmaga ellen elkövetett merényletei valósulnak meg. Ahogy Pál apostol írta: félretolták az útból azt, aki a törvényszegések titkos bűnét addig megakadályozta.

A pecsétek feltörését követő kataklizmák megfejtésére is számos elmélet született már.

Nem érezzük tisztünknek, hogy állást foglaljunk bármelyik mellett, vagy ellen, még arra sem törekszünk, hogy konkrét technikai olvasatot próbáljunk adni rájuk. Az előttünk álló időszak szomorú történéseinek megsejtéséhez bőségesen elégséges, ha csak nagyjából értelmezzük a csapásokat, amiket magunkra fogunk kiosztani. A jövő történéseiről szóló könyvet hét pecsét zárja le. Innét teljesen érthető, hogy a legnagyobb rejtélyeket miért szoktuk hétpecsétes titokként jellemezni.

A titok megfejtése azonban nem mindenki osztályrésze. Az egyszerűeké sem, a bonyolultabbaké pedig még kevésbé. Ezért aztán a Mennyben is fejtörést okoz, ki lehet alkalmas a Jövő Könyvét záró billogok feltörésére.

Jelenések 5:2-3. „És láték egy erős angyalt, aki nagy szóval kiálta: Ki volna méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és felbontsa annak pecséteit?

És senki, sem mennyen, sem földön, sem föld alatt, nem tudta a könyvet felnyitni, sem ránézni.”

A Végítélet elindítása, a sátán fékjeinek kioldása nem egyszerű feladat. Nyilvánvaló, hogy a Könyvet, mit hét pecsét zár, a Teremtő Isten írta. Vajon miért tett ilyet? Jegyzeteket kellett alkotnia magának? Nyilvánvalóan nem. A Genezisből tudjuk, hogy hat nap alatt teremtette meg a világot. A hetedik nap, az Úr napja megszentelt nap – emberi léptékkel mérve, a pihenésé. Tudnunk kell, hogy isteni – és kozmikus – értelemben egy nap nem egyenlő a Föld tengely körüli forgásának idejével. Ettől jóval nagyobb léptékkel kell mérnünk az Ő napját – már, ha az Örökkévalóságban létezik ilyen. Az ember teremtését, illetve az özönvízzel történt újrateremtését követően, egy saját napra kivonult a maga által alkotott világból.

Mégsem hagyta azt őrizetlenül. Példának okáért elküldte közénk egyszülött Fiát, aki mennybemenetelekor a Szentlelket hagyta hátra nekünk. A klasszikus felosztás szerinti három személy, ki egy Istent alkot, így áll össze. Ez egyben magyarázat arra is, kibe, mibe kell kapaszkodnunk, ha a kígyó visszavonja átkozott tudását, s a kísértések idejét éljük meg. A Szentlélekbe. Őt állította segedelmül az isteni Fiú nekünk.

A világ jövőjét tartalmazó hétpecsétes könyv pedig, amit a Teremtő hagyott hátra, megszentelt napja idejére, az utasítások gyűjteménye, melyeket távollétében kell végrehajtania, végrehajtatnia, az Ő nevében eljáró Mennyei Kormányzónak. Ki képes vajon kioldani a sátán fékeit?

Minden bizonnyal az, aki meg is tudta őt fékezni. Aki képes volt a pokol tornácáról megszabadítani az arra méltókat. Az Isteni Bárány. Az Áldozathozó.

A János által a Mennyben látott négy lelkes állat és 24 vén is így gondolja: csak Ő méltó arra, hogy a Könyvet kinyissa, s ezáltal a világ sorsát beteljesítse. Jézus eleget is tesz küldetésének, átveszi a Könyvet. A Mennyben összegyűltek örvendeztek az isteni terv megvalósulásának ezen folyományán, áldozati serlegükkel elé borultak, s új zsoltárt énekeltek Hozzá.

Jelenések 5:9. „Méltó vagy, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecséteit: mert megölettél, és megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetből,”

A megváltás körülményeinek ecsetelése igazolja korábbi felvetésünket, miszerint nem csak Dávid házából származó vérrokonait szabadította meg Jézus, hanem valamennyi, arra méltó embert. Származásra, lakhelyre és nyelvre való tekintet nélkül. Akkor vajon miért fogja elengedni a sátán rontását a Földre?

Isten nem rombol, hanem teremt. Nem pusztít, hanem éltet. A jó és a rossz hosszú ideje tartó konfliktusában Urunk soha nem lépett fel támadóan – nem is fog. A lázadó legyőzéséhez szükség van arra, hogy az lépjen fel támadóként. Teremtett világa megvédése érdekében már el tudja őt pusztítani az Úr.

El is fogja.

Akkor mit is adott nekünk a Megváltó?

Időt, hogy rendezni tudjuk dolgainkat.

Mi már kaptunk annyit, hogy ezt leírjuk. A Kedves Olvasó pedig annyit, hogy elolvassa és – reményeink szerint – megértse. De nem tudjuk, mennyi van még. Ahogyan a Thessalonika-beliekhez írt első levél 5:2 mondja:

„Mert igen jól tudjátok ti magatok, hogy az Úrnak napja úgy jő el, mint a tolvaj éjjel.”

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>