Harmóniában 58. – Jelenések Könyve V.

Harmóniában 58.

Jelenések Könyve V.

 

Sokat beszéltünk az elmúlt hetekben a szeretetről. Keveset szóltunk arról, hogy milyen fokozatai vannak neki. Utaltunk a felelőtlen szeretet hátulütőire, rávilágítottunk, milyen sorsdöntő és sorsfordító problémákhoz vezet a helytelenül alkalmazott „szeretet”. A szerzőtársaim e cikkemet csak megjelenése után fogják olvasni. Megjelenés előtti észrevételt nem tudtak tenni hozzá. Itt és most kérek bocsánatot tőlük.

A magánéletemben a nagyon közeli múltban történt néhány jelentős változás. A lelkünket kitettük azért, hogy minden jó legyen.

Azt mondják, hogy a családot csak úgy kapod, a barátokat viszont megválogathatod. Ez a mondás is, mint minden más az életben csak hellyel-közzel alkalmazható. Képzeljen el mindenki maga elé egy meglehetősen heterogén családi hátterű és indíttatású társaságot, melybe különböző ismérvek alapján sokan beférhetnek. Képzelje el azt is, hogy a társulatban lévő, valóban értéket képviselő emberek hátán egy kevésbé értékes ember hírnévre tesz szert. Gondolja tovább: mi lesz, amikor ez a felfújt lufballon eljut arra a (ma már sajnos általános) gondolatmenetre, hogy ő már a gumitól száll és nem a kölcsönkapott héliumtól!

Ekkor jön el a pillanat, amikor az ő tehetetlenségében kigondolja azt a botorságot, hogy felrobbantja a hélium-palackját.

Gondolkodó ember számára a végeredmény nem kétséges.

Hajtóerő (húzóerő) nélkül nem sok esélye van az értelmes mozgásnak. Mégis előfordulhat, hogy a palack őrzői és kezelői közül sokan tapsolnak e mutatványnak. Örülni fognak, hogy de szépen száll, de magasan száll.

Pedig soha sehol nem ez a lényeg. A dolog mindig azon múlik, hogy értünk száll-e.

Szeretetünkkel gyakran szörnyet hívunk erre a világra. Szörnyet, mely szörnyűséget hoz magunkra is.

Tehetünk ez ellen?

Csak a jól felfogott, jól megélt és jól alkalmazott szeretettel.

Divat ma siránkozni azon, hogy az új nemzedék mennyire nem szereti és tiszteli az elődöket.

Kevesen gondolkodnak el azon, hogy talán fedezet nélkül, érdemek nélkül, túl magasra eresztettük őket. Túl sok héliumot pumpáltunk a lufijukba, ugyanakkor túl keveset beszélgettünk arról, hogy az ő léggömbjük a mi palackunk gázával száll. Éppen ezért, nem értik sem az eget, sem a földet, sem azt a felhajtó erőt, amit mi kölcsönöztünk nekik.

Mit tehetünk?

Mindannyian arra törekszünk, hogy az eget adjuk a szeretteinknek, mert úgy hisszük, a föld túl sáros. Ebben talán igazunk is van. Ez a cikksorozat is arról szól, hogy az ember nem egy véletlenszerű evolúció terméke, hanem istenek és titánok leszármazottja. Minden törekvésünk azt kell szolgálja, hogy a velünk együtt élők (feleségek és gyermekek, unokák és egyéb rokonok) ráébredjenek, evilági életünk célja nem a föld alá, hanem ellenkezőleg, a felhők fölé törekvés. Ott van a mi igazi hazánk. Onnét jöttünk ide egy, a leszületésünkkor tett vállalásunkkal. Akkor is így van ez, ha valakik, olykor ezt elfeledik.

A szeretet parancsa, mely az Isten által teremtett és óvott életre vonatkozik, ebben az aspektusban nyer Janus-arcú kettős értelmezést.

Szabad-e támogatnunk egy életet, mely a más életek megnehezítésére, alkalmasint kioltására szenteli a saját idejét?

Elgondolkodott-e már a Kedves Olvasó mi lett volna, ha egy közismert, közfelfogás szerinti tömeggyilkos meg sem születik? Avagy, esetleg, korai csecsemő halált hal? Én magam elgondolkodtam ezen. Arra jutottam, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ha a világtörténelem ismert, és sokszor idézett tömeg-mészárosai nem ténykedtek volna, azt gondolom, a saját jelenlegi fizikai testemben soha meg sem születtem volna. Meghökkentőnek tűnhet ez az állítás, de ha bárki végig gondolja a történelem viharait és ezekkel összefüggésben a saját családfáját, könnyen rátalálhat erre az összefüggésre.

Mi hát a jó? Mi a rossz?

E két jelenségnek mindig csak a (téves) jelenben van aktualitása, legalábbis a fizikai való szempontjából. Az anyagi valóság szintjén semmi nem úgy lenne ma, mint ahogy van, ha múltban az igazságok és az igazságtalanságok nem úgy történtek volna meg, mint ahogy.

Súlyos szavak, tudom.

Nem szaporítom a szót azzal, hogy igazságokat, vagy igazságtalanságokat idézzek. Ezek mind társadalmi méretűek voltak, máig hatóak. Mind a turbában – az emberi eltévelyedésben – történtek, s ahogy Hamvas Béla írta, kutatni őket sajátos időpazarlás. Ne a múltat féltsük tehát, mert kár lenne. Megtörtént, mi magunk vagyunk a termékei.

Amikor Nagykanizsán honvédként szolgáltam le hazafias kötelességemet, felmerült bennem gondola, mi lenne, ha csak ez a mi ezredünk visszamehetne 1526 augusztusába, Mohácsra. Kéjes örömet adott a gondolat, hogy szétlőhetném a szultánt, és vele egész vezérkarát, egyetlen géppuska sorozatommal, ráadásul olyan messziről, amilyen távolságot ők harcászatilag fel sem tudnak fogni. Komolyan végig gondoltam a lehetőséget. Szomorúan jöttem rá, hogy amennyiben ezt megtehetném, minden másképpen történt volna. Nem azok haltak és nem azok születtek volna, akik így az ismert történelemben öltöttek alakot. Nyilvánvaló, hogy én sem hasalnék a géppuskám végén. Akkor viszont, ki menne vissza Mohácsra?

Egyértelmű, hogy senki. Így viszont ismét feküdhetnék a géppuska végén, azzal az ábránddal, hogy visszamegyek arra a csatamezőre.

Remélem, nem túl bonyolultan fejeztem ki magam ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen: az anyagi világ múltját megváltoztatni lehetetlen. Mi több, ennél súlyosabb a helyzet: a jelenre sincs hatásunk.

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>