Harmóniában 59. – A Farkas

Harmóniában 59.

A Farkas

 

Pünkösd Hétfőjén, a Kiáradás Ünnepének másnapján, íjászverseny volt falunkban. A Bökény Népe hagyományőrzői szervezték, s mi meghívtuk vendégnek Mónus József Lászlót, a Farkast.

Mónus József sokszoros világbajnoka az íjász távlövésnek. Számos világcsúcs elérése is a nevéhez fűződik, s azt már csak adalékként jegyezzük meg, hogy sportága többszörös eurázsiai bajnoka is. Ő ugyan nem szereti, ha sportnak nevezik, amit mesterfokon művel, mert szerinte az egy érzelem – de közérthetőbb szót nem találtunk rá. Ezúton is elnézését és megértését kérjük – nem bosszantásból tituláljuk sportnak a küzdelmet, melyben annyi dicsőséget szerzett Magyarországnak!

Abban a hihetetlen szerencsében volt részünk, hogy el tudott jönni közénk. Vetítéssel egybekötött előadást, majd gyakorlati íjász-bemutatót tartott, együtt-lövést vezetett a környékről összegyűlt íjászoknak.

Előadása teljesen rendhagyó volt, sokan meg is hökkentek beszédének vonalvezetésén. Nem a messzi földeket megjárt ember élménybeszámolóját, nem is jópofa sztorizgatást vagy anekdotázást hallhattak az egybegyűltek. Sportágának profi fogásait sem taglalta. Egészen másról szólt a mondanivalója: azokat a belső mozgatórugókat tárta fel hallgatói előtt, melyek őt a csúcsra vitték választott sportjában.

Őszintén, egyenesen, érzelmektől telítve adta elő gondolatait.

Aki odafigyelt, kendőzetlenül megláthatta az Embert, a Harcost, a Hazafit.

Útkeresésnek nehézségei, buktatói, kínjai és tanulságai annyira egybecsengenek az általunk fejtegetett erkölcsi eszményekkel, hogy úgy gondoltuk, bár még korántsem értünk a Jelenések könyvének végére, e rész erejéig megszakítjuk annak taglalását, s most inkább a Farkast mutatjuk be. Gondolatait, eszméit, melyek a világ legjobbjává emelték őt a harci íjászatban.

„Íjammal harcolva a múlt tiszteletéért” – foglalja össze ő maga, lakonikus tömörséggel mindazt, ami a motivációja központi elemét képezi.

Mónus József 2006-ban kezdett foglalkozni az íjászattal. Sport-tevékenysége első két évében a dac és a düh vezette, s mint elmondta, akkor még csak önmagáért harcolt. Nem úgy jöttek az eredmények, ahogyan azokat ő elvárta volna. 2008-ban ráébredt, hol a hiba ténykedésében. Az ember nem élhet, nem küzdhet pusztán önmagáért. Ekkor találta meg új célját, amiért azóta is harcol.

A Magyar Nemzeti Zászlót.

És jönni kezdtek a várt eredmények. A teljesség igénye nélkül, tekintsük meg ennek a diadalmenetnek néhány állomását:

2010 márciusában Budapesten rendezték a Nyílegyenes Távlövő Bajnokságot. A Farkas nyila akkor 508,74 méterre repült. Kicsit több, mint 6 méterrel szárnyalta túl az addigi, 502,5 méteres csúcsot. Igaz, a korább rekord elég sokáig tartotta magát: Eshunkei mongol harcos, Dzsingisz kán unokaöccse, még 1226-ban, vagyis 784 évvel korábban állította be azt.

A laikusok általában nem tudnak különbséget tenni a távlövés és a céllövés között. Azt gondolják, a két feladvány könnyen egyesíthető. A 2012-ben megrendezett Kurultájon Mónus József óriási feladatra vállalkozott. Augusztus 11-én, 453 méterről (Attila nagykirály halálának évszámáról megemlékezve) célba vett egy 140*140 centiméteres (2 álló alakos) táblát. Öt lövést adott le rá. Kettő a megfelelő távolságban, a céltól 1,5 méterre csapódott be. Egy pedig keresztüllőtte a táblát! A céllövészet jegyzett történetében ez volt a legnagyobb távolság, ahonnét sikeres találatot értek el.

Még ennek az évnek augusztus 24. napján, részt vett a belső-mongóliai Ergun városában rendezett versenyen. A viadal Dzsingisz kán mezején folyt, ahol annak idején az unokaöccse azt a sokáig élő rekordot lőtte meg. A Farkas nyila 653 méterre repült, új világcsúcsot állítva fel ezzel a kategóriájában.

A versenyről készült filmösszefoglaló mellé írott üzenetet is küldött a bajnok. Az idézetben szereplő részletek megvilágítják az 2008-as paradigma-váltásának lényegét, az általa elért sikerek mentális kulcsait:

„…Sok ember hasonló elszántsággal tud a mindennapokban is küzdeni, legfeljebb nem adatott meg egyéb oknál fogva a lehetősége arra, amit most megmutathattam.  De ezeknek az embereknek is szükségük van ezekre a pillanatokra!

Ezért fogadja ajándékul minden olyan ember a filmet, akik hiszik a múltunkat, és harcolnak a mindennapokkal az életben maradásért.  Egy világot viszont elképzelhetnek, amibe beletartozik az ő akaratuk, tudatuk és érzésviláguk is. Ezeknek az embereknek az akarata és ereje is segít engem a mindennapokban, hogy mindenféle állami támogatás nélkül tudjam a sajátos harcomat folytatni. Harcomat azért, hogy felhívhassam a figyelmet a múltunkra, a Nemzetünkre és annak létezésére!

Úgy gondolom, ha mást nem adhatunk az embereknek, akkor legalább az érzést meg kell adni, hogy összetartozunk, és ha egymás mellett harcolunk, akkor bármit elérhetünk! Csak hinni kell magunkban, egymásban és az akaratunk erejében!”

Ha rendesen átgondoljuk a levelet, megtalálhatjuk a siker receptjét.

Mónus József az önátadásról beszél. Félreértés ne essék: nem önfeladásról, hanem önátadásról! A kettő közötti különbségről már írtunk, amikor a keresztény, jézusi élet-felfogás alapjait vizsgálgattuk. Az eléréséhez vezető út alapjai az eredendően belénk táplált egoista kód legyőzésében rejlenek. Mit kell tennie az egyénnek, ha el akar jutni az önátadásig?

Fel kell hagynia az irigységgel.

Fel kell számolnia önzéseit.

A kicsinyes, egyéni vágyak felett megtalált, magasabb érdekért és eszményért kell, minden erejével harcolnia. Kölcsey Ferenc szavaival:

„Fontold meg jól, mit kezdesz; válaszd meg az eszközöket okosságod szerint; munkálj fáradhatatlanul; s ha mindent, amit erőd s körülményed enged, megtettél: nem vádolhatod magadat, bár a kimenetel óhajtásodnak meg nem felel is.”

A Farkas a Nemzetben és a Hazában találta meg az emelkedettebb szempontokat. Ezért hatalmas az erő, mely a Zászló dicsőséges felemelésére hajtja őt. Annak selymére pedig az van írva, hogy Magyarország. Nem a bajnok neve – bár mindenki tudja, aki nem irigy, hogy ki szerezte meg a jogot Zászlónk felemelésére – mindannyiunkért.

Mónus József sikerei ott kezdődtek tehát, ahol az első, legnagyobb győzelmét aratta – önmaga felett.

Személyes példaadásának ez a lényege – túl kell lépni árnyékainkon, ha előbbre akarunk jutni. A történelem folyamán sokszor került már kátyúba közös szekerünk. Szétszaggatva is volt már az országunk. Minden mélypontnak az maradt a tanulsága, hogy ki lehet keveredni a legmélyebb gödrökből is – de csak egymást segítve, támogatva a felemelkedésben. Ha egymás fején taposva próbálunk kikecmeregni, mindannyian a pocsolyában csúszkálunk tovább. Elleneink pedig tudják ezt. Mindig is tudták, alkalmazták is.

A történelem másik tanulsága, hogy a magyart csak belülről tudták legyőzni, csak pártütés, árulás, széthúzás okozhatta vesztét.

Biztosak lehetünk benne, hogy amikor bajnokunk a múlt tiszteletéért harcol íjával, nem az árulókra emlékezik.

Tragikus áldozatokat vesztett háborúk teremnek. Igazi hősök a győztes csatákban születnek. Héroszokká még akkor is csak azok válnak, akik már túlléptek önzésük béklyóin, s a bizonyos, magasabb eszmény szolgálatába állva harcolnak. Ahogyan mondani szoktuk: halált megvető bátorsággal. Az önzetlenség legmagasabb foka ugyanis ott található, ahol az egyén fizikai megsemmisülése sem alku tárgya, ha a Nemzet fennmaradása a tét.

„Nem önmagadé vagy, hanem a közösségé.” – írta Kölcsey Ferenc.

Olyan világot élünk, melyben nem divatos a nemzeti eszmény. A transz-nacionális, multikulturális elkötelezettségű erők fel akarják morzsolni a nemzetállamokat, egy olvasztótégelyben kívánják ötvözni a nációkat. Tudjuk, hogy szerencsés összetételű és arányú ötvözet jobb tulajdonságokkal bírhat, mint az azt alkotó elemi fémek. Ezért kötötték meg eleink a vérszerződést, amikor törzseink egyesítésére volt szükség a szebb jövő érdekében. Ám azt is tudjuk, hogy az ötvözetben többé nem hívhatja egyik alkotó sem magát vasnak vagy szénnek – ők, együtt, elválaszthatatlanul, attól kezdve acélt alkotnak. Ha szerencsés az arány.

Ellenben, ha rosszul választott összetétellel vagy aránnyal ötvözünk, a végeredmény sokkal silányabb is lehet, mint a kiindulás volt. Viszont az alkotók ekkor is elveszítik eredeti identitásukat, s együtt, elválaszthatatlanul, már csak valami szerencsétlen végterméknek nevezhetik magukat.

A nemzet meghatározására számos definíció született az idők során. Próbálták már levezetni a közös származásból, a közös nyelvből, kultúrából, hagyományokból. A lakóhelyül szolgáló közös terület, történelem, sőt a közös lelki alkat is szolgált már a meghatározás alapjául. Volt, aki a népszellemből vezette le a nemzetet. Akadt, aki szerint csak egy elképzelt közösségről van szó, hiszen csak a gondolatainkban élhetjük meg a közösséget olyan emberek tömegeivel, akiket személyesen nem ismerhetünk.

Hol lehet az igazság?

Mi azt feltételezzük, hogy a nemzet azon egyének csoportja, akiknek közös nyelvük, értékrendjük, tradíciójuk és elérendő céljaik vannak, melyekért az egyéni ambíciókat háttérbe szorítva is képesek közösen küzdeni – még, ha személyesen nem is ismerik talán egymást.

A nemzet létezéséhez tehát feltétlenül szükséges a közös értékek ismerete és tisztelete. A múltbéli közös értékeinket hőseink személyesítik meg. Múltunk tisztelete, melyért Mónus József az íjával harcol, e közös értékek megőrzésének törekvése tehát. Nemzeti lobogónk, amit a győztes jogán emelhet magasba diadalai napján, közös értékeink emelkedését szimbolizálja.

Mindenkinek el kell gondolkodnia azon, hogy irigykedik-e a bajnokra, mert ő eredményes volt – vagy elindul, s megkeresi a rá váró zászlót, s a számára kiszabott feladat önátadó teljesítésével ő is magasra emeli azt. A győztes jogán, ki legyűrte saját önző akaratát, hogy diadalhoz segíthesse közösségét.

Tudjuk, persze, hogy abban a világban, ahol a másság tiszteletének túldimenzionálása az egyik legfontosabb erkölcsi célkitűzés, már-már bűn a hasonlóságról, a közösségről beszélni is. Természettudományos alap-képzésünk okán azonban nem hallgathatunk el egy fontos fizikai összefüggést. Ha egy tömegre eltérő irányú és méretű erők hatnak, az erők vektoriális összegződésének eredményeként, azok ki is olthatják egymást – azaz, az érintett tömeg nem mozdul el semerre sem. Tehát, nem halad sehová.

Amennyiben haladni akarunk valamerre, a hasonlót kell tehát csokorba szednünk, nem pedig az eltérőt. Ahhoz, hogy a nyíl messzire repüljön, a harcosnak, húrnak, az ívnek, a vesszőnek, de még a szélnek is együtt, egy irányba kell működnie. Ha a markolat és az íjász keze annyit fékezne a nyílon, mint amennyit a húr gyorsít rajta, nem repülne el a vessző.

Alaposan át kell hát gondolnunk mindannyiunknak, hogy egyénként, önmagunkért – és mindenki más ellen – harcolva akarjuk-e megélni életünket, vagy közösségben kívánunk érvényesülni. Annak is tudatában kell lennünk, hogy a közösség nem a mi szolgálatunkra jön létre, hanem éppen ellenkezőleg, a közösség az az embercsoport, amit mi magunk, jó szívvel szolgálunk. Ahová önátadásunkat teljesítjük. Persze, jól működő közösségben, ahol a szolgálat mindenki számára belső késztetésből ered, s kölcsönösen megnyilvánul, értelemszerűen, az egyes egyének nem elfogynak ebben az együttműködésben, hanem kiteljesednek. Ahogyan Kölcsey Ferenc látta:

„Minden jó, amit más az emberiséggel teszen, reád is, mint emberre háramlik; azért tégy jót te is, hogy tetteid az egészre s az egész által az egyesekre jótékonyan háramoljanak.”

Sajnos, még ott tartunk, amit szintén a Himnusz költője, a következőképpen látott:

„Sok ember eszközzé tétetik; mert egyébre nem való. Sok eszközzé teszi magát, hogy saját célait érje el. Ez gonosz, amaz együgyű; s reájok támaszkodván, mindenikben kárt vallhatsz.”

Ésszel hát, és tiszta szándékkal….

Ha a közösség (fel)építése mellett döntünk, akkor vajon miért ne a Nemzetben találjuk azt meg? Mert a nemzetünkhöz nem tartozó farizeusok megkritizálnak érte? Roppant érdekes az ő működésük! Csehszlovákia szétválását üdvözölték. Jugoszlávia széthullását támogatták. Más, nagyobb szövetség nemzetállamokra bontásáról már ne is beszéljünk!

Ezen folyamatok mindegyike a nacionalizmus reneszánszából sarjadt ki. Vannak tehát népek, akiknek önállóságra irányuló törekvésük üdvös a nemzetközi megítélés szempontjából, s vagyunk mi, magyarok, akik, ha egyszerűen csak magyarok akarunk maradni, máris sovinisztának, esetleg fasisztának bélyegeznek minket. Hogy is van ez?

Megtehetjük-e, hogy egy ilyen, nyilvánvalóan kettős mércéből eredő bírálatra magunk dobjuk el nemzeti önmeghatározásunkat?

Természetes, hogy nem.

Egymásra kellene már találnunk. Ahhoz viszont, mindenekelőtt, magunkra. Az önzés, irigység, rosszindulat ködös ingoványán túl. Mindennapi, alázatos győzelmekben. Szolgálva Istent és Hazát.

 

Mónus Józsefet minden versenyen le akarják győzni. Nem sikerül.

Azért nem, mert elkéstek vele.

A Farkas ugyanis, mindenkit megelőzve, legyőzte önmagát.

Ezért legyőzhetetlen.

Van út a csúcsig, csak járni kell rajta…

 

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>