Harmóniában 6. – Telihold

Harmóniában 6.

Telihold

 

Ha már a gravitációs kölcsönhatásoknál tartunk, nem mehetünk el szó nélkül a Föld-Hold kapcsolat mellett. A tudomány olyik állításán csak vakarjuk a fejünket, ha belegondolunk a tézis mögöttes tartalmába. Ha nem gondolunk bele, s elfogadjuk a közfelfogás-szerű elméleteket, jelszóként ismételgetjük a tudományos kifejezéseket, akkor persze minden rendben van. Akkor a világ úgy van jól, ahogyan láttatják velünk. Egyébként is, mi érdeke fűződne bárkinek ahhoz, hogy a Hold kapcsán tévedésbe ejtsen minket?

A hivatalos álláspontot a Wikipédiából vett szó szerinti idézetekkel mutatom be. Nem azért, mert ez lenne a tudományos megközelítés netovábbja, hanem éppen azért, mert köznyelven megírva, tudományos ismeretterjesztő jelleggel ezt a tartalmat szánják az átlagembereknek elfogadásra.

„Az árapály jelensége a közeli égitestek egymásra gyakorolt tömegvonzása által egymáson létrehozott alakváltozások. Földi értelemben az árapály vagy régies nevén tengerjárás a tenger szintjének periodikus emelkedése (áradat vagy dagály) és süllyedése (apály), melyet a Hold és a Nap vonzásának befolyása okoz. A dagály és az apály között átlagosan 6 óra 12 perc telik el. Egy évben 705 dagály van.”

Ez az első bökkenő. Egy évben 365 nap (szökőévben 366) telik el. A Hold, vagy akár a Nap említett tömegvonzása csak ennyi dagálykúpot lenne képes körbekergetni a bolygó felszínén. Akkor miből keletkezik kétszer annyi dagályhullám?

„Az árapály jelenségben a közelsége miatt a Hold kapja a legnagyobb szerepet. Az égitestek vonzása a Föld felszínének felé fordított részére természetszerűen erősebben hat, mint annak a középpontjára, leggyengébb pedig a felszínnek az égitesttel ellentétes oldalára; így a gravitációs erők eredője a hold felőli, és a túloldali oldalon magasabb vízszintet eredményez. A középhelyzethez képesti relatív változás a négyzetesen csökkenő gravitációs potenciál miatt a Hold felőli oldalon nagyobb.”

A gravitációs erő nagysága fordítottan arányos a távolságok négyzetével – ezt az előző részben kiveséztük. A tudományos álláspont képtelenségének bizonyítására most nem abszolút értékeket, hanem a lényeget jobban kifejező arányokat fogunk számolni. A Hold középtávolsága a Földtől 384.405 km. A Föld átlagos sugara 6.373 km. A Hold tehát (középértéken) 60,3177 Föld-sugárnyi távolságban, az egyszerűsítés kedvéért, kerekítve, 60 bolygó-sugárnyi messzeségben kering tőlünk. Vegyük ezt az idézetben szereplő, Holdhoz legközelebbi felszíni pont távolságának. Ehhez képest a Föld középpontja 61, a legtávolabbi túloldali pontja pedig 62 sugárnyi távolságban lesz égi kísérőnktől. Ha a legközelebbi felszíni pontra ható Hold-gravitáció erejét 100 %-nak vesszük, akkor, a távolság-négyzet értelmezésével, a következő tört-alakban írhatjuk azt fel: 3.600/3.600. A távolság növekedésével a számláló nem fog változni, hiszen a tömegek változatlanok maradtak, csak a nevező emelkedik, a táv négyzete szerint. A Föld középpontjában ható Hold-vonzás, arányosan tehát 3.600/3.721 lesz, százalékos alakban: 96,75 %. Bolygónk legtúlsó pontján ez az erő 3.600/3.844, százalékos alakban: 93,65 %. Tényleges vonzást csak az erők különbsége képes létrehozni. Ez pedig, jelen esetben (a trigonometriai finomításokat az egyszerűsítés kedvéért kihagyva a tárgyalásból), a két szélsőséges eset között a Hold Földre gyakorolt gravitációs erejének 6,35 %-a.

A Hold legerősebb elméleti vonzása, földközelben járva, 3,87 x 10-5 N, a földfelszínen elhelyezett 1 kg-os test vonatkozásában. A dagálykeltést ennek az erőnek 6,35 %-a, azaz 2,457 x 10-6 N kell, hogy végrehajtsa.

Ha feltételezzük, hogy sikerül, azaz ilyen csekély nehézkedés-csökkenés elegendő a Hold felé mutatós vízkúp kialakulásához, akkor is csak 1 dagálycsúcsot magyaráztunk meg. Mi van a túloldalival? Az miből ered? A Hold tömegvonzásából nem származhat, mivel a fizikai erők, így a gravitációs hatások is, vektorként vonhatóak össze. Ennek okán eredőjük, az összetevők nagysága mellett, azok egyesített irányát is tartalmazza! A Hold vonzásának vektoriális eredőjét ki kell vonnunk a Földnek a vizekre gyakorolt tömegvonzásából. Tehát: gv1 = gF – gH * 100%. (gv1 a módosított nehézkedés az adott ponton, gF a földi nehézkedés, gH pedig a Hold gravitációs ereje az adott ponton.) A gravitációs erő-vektor a Föld minden pontján a bolygó tömeg-középpontjába mutat. A glóbusz túloldalán ható saját vektor tehát 180 fokos szöget zár be a hold-közeli pont tömegvonzás-vektorával. Eredőjük kiszámítása emiatt összegzést kíván meg! Azaz: gv2 = gF + gH * 93,65 %. Magasabb matematikai felkészültség nélkül is beláthatjuk, hogy ha egy állandóból kivonjuk a másik állandó bármekkora hányadát, az mindig kisebb értéket ad, mintha hozzáadjuk annak bármekkora hányadát. Következésképpen, a Holdnak a bolygó túloldali víztömegére gyakorolt hatása felerősíti a Föld saját tömegvonzását, s a felszín nem emelkedni, hanem éppen süllyedni fog! A két gravitációs erő aránya miatt eredőjük a planéta minden pontján nagyjából a tömegközéppont felé fog mutatni, csak eltérő mértékben. (A teljesség kedvéért megjegyzem, mivel a tömegközéppontokból a szélek felé haladva, a gravitációs erőhatások vonalai kúpot rajzolnak ki, a vektor-eredő kiszámításához trigonometria szükségeltetik.) A Hold tömegvonzásából ily módon nem alakulhat ki túloldali dagálykúp, de akkor mitől indukálódik kétszer annyi dagály, mint amennyi nap van?

„A Nap is hasonló hatással van a bolygónkra, és a Nap-Hold együttállásai generálják a legszélsőségesebb árapály jelenségeket.”

A Föld felszínén elhelyezett, 1 kg tömegű tárgyra, a következő tömegvonzást fejtik ki a Nap és a Hold, N-ban számolva:

 

Égitest             Leggyengébb (távolban)                                Legerősebb (közelben)

Nap     5,90×10-3                   0,0059000                  6,143×10-3                 0,0061430

Hold    2,90×10-5                   0,0000290                  3,870×10-5                 0,0000387

 

Azaz, a keringési pálya legtávolabbi pontjáról számított Nap-tömegvonzás 203-szorosa a legtávolabbi, s 152-szerese a legközelebbi Hold-állás gravitációs erejének. A legerősebb Nap-vonzás közel 212-szerese a leggyengébb, s 159-szerese a legerősebb Hold-vonzásnak.

Mielőtt azt gondolnánk, ezzel megbuktattuk az eredeti állítást, közlöm, hogy ilyen olcsón nem adják azt! A Hold tömegvonzásának a Föld felszínére gyakorolt, számított hatása ugyan csak 5 ezreléke a Nap gravitációs hatásának, mégis erőltetik, hogy a Hold a felelős az árapály jelenségéért.

Megváltozott a fizika újabban? Már nem a legerősebb hatás befolyásolja a vektor eredőjét?

Persze, azt írja az idézett szócikk, hogy Hold a közelsége miatt kapott főszerepet. (Úgy látszik, a tömeg már nem számít, a fizikában is divat lett a karcsúság.)

Egy tengerjárásról szóló tanulmányban találtam meg a Nap-Hold gravitációs különbség likvidálására alkotott furmányos egyenletsort. Speciálisan „dagálykeltő”, vagy „dagályerő” potenciál számítására összeraktak egy olyan záró-képletet, melyben a klasszikus tömegvonzás-képletben szereplő d2-et (a távolság négyzetét) kicserélték d3-re (a távolság köbére). Mivel a Nap Földtől mért távolsága aránytalanul nagyobb a Hold távolságához képest, mint a csillagunk tömegbeli nagysága a Holdhoz viszonyítva, ezzel a trükkel el lehet tüntetni a Földre ható gravitációs erők durva különbségét – mi több, ki lehet mutatni, hogy a Nap dagálykeltő ereje (200-szor nagyobb elméleti tömegvonzás mellett) csak 46 %-a a Hold dagálykeltő erejének!

Akkor most igaz a tömegvonzás klasszikus elmélete és egyenlete, vagy nem?

Különböző képleteket összeházasítani, összevonni matematikai felkészültség dolga. Én azonban azt gondolom, hogy amennyiben a végeredmény nem esik a talpára, akkor komoly logikai probléma van az applikálással. Nem biztos, hogy erőltetni kellene a dolgot.

Miért erőltetik ilyen áron is a Hold dagálykeltő erejének favorizálását?

Mert a dagálykúp mozgása látszólagosan egybeesik a Hold Föld körüli mozgásával. Más kérdés, hogy a második dagálykúp keletkezesére ez már csak igen sánta, dülöngélő magyarázatot ad – néhány konvencionális tényt ki is kell iktatni a rendszerből, hogy az fel ne boruljon tőlük. Megint más kérdés, hogy a Hold-dagály együttmozgás csak korlátozottan érvényes, nem abszolút érvényű a Föld vonatkozásában.

„Az amplitúdó (szintemelkedés) összeadódásának hatására a szökőár végig szalad az óceánok felszínén. Az Atlanti-óceánon az árhullám mint egyetlen hullámtaraj halad északi irányba.”

A Föld nyugat-keleti irányban forog a tengelye körül. A vizet felpúpozó és a Föld forgásához képest lefékező Hold tehát a lelassított óceánt kelet-nyugati irányban duzzasztja. Akkor mit keres észak felé futva a tengerár?

„Nagyon alacsony ellenben az árapályváltozás a Földközi-tengeren és annak melléktengerein, például az Adrián, valamint a Balti-tengeren, mivel ezek a tengerek csak szűk szorosokon keresztül érintkeznek az Atlanti-óceánnal.”

A gravitációval kapcsolatos alapvetéseket megint kidobták a kukába, mert nem férnek bele a magyarázatba! A Föld középpontjáig érő tengellyel, mint kúp-alkotóval körülrajzolható földfelszínen belül a Hold-Föld távolság 60 és 61 földsugárnyi terjedelem között mozog. Tehát, ezen kúp magasságának talppontjában, mint fentebb levezettem, 100 % erejű a Hold földfelszíni gravitációs ereje, az alkotók által kirajzolt kör peremén pedig 96,75 %. Az alkotók által rajzol kör szinte teljesen letakarja a Hold felé eső féltekét. A fizika szerint a gravitáció minden irányban, végtelen messzeségig terjed.

Akkor a dagályt keltő erők 3,25 %-os különbsége miért nem képes a Földközi- vagy a Balti-tenger vizét megemelni? Talán kicsi hozzá? Akkor az óceánokon is kicsinynek mutatkozna ez a különbség!

Szelektív lenne a tömegvonzás, és csak az óceán vizére hatna? Erről nem szól a fizika, tehát elvethetjük. Szilárdabb, ellenállóbb lenne a tengerek vize, mint az óceánoké? Ez legfeljebb a jeges felszínű tengerekre lehet igaz, a Földközi-tengerre viszont ez manapság nem jellemző.

Mi van akkor, ha az igazság abban ölt testet, hogy semmi sem igaz a Hold dagálykeltő mítoszából?

Mi van, ha egészen más erő kelti a két dagálykúpot?

Vagy, nem is dagálykúpot hanem éppen ellenkezőleg – ellaposodást kelt az óceánok vizében, s a dagálykúpokba csak a folyadékok összenyomhatatlanságának okán menekül a víz?

Őszinte leszek: áttekintettem az árapály-jelenséghez kapcsolódó, ma divatos, dinamikai leíráshoz kapcsolódó számításokat, és már egyáltalán nem érdekelnek. Az előrehaladó autizmus jegyeit vélem kiütközni rajtuk. Egyre hosszabban beszélnek, s egyre kevesebbet mondanak a valóságról. Jövőre lesz 400 éve, hogy Galilei kifejtette álláspontját az árapály okáról, amit ő a Hold vonzásában jelölt meg. Azóta ezt toldozgatjuk, s nem jutunk sokkal előrébb.

De, hogy ne csak kritizáljak, ajánlok egy megdönthetetlen bizonyítási lehetőséget a toldozgatás híveinek. A gravitációs kölcsönhatás másik oldala a Holdon található. Mivel a Föld tömege 81,3-szor nagyobb a Holdénál, az ottani felszínen fellépő erő is eszerint tetemesedik: minimuma 235,77 N, maximuma pedig 314,63 N, az ott található 1 kg tömegű testre vonatkozóan. Külön kiemeli a téma jelentőségét, hogy a holdfelszíni gravitáció csak 1/6 része a földinek – tehát a 81,3-szoros földtömeg, az 1/6-os holdfelszíni gravitációs térben, 488-szoros torzítást eredményez az ottani nehézkedésben, a Hold által kiváltott, földfelszíni gravitációs torzuláshoz viszonyítva.

Ez azt jelenti, hogy az itteni 10 m-es dagályhoz képest, az ottani felszínen 4.880 méteres kúpnak kellene keletkeznie. De, mert az ottani felszínt nem tenger, hanem lisztfinomságú holdpor borítja, erre nem számíthatunk. Tételezzük fel viszont, hogy a holdpor sűrűsége háromszorosa az óceánvíz sűrűségének. Ez esetben egy 1.627 méteres porkúpnak kell türemkednie, a legrövidebb Hold-Föld távolság tengelyének vonala körül. A bolygó gyér légkörének (3 x 10-13 kPa) is e kúp körül kellene sűrűsödni. (Erről jut eszembe: szélmozgást miért nem kavar a Hold vagy a Nap Földre ható gravitációs ereje? A légköri gázok könnyebben és gyorsabban rendeződnének át a gravitációs anomália leképezésére.) Visszatérve a holdpor-kúphoz: mivel a Hold Föld körüli forgásának ideje megegyezik a tengely körüli forgásának idejével, ez a kúp nem vágtatna át a bolygó felszínén, mint nálunk a tengerár, hanem csak állna egy helyben, intő ujjával a Földre mutatva: Te tetted ezt velem! A porkúp csak annyit mozogna a felszínen, amennyit az égitest librációja kényszerítene ki.

Amíg viszont ezt a porkúpot nem tudja hitelt érdemlően prezentálni a tiszteletre méltó tudomány, addig a fent részletezett hivatalos árapály-okoskodás csak féllábú marathon-futó marad.

Két lehetőségen viszont el kellene gondolkodnunk. Ha igaz, hogy a Világegyetem végtelen, s a gravitációs hatások végtelen távolságra elérnek, akkor Földünkre is végtelen számú objektumból, végtelen sok irányból és végtelen sok, különböző nagyságú erővel érkeznek el ezek a tömegvonzások. Hogy mégsem röpködünk tőlük minden irányba, s a mérlegeink viszonylag megbízhatóan, állandósult jelleggel mérik a tömegek súlyát, az csak azért lehet, mert a mindenfelől érkező vonzások kioltják egymás hatását. A végtelen tehát egyenlő lesz a nullával – a két mennyiség, amit felfogni sem tudunk, likvidálja egymást, s hagy minket élni, a saját, mérhető és stabilnak tekinthető nehézkedésünk közepette.

A másik lehetőség, hogy minden égitest saját gravitációs tere minden irányban csak a másik égitest kapcsán kijelölhető L1-es Lagrange-pontig terjed. Ez az a pont két égitest között, amelyből egyik felé sem kezd zuhanni az ott álló tárgy. Képzeljük el, hogy ezen a ponton egymásnak feszülnek a tömegvonzás erői, mint sumo-bírkózók a tatamin, és se előre, se hátra nem mozdulnak. Nem töltik be a teret az ellenféllel alkotott frontvonal túloldalán.

Ahogyan az L1 pontban pihenő tárgy megáll, úgy a gravitációs erők sem hatolnak tovább. Kialakul a frontvonal, amin túl nem képes teret nyerni egyik erőhatás sem a másik rovására. Az adott környezetben nagyobb gravitációs térrel rendelkező objektum körbeöleli a kisebb objektumot, annak gravitációs terével együtt, így tartva keringési pályán azt, De, mert nem hatol be annak gravitációs erőterébe, így ott a saját hatások (és csak azok) háborítatlanul érvényesülhetnek. A távolságok változásával ezek a terek is alakot váltanak: nyúlnak, zsugorodnak, ahogyan a Lagrange pontok közelednek-távolodnak az égitesthez képest. Az egyes tehetetlenségi rendszerekből így épülnek fel az összetett tehetetlenségi rendszerek, megőrizve az összetevők belső sajátosságait.

Míg meg nem találják a porkúpot a Holdon, én inkább ezekben gondolkodom, különösen a másodikként feltárt lehetőségben.

A tengerjárás okát, a saját, szegényes eszköztárammal, inkább valahol másutt keresem. A folytatásban elmondom, mire jutottam.

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>