Harmóniában 62. – Jelenések Könyve VIII.

Harmóniában 62.

Jelenések Könyve VIII.

 

A fenevad valós tartalmának, megjelenési formájának értelmezésében a sorozat eddigi részeiben két, látszólag különböző megfejtésre jutottunk mostanáig. A „volt, de nincs és mégis van” meghatározásból arra következtettünk, hogy a fenevad maga az idő, mely fogságában tart minket. Látszólag a jelenbe ragaszt – valójában a többé-kevésbé elmúlt idő fejleményeire adott, elkésett válaszaink hiábavalóságához köti cselekedeteinket. A Jelenések Könyvében leírt ígéret, miszerint Krisztus országában nem lesz majd idő, arra enged következtetni, hogy a leviatán elpusztításával valóban a múltba ragadásunk szörnyű tehetetlensége fog megszűnni.

A fenevad másik megjelenéseként egy totalitárius társadalom képe bontakozott ki előttünk, mely Isten tagadásával, az anyagi folyamatok teljes és kizárólagos ellenőrzésével tartja majd rabláncon az emberek testét és lelkét. Elpusztít mindent és mindenkit, ami, aki nem viseli magán az ő bélyegét.

Jel. 13:18. „Akinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát; mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat.”

Vajon miért a három hatos szám a sátán jele?

Induljunk ki abból, amit az idő-börtön kapcsán mondtunk. A gonosz a közelmúltba zárva rontja meg életünket. Az így ránk erőltetett tehetetlenséggel akadályozza meg Istentől kapott csodás képességeink működését, a Teremtő tervének maradéktalan megvalósulását. Ez az ő fegyvere.

Az ember három, különböző szintű minőség ötvözeteként teremtetett. Ezek: a test, a szellem és a lélek. Megteremtésünkre a hatodik napon került sor. Miután Isten elvégezte életre hívásunkat, a hetedik napon kivonult a világ közvetlen irányításából. Utolsóként végrehajtott, lejegyzett beavatkozása az Édenből való kiűzetésünk elrendelése volt. Tehát, az eredendő bűnbeesést, s a következményként beállt büntetést még a hatodik nap eseményei közé sorolhatjuk.

A kiűzetés óta semmi egyéb feladatunk nem lenne a világban, mint a kezdeti bűnt, az engedetlenséget, a szabad akarattal történő visszaélést kiküszöbölni életünkből. A hetedik, megszentelt napnak ez a célja és az értelme: önerőnkből megvalósítani Isten velünk kapcsolatos terveit. Ehhez azonban teljes emberi valónknak túl kellene lépnie a hatodik napi állapotán. Hetedik napi minőséget kellene elérnünk – s mint tudjuk, a szent hetes szám a tökéletesség, vagyis Isten száma.

Leviatán, az idő béklyóinak alkalmazásával, éppen ezt a naptár-váltásunkat igyekszik megakadályozni. Amennyiben képes testi – szellemi – lelki állapotunkat a bűnös hatodik napban megkötnie, Isten elgondolása nem válhat valóra. Maradunk a tökéletlenségben, maradunk a bűnben. Fiaskók leszünk – romlandó testben pusztító szellemmel, megrontott lélekkel. Három hatos…

Hogyan hozható egy nevezőre az időcsapda és a totalitárius állam?

Ne feledjük el, az idő béklyóit már a kezdetekben magára vette az ember – még az Édenben. A sátán akkor az égben lakozott. A sátán abszolút társadalma pedig csak az emberi történelem végén jelenik meg – a gonosz földre vettetése után. Tehát, ami eddig történt, az leviatán elvi megjelenése volt, ami a jövőben történik majd, az pedig az anyagi megvalósulása, materializálódása lesz. Töményen és kikerülhetetlenül jelenik majd meg az időbe zárt rabságunk. A sátán országában – ahogyan erre a már megtörtént történelmi események példát is szolgáltattak – elrabolják a múltunkat, megtiltják a jövő felől való gondolkodásunkat. Emlékezzünk csak, mit énekeltek a baloldali diktatúrák harcosai világszerte, az ő himnuszukban:

„A múltat végképp eltörölni…”

Csak egy költői szóhasználat lenne? Vagy inkább freudi elszólás?

Egy ilyen gondolati berendezkedéshez erős, szuggesztív ideológiára van szükségük a gonosz helytartóinak. Megalkotása nem a jövő kihívása nekik – már évszázadok óta építgetik, csiszolgatják azt a szellemi csúszdát, mely a jelennek vélt közelmúlthoz tapasztja követőit, a régmúlt feledésével s a jövő tagadásával.

„Carpe diem!” – ragadd meg a napot! Hedonista értelmezésben: élj a mának!

Ez az eszmeiség a múló örömök, az elillanó pillanatok, a véletlen-szerűen elénk kerülő történések kedvtelésünket szolgáló átélésére sarkallna minket. Követői állítják, hogy a múlttal nem kell foglalkozni, mert az már úgyis megtörtént, olyan volt, amilyen, úgysem tehetünk semmit. A jövővel pedig nem szabad foglalkoznunk, mert az meg olyan lesz, amilyennek lenni szeretne. A pillanatnak kell élni, aki a múlttal törődik, az emlékeiből, aki pedig a jövőt fürkészi, az álmaiból akar megélni. Az életet magát viszont mindketten elutasítják – mert az csak a jelenben létezik.

Mára igen nagyszámú hirdetője lett ennek az irányzatnak. A társadalmi élet minden területén, így különösen a művészetekben, sűrűn találkozhatunk a hedonizmus nyers vagy árnyaltabb megfogalmazásával. Azt gondolom, nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a pillanat örömének hajszolása és az ego elhatalmasodása milyen bensőséges viszonyban állnak egymással. Éppen ezért már a reklámokon is átsugárzik ez a gondolkodás, amikor visszautasíthatatlan ajánlatokkal, soha vissza nem térő lehetőségekkel bombázzák a reménybeli fogyasztó öntudatát – alkalmasint elhitetve vele, hogy ő megérdemli azt a terméket. Már nem is arról beszélnek, hogy szüksége van-e rá – hanem arról, hogy megérdemli. Mit reagál erre az ego, aminek a száma szintén a hatos? Természetesen azt, hogy: kell nekem!

Mint mágnes a vasreszeléket, úgy rendezi sorba erővonalai mentén a gonosz a bennünk erjedő tökéletlenséget. Eljutottunk odáig, hogy sokan már nem tesznek különbséget az élvezetek, az örömök és a boldogság között. A tudatuk megmanipulálása által rájuk erőszakolt tárgyak birtoklásán, a valós tartalmukat veszített cselekedetek végrehajtásán keresztül próbálják elérni az idilli állapotot. Észre sem veszik, hogy az életük egy jottányit sem került közelebb a tényleges harmóniához, ahogyan az őket körülvevő világ sem lett jobb vagy szebb a működésük által.

A minap megkérdeztem az éppen csak felnőtt-sorba lépett unokaöcsémet, mondaná el, mik a tervei a saját életére vonatkozóan. Azt felelte, sok pénzt akar keresni. Mondtam, rendben, idáig értem, de, mivel a pénz csak értékmérő, árulja el, milyen valós értékekre akarja azt beváltani. Vagyis, mire akarja elkölteni. Kifejtette, hogy mindent meg akar vásárolni belőle, amit a barátnője szeme-szája megkíván. Kiderült, hogy a leány ilyen tekintetben igényes, elvárásai vannak. Akkor boldog, ha megkapja a neki tetsző tárgyakat. Öcsém pedig akkor, ha vele van a lány. Plaza-szerelem? Shopping-románc?

Felvetettem, hogy talán élhet olyan nő is a világon, aki szerethetné őt magát, nem pedig a tárgyakat, amiket tőle kap. Csak ingatta a fejét, s nézett rám, mintha a Marsról jöttem volna a reggeli járattal. Aztán kijelentette, hogy ilyen nő, akit ne a vásárolható öröm érdekelne, biztosan nem él a Föld bolygón.

Itt tartunk. Tévedés ne essék: ez nem a vége, csupán az eleje a pokolba tartó vonatnak. A szerelvényen hosszú a kocsik sora…

„Ha azon kesergek, amit korábban tettem, vagy attól félek, ami a jövőben történhet majd, mindegyik a jelenben okoz szenvedést.” – írta Shirley MacLaine, a színésznőből lett new age-tanító. Erős torzítás ez az üzenet. A múlt vonatkozásában csak azokkal a momentumokkal foglalkozik, melyek helytelenek voltak a maguk idején, a jövőből pedig csak a fenyegetést emeli ki. Törli hát mind a már megélt, mind a megélni kívánt események lenyomatát – ami komoly mértékben rombolhatja az ember személyiségét. A múlt vonatkozásában ugyanis egy normális ember jó dolgokat is meg szokott élni, melyek sikerélményt adnak neki – ezáltal sarkallva őt a későbbi időkben a pozitív cselekedetek megismétlésére. A rossz emlékek is jók valamire – minden rosszban van valami jó – ha más nem, a tanulságuk. A múlt tagadásával a tanulságok, vagyis a tanulás létjogosultságát törli a hedonista. Kíváncsi lennék, Shirley mit tenne reggel a kenyérpirítójába, ha minden farmer felhagyott volna a gazdálkodással, akit aszály, jégverés vagy árvízkár ért valaha.

A jövőben bekövetkező jó dolgok előzetes elvárása nélkül ugyan miért kelnénk fel ébredéskor az ágyunkból? Tudjuk persze, hogy balul is kiüthetnek a dolgok törékeny életünkben, de nyilvánvalóan nem ez inspirál bennünket. Azt is tudjuk, hogy a ránk szakadó rossz események egy részét magunk alapoztuk meg múltbéli hibás döntéseinkkel – ezért arra törekszünk, hogy a mindenkori, jelennek vélt időben olyan dolgokat cselekedjünk, melyek egy szebb, élhetőbb holnapot nevelnek ki számunkra az idő méhében. Aki a jövőt tagadja, a reményt utasítja el.

„Ki kellene élvezned az életedet! Csak lazán. A sorsod megoldja önmagát. A dolgok megtörténnek, aztán elmúlnak. Állapotok, amelyek úgysem tartanak örökké.” – mondta Lakatos Levente. No comment.

Adrien Brody  szerint: „Le kell győzni a késztetést, hogy többet tegyél annál, mint átéld az adott pillanatokat.” Ehhez sincs mit hozzátenni.

„Minden órának szakítsd le a virágát, találd meg minden percben a szépet, a kellemest, az örömet adót, s a többiről igyekezz elfeledkezni, vesd ki az agyadból a gondot, élvezd a percet, amíg élvezheted, hiszen ki tudja, mi vár rád holnap, s egyáltalán, megéred-e a holnaputánt?” – írta Szilvási Lajos, aki a szocialista berendezkedés egyik általánosan elfogadott írója volt. Eljátszadoztam a gondolattal, mi történne, ha például az ő ajánlását a népesség 100 %-a megfogadná? A gondokat elfeledve, tépkednénk a virágokat, senki nem tenne az asztalra semmit, ám mindenki az abroszon kutakodna az utolsó morzsák után…

A hedonisták különös viszonyban állnak Istennel. Elfeledik a kiűzetéskor ránk szabott büntetést.

1Móz. 3:17. „Az embernek pedig monda: Mivelhogy hallgattál a te feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél arról: Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban.”

Ennek tudatában igen nehéz végigröhögni az életet. Cselekvő, alkotó ténykedés nélkül lehetetlen a szabadságot megélni. Ha nem gondolsz a holnappal, akkor csak a mások által megteremtett javakból tudod fenntartani életed. Így nem lehetsz a magad ura – elveszítetted a szabad akarat isteni adományát. Ha koldulásból, felebarátod irgalmából lesz betevő falatod, jótevőid urakká váltak feletted, hisz a kezükből kapod, amit Istentől vehetnél át. Ha másokat kizsákmányolva, munka nélkül szerzed meg, amire szükséged van, ismét csak mások keze által teszel szert arra, amid van. Hiába hiszed, hogy mások urává váltál, s ezáltal közelebb kerültél Istenhez.

Egyik esetben sem vagy tehát a magad ura, mert elveszítetted a Hozzá fűző hasonlatosságodat. Nem teremtesz magadnak…

A fáradságos munka isteni elrendelésének látszólag ellent mond Jézus tanítása a holnap gondjairól. Szeretik is felhasználni a hedonizmus álságos igazolására.

Máté 6:24-26. „Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.

Azért azt mondom néktek: Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-é az élet hogynem az eledel, és a test hogynem az öltözet?

Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?”

Az értelmezéshez pontosan kell látnunk, hogy Jézus allegorikus párhuzamot alkalmaz Isten és Mammon, valamint az ő dolgaik között. Isten a tökéletesség, Mammon pedig, mint azt korábban már beszéltük, a durva és romlandó anyagiasság. Az idézett tanítás nem a munka szükségességét tagadja, hanem annak cél szerinti szentesülését mutatja meg. Áldott a munka és a munkás addig, míg az Isten által előírt önfenntartásért végzik. Addig a Teremtő akaratát szolgálja. Ám, amint a felhalmozás válik céljává, s az anyagi javak harácsolása, a felesleges többletek begyűjtése élteti, elveszíti eredeti rendeltetését, s már nem Isten, hanem a Mammon szolgája az, aki rabjává válik. Életünknek, a test fenntartásán túlmutató módon, egyéb, isteni célja van. Ha az anyag szolgálatára fordítjuk minden időnket és erőnket, vétünk Atyánk ellen. Más urat szolgálunk – mert kettőt nem lehet.

Úgy is szoktuk mondani, hogy nem csak kenyéren él az ember.

Hamvas Béla a pragma és az ergon megvalósulásában látta ezt, a Jézus által mutatott kettősséget. A pragma azon cselekedetek összessége, melyek az anyagi világban, a puszta létfenntartásért végrehajtott tettekben nyilvánulnak meg. Az ergon, ezzel szemben, a valós, isteni lényünk és lényegünk kiteljesedéséért elkövetett emberi ténykedések összesége. A turbában (összezavarodottságban) tévelygő emberek minden gondolatukkal a pragmát építik, ezért soha nem is találnak ki tévedéseikből. Jézus ettől óvna minket, s nem a henyélésre biztat.

A hedonista szemlélettel szemben azért akadnak jó példák is, bár, manapság nincs akkora keletük, mint a perc-emberkéket faragó perc-öröm elméleteknek. Fabio Volo például eljutott addig, hogy megfogalmazza kétségeit ebben a tekintetben.

„Nem tudom, hogy mi a helyesebb: feláldozni magunkat egy jobb jövőért, vagy máról holnapra élni, kockáztatva azt, hogy nem lesz semmilyen biztosítékunk.”

Peter Noll kifejezetten tagadja a mában, a mának élés puszta lehetőségét is: „Nyilvánvalóan lehetetlen a jelenben élni. Az agy-számítógépnek nincs ilyen programja. Az emberi elme furcsa törvényeinek egyike, hogy a múltban és a jövőben élünk – emlékekben és reményekben, a múlt teljesítményeiben és a jövőre vonatkozó tervekben.”

Mivel életünk múlandó, akik igazán komolyan veszik az ergon építésének szükségességét, a lézengés helyett arra biztatnak minket, hogy a jó cselekedeteinket haladéktalanul végezzük el. Justina Chen Headley ezt tanácsolja: „A halál elkerülhetetlen, élj meg minden napot úgy, mintha az utolsó lenne.”

Clara Sánchez a következő pontosítást adja ehhez: „Az embert általában nem az gyötri, amit megtett, hanem az, amit nem, s úgy hal meg, hogy már nem is teszi meg.”

Müller Péter szerint: „Akit megcsap a mulandóság szele, rájön, milyen csoda élni. Az “Emlékezz a halálra!” mondás nem fenyegetést jelent, hanem azt, hogy szüntelenül tartsd ajándéknak az életedet – mert minden nap ünnepnap!”

Aki elfogadja, hogy Jézus az igazság, az út és az élet, egészen más szemmel néz arra a napra, amikor eljön majd a test halála. Tudja, hogy az csak egy határnap a végtelen létezésben. A nap, melyen véget fog érni az önátadás lehetősége, mit teremtett emberi formánkban gyakorolhattunk. Ha jól végeztük dolgainkat, új, örök napra virradunk ebből a turbából, a lélek éjszakájából. Addig viszont folytatnunk kell az önátadást. Ahogyan John Green mondta: „Betegségben és egészségben. Jóban és rosszban. Szegénységben és gazdagságban. Míg a hajnal el nem választ.”

Ha nem térünk le az útról, nyugodt szívvel várhatjuk a hetedik nap hajnalát. Nem ragadunk a hatodik éjszakájába. Megteremtettük, ami ránk bízatott. Szétosztottuk, mi osztható volt. Ahogy Birtalan Ferenc írja:

„mit vehet el a halál tőlem

mindenem szétosztottam

aki akart kapott belőlem

talán csinálhattam volna jobban

eldönti kinek hatalma

mennybe jutok pokolra

csakis így lehetett élnem

vagy nem én lettem volna”

 

Hát ne a mának éljünk – hanem az isteni holnapnak. Keltegessük a pirkadatot, jöjjön végre a vasárnap! Egyetlen hetes sokkal erősebb, mint az a három hatos…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>