Harmóniában 64. – Jelenések Könyve X.

Harmóniában 64.

Jelenések Könyve X.

 

Az Istentől elfordult, megátalkodottságukban csökönyösen kitartó emberek büntetését az Úr haragjával telt csészék kiöntését végző angyalok teljesítik be. János hét csészéről ad számot. Az isteni tökéletesség száma arra utal, hogy a Teremtő által kirótt büntetés maradéktalan és teljes lesz.

A csapásokat kimérő hét angyal mellett egyéb, ugyanekkor megtapasztalt érdekességről is beszámol a szerző.

Jel. 15:2. „És láték úgymint üvegtengert tűzzel elegyítve; és azokat, akik diadalmasok a fenevadon és az ő képén, és bélyegén és az ő nevének számán, látám állani az üvegtenger mellett, akiknek kezében valának az Istennek hárfái.”

A magyar mese- és mondavilág kultúrkincsein felnőtt embereknek valahogy édes-búsan ismerős ez a kép, a helyszín ilyenformán való leírása. Ha kinyitjuk emlékeink tárházát, a következő gyermekkori tételig jutunk el egy gyors kereséssel:

„Túl az üveghegyeken, a kék messzi tengeren…”

A néprajz kutatói szeretik az Alpokkal azonosítani az üveghegyeket, mondván, a sapkájuk állandó hó borítása miatt kapták ezt az elnevezést. Hát, vagy igen, vagy nem. A hegyeket ugyanis általában fehérbe öltözteti hó- és jégruhájuk. Az üveg viszont éppen csillogó átlátszósága okán nyeri el univerzális képi jelentését…

Más megközelítést is találunk a kimondhatatlan messzeség jelzésére meséinkben.

„Túl az Óperencián…”

Az Alpokhoz asszociálva, ezt a helymeghatározást is Ausztria területére helyezik a kutatók. Az Enns folyó felső folyását, Alsó- és Felső-Ausztria határát, az „Ober-Enns” vidékét, vagy magát Felső-Ausztriát, „Österreich ob der Enns”, vélik felfedezni benne. Az bizonyosnak látszik, hogy nem önálló országot jelöl a szó, mert a magyar nyelv a tulajdonnevekhez általában nem használ névelőket – kivéve a földrajzi neveket. Az Óperencia tehát legfeljebb geográfiai térséget jelölhet, mint az Alföld vagy a Kárpátok. Vagy valami mást…

A forrásokból ugyanis felbukkan egy állandósult szóösszetétel, mely egy másik, Óperenciával összefüggő, attól mégis eltérő hely megnevezését szolgálja: az Óperenciás-tenger. Mivel Felső-Ausztriában meglehetősen kevés tenger hullámzik, a felfogás hívei a salzkammerguti tavakkal azonosították az az Óperenciás-tengert. Állítják, hogy az ott állomásozó magyar katonák számára ezek jelentették a nagy vizet. Tekintve azonban, hogy a vidéken található Attersee, Ausztria legnagyobb tava, kisebb, mint a mi Fertő-tavunk, nehéz elképzelni, hogyan láthatták tengernek azt a huszárjaink. Arról már nem is beszélve, hogy Horvátországgal alkotott gyümölcsöző államszövetségünk és a Tengermellék magyar fennhatósága okán az Adriával, tehát valódi tengerrel is volt szerencséjük találkozni eleinknek, saját hazájukban. A mi Tengerfehérvár nevű városunk nem egy patak partján állt. Az a fejlemény, hogy külországba kell utaznunk tengert látni, csak az 1920-as trianoni diktátum óta állt be…

A kutatók is érzik, hogy nincs teljesen rendben ez a magyarázat. Pontosítják tehát, mégpedig azzal, hogy az Üveghegyeken, vagyis az Alpokon való átkelés után a császári szolgálatban álló katonáink elérkeztek a Földközi-, vagyis az Óperenciás-tengerhez. Túráztak egyet, mint annak idején Hannibál, csak a másik irányba. A kifejezés első írásos megjelenésével 1773-ban találkozunk, ezért többen úgy vélik, hogy akkoriban keletkezett maga a fogalom is. A fent említett módon, a császári szolgálatba kényszerített magyar huszárok által. Az Ober Enns és a Földközi-tenger összemosása éppen ezért erőltetettnek tűnik egy kicsit. Az utrechti békével 1713 tavaszán lezárt osztrák-spanyol örökösödési háború eredménye ugyanis az lett, hogy Lombardiát megszerezték a Habsburgok, s területén megszervezték a Milánói Hercegséget. Milánóban hosszú évekig tartó, keserves katonáskodás várta a magyar legényeket, ahogyan arról közismert népdalunk is tanúskodik:

„Nagyabonyban csak két torony látszik,

De Majlandban harminckettő látszik;

Inkább nézem az abonyi kettőt,

Mint Majlandban azt a harminckettőt!”

Nos, Földközi-Óperenciát látni miért is vergődtek át az Alpokon a Felső-Ausztriában állomásozó magyarok? Miért nem a milánói helyőrség tagjai ruccantak le délre, a síkon s a dombokon át? 1859-ig, míg a Habsburgok birtokolták a tartományt, megtehették volna…

Vannak, akik tarthatatlannak vélik az Óperencia XVIII. századi kialakulásáról alkotott elgondolást. Azt mondják, a szó 1773-as első írásos említéséből még messze nem következik az, hogy a fogalom is akkor alakulhatott ki. A néphagyomány kincseinek, így a meséknek a feltárása is csak annak az évszázadnak a közepén vált divattá, így semmi meglepő nincs abban, hogy korábbi említésével nem találkozunk.

Közismertté vált az a feltételezés is, miszerint a szó eredete a X. századi, Nyugatra vezetett magyar hadjáratok koráig nyúlik vissza. A mai Ausztriából, az említett Enns folyóig terjedő térség, akkoriban magyar vazallusterület volt. Az Ennst, a nyugati gyepűk határfolyóját kellett átlépni ahhoz, hogy „külföldre”, ismeretlen, esetleg mesés földekre utazzon a hazánkfia. Ismét más kérdés az, hogy vajon miért német néven említették fel eleink a nyugati határfolyójukat.

További dilemma, hogy amennyiben a X. századig visszavezethető a fogalom eredete, kizárható-e a még régebbi keletkezése?

Kárpát-haza minden tájegységének meséiben megjelenik az Üveghegy és az Óperencia, mint lokalizáló meghatározás. Az egyik, szlovákoknak tulajdonított történetben Mirkó királyfinak kell megmásznia az Üveghegyet. A feladat végrehajtása előtt lovával folytat igen tanulságos párbeszédet az úrfi.

„– Nyisd ki a szemed, kicsi gazdám, mit látsz?

– Látok egy éktelen magas üveghegyet. Olyan meredek, mint a ház oldala, s a teteje az eget veri.

– Hunyd bé a szemed, kicsi gazdám, mit látsz?

– Látok magam alatt valami feketeséget, akkorát, mint egy jó nagy tál.

– No, ez a föld kereksége – mondá a táltos. – Hát magad alatt mit látsz?

– Látok egy véges-végtelen hosszú üvegösvényt, s innét is túl is mély ürességet.

– Nohát azon nekünk végig kell mennünk.

– Jaj, édes lovam, lefordulsz, a szörnyű halálnak halálával halunk meg…”

Mint tudjuk, táltosa és táltos lova Fehérlófiaknak van, tehát a mese archetípusát valószínűleg átvették tőlünk a velünk élő, nem lovas-nomád nép fiai. Történetünk szempontjából nem is ez a lényeg, hanem a párhuzam a Jelenések Könyvében leírt üvegtenger, s a mellette álló, fenevadon győzedelmeskedő emberek, valamint a próbatételként mutatkozó Üveghegy, s a próbát teljesíteni akaró ember között. Aki nem jut át az üveg-objektumon, meghal. A mesében is, a Jelenések Könyvében is.

Nem zárhatjuk ki, hogy egyazon ősforrásból táplálkoznak mindkét mű üveg-szimbólumai.

Ahogyan Grandpierre Attila felvetését is komolyan kell vennünk, aki szerint meséink ezen fogalmai nem a térbeli, hanem sokkal inkább az időbeli helymeghatározói a történeteknek. Szerinte e fogalmak világkorszakokat jelölnek: az Óperenciás-tenger az Özönvízre, az üveghegyek a jégkorszakra utalnak.

Mi van akkor, ha nem a messzi múlt, hanem a prófétált jövő körvonalazódik ezekben a történetekben? Nevezetesen a János által vizionált üvegtenger felel meg a mesék helyének és idejének – azaz, nem tanulságos régi történetek, hanem lelkesítő próféciák, a maguk módján? Ezt látszik alátámasztani az a tény, hogy a mesékben mindig győz a jó, s bukik a gonosz. A múltban ez még nem történt meg, a maga teljességében. János viszont határozottan állítja, hogy az üvegtengernél azokat látta, „akik diadalmasok a fenevadon és az ő képén, és bélyegén és az ő nevének számán” – tehát, legyőzték – vagy hamarosan le fogják győzni a gonoszt. Közösségnek adott ígéret nyomát meg is őrizhette a kollektív emlékezet…

Próbáljunk meg kezdeni valamit az Óperenciával, de már hagyjuk el az egykori nyugati határfolyónkat!

A középkori Európa általánosan használt nyelve a latin volt. Ha abból, a nagyon egyszerű feltételezésből indulunk ki, hogy ez az idegen hangzású név lehet akár latin is, a következő megfejtésre juthatunk:

– opera – dolog (munka értelemben), fáradság; entia – lényeg, létező.

Tehát az Operaentia a fáradságos munka létében fuldokló világ. Rajta túl fekszik az a hely, ahol nem a fáradozás határozza meg az élet értelmét. Az emberiségnek volt már egyszer ilyenben része, a bűnbeesés előtt, az Édenben. Lesz is még ilyenben élete, Krisztus Földi Királyságának megalapítása után. A kiűzetéskor ránk mért büntetés, mi szerint „Átkozott legyen a föld te miattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjaiban.”, az Utolsó Ítélet alkalmával töröltetik a méltónak találtatott boldogok életéből.

A Jelenések Könyve a továbbiakban beszámol róla, hogy a mennyben megnyittatik a bizonyságtétel sátorának temploma, melyből kilép a csapásokat közvetítő hét angyal. A négy lelkes állat egyike az örökkön élő Isten haragjával teli aranypoharakat adja kezükbe. A füsttel megtelt templomból Isten parancsolata hangzik:

Jel. 16:1. „Menjetek el és töltsétek ki a földre az Isten haragjának hét poharát.”

Az első csésze kitöltése nyomán fekélyek támadják meg a bűnösöket, a második a tengereket, a harmadik az édesvizeket változtatja vérré. A negyedik pohár tartalma felszítja a Nap hevét, így tikkasztva a víz nélkül amúgy is szomjazó ember-roncsokat. Az ötödik csésze tartalma sötétbe borítja a fenevad országát.

Ez utóbbi két pontnál mintha valami belső ellentmondást érzékelnénk a két ismertetett csapás között. Ha már az egyik angyal felszította a Nap tüzét, a másik miért árnyékolja be azt?

Azt gondolom, az ötödik csapás az elektromos ellátás megszűnésére vonatkozik. Nem nappal, hanem éjszaka borul sötétségbe a fenevad birodalma – s áll meg ezzel minden, amit árammal üzemeltettek addig.

János nem volt olyan technikai ismeretek birtokában, hogy pontosan megfogalmazhassa a sötétség leszállásának körülményeit és tartalmát. Kortársai sem rendelkeztek ilyen irányú tudással, s vélhetőleg senkit sem döbbentett volna meg, ha a szerző közli velük, hogy a gonosz birodalmára éjszaka leszáll majd a sötét. Nem tartották volna Isten csapásának – akkor még ez volt a természetes.

A büntetés alatt álló embereken mit sem változtatnak a csapások – nem térnek meg tévelygéseikből, ehelyett tovább káromolják Istent a kínjaik miatt.

A hatodik angyal által Földre küldött csapás nyomán kiszárad az Eufrátesz vize, s így utat készíthetnek a napkeletről jövő királyok részére.

Nem véletlen, hogy éppen az Eufráteszt szárítja ki az Úr. A folyó hosszú évszázadokon át képezett természetes határt a Római és a Perzsa Birodalom között. E határvonal felszámolásával megszűnik a Nyugat és a Kelet elkülönülése: szabadon átjárhatóvá válik a limes. Igen fontos hírértéke van annak a megfogalmazásnak, mi szerint a napkeleti királyok részére épül majd az út. Vagyis, a keletiek fogják elözönleni a Nyugatot.

Hol is tartunk ma?

A Római Birodalom területi (és imitt-amott szellemi) örökségén felépült jelenkori Európa visszavonta közigazgatási határait a Földközi-medence északi felére, s az attól még északabbra fekvő területek irányába terjesztette ki hatalmát. Elvadult liberális kormányzása folytán az elmúlt szűk évszázadban erősen visszaszorult az eredeti, keresztény európai gondolkodás, mert minden akadályt megszüntettek az egyéb ideológiák terjedése előtt. Elérkezett a második, a gazdasági alapon működő Babilon ideje – s ez, a szabad tőke- áru- és személy-mozgásra hivatkozva, szélesre tárta a földrész kapuit a bevándorlás előtt. Gombamód szaporodtak a közel- s távol-keleti vallások templomai, ugyanakkor egyre üresebben konganak a keresztény katedrálisok.

Egyirányú ez a menetelés, ahogyan János látta annak idején. Keresztény emberek nem vihetik ki vallásukat, eltérő politikai ideológiájukat a Perzsa Birodalom (iszlám) országaiba! Az Eufrátesz kiszáradt, átjárható már az úszni sem tudó keletről jöttek számára is…

A legújabb-kori, migráns-válságnak álcázott hódító rohamban ennek a folyamatnak a csúcspontját látjuk megvalósulni.

A hetedik csésze kiborítása után nagy zendülések, mennydörgések és villámlások lesznek. Ezeken túl, úgy megindul a föld, hogy a nagy város három részre fog szakadni.

Ezen a ponton el kell gondolkodnunk, mit értett János a nagy város, és mit a földindulás alatt. Ha maradunk Európánál, akkor megállapíthatjuk, hogy az északi és déli fele közötti gazdasági, politikai törésvonalat eddig is sejtettük. Ha ehhez hozzávesszük az Egyesült Királyság vélt vagy valós kilépési szándékát, s feltételezzük, hogy a népszavazás a távozásról fog dönteni – már látunk is egy jövőbeni képletet, ami megfelelhet a jövendölés három részre szakadt városának.

Bizonyos, hogy sokan azért segítik ezen ördögi terv kibontakozását, mert azt gondolják, bármi történjék is a világban, az ő státuszukhoz nem érhet fel a baj áradata. Az ő számukra tartalmazza a Jelenések Könyve a következő rossz hírt:

Jel. 16: 20. „És minden sziget elmúlék, és hegyek nem találtatának többé.”

Nos, a szerző vélhetően nem földrajzi, domborzati értelemben jelöli meg a kataklizma e fejleményét. Ahhoz, hogy ne legyenek szigetek és hegyek, mindent el kellene borítania a víznek. Az utolsó, még víz fölé magasodó hegycsúcs ugyanis szigetet képez, míg csak kiáll a tengerszintből. Nem valószínű tehát, hogy János az Özönvíz megismétléséről beszél ebben a részben. A másik lehetséges „domborzati változat” úgy nézne ki, hogy eltűnnének a vizek, s biliárd-golyó simaságúra gyalulná Isten ereje a földfelszínt. Ez a megoldás is olyan kataklizma-sorozatokkal járna, melyek teljesen kipusztítanák a földi életet, s feleslegessé tennék a mű folytatását is. Ezen a ponton, egy lakonikus megjegyzéssel le lehetne zárni a könyvet: „Ez is bevégeztetett”.

Sokkal valószínűbb, hogy a szigetek és hegyek eltűnése a társadalmon belüli pozícionálódások felszámolásáról szól. Sem elszigetelődni, sem a hatalom „magaslati védelmébe” nem tud majd menekülni senki, függetlenül az addig elfoglalt helyzetétől. Hát jól gondolja meg döntéshozóként, hogy mit cselekszik addig is! Osztozni fog ugyanis az alárendelt tömegek sorsában!

Az pedig, a könyv szerint, a következőképpen fog alakulni a földindulás után:

Jel. 16: 21. „És nagy jégeső, mint egy-egy tálentom, szálla az égből az emberekre;”

A hetedik csapás záró fázisa még mindig nem jelentené a visszavonhatatlan, végső pusztulást. Még mindig lenne visszaút Istenhez – de értelemszerűen, azon a bűnös embernek kellene elindulnia. Azt gondolom, így vagyunk ezzel a teljes Apokalipszis vonatkozásában is. Bármikor, akár tömegesen is, visszafordulhatnánk a megátalkodottság útjáról. Hogy csökkentsük a végső, felesleges áldozat mértékét és fájdalmát. Sajnos, János nem így látta ezt, az imént idézett sorában:

„és káromlák az Istent az emberek a jégeső csapásáért; mert annak csapása felette nagy.”

Minden tiszteletem fenntartása mellett, abban reménykedem, hogy János is tévedhetett. Bízom abban, hogy megváltoztathatjuk a jövőt, még most, az Eufrátesz kiszáradásának napjaiban is…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>