Harmóniában 66. – Jelenések Könyve XII.

Harmóniában 66.

Jelenések Könyve XII.

 

János nem hagy kétséget afelől, hogy a parázna asszony sorsa be fog teljesedni. Az ördög őt is, mint minden szolgálatába szegődött lényt, kifizet – ám a saját valutájával.

Jel. 17:16. „És a tíz szarv, amelyet láttál a fenevadon, ezek meggyűlölik a paráznát, és kifosztják és mezítelenné teszik, és eszik annak húsát, és megégetik őt tűzzel.”

Szörnyű sors ez, ha létező személlyel esik meg. A magyar történelemből ismerünk egy nagyon hasonló példát: Dózsa György izzó vastrónon történt kivégeztetését. A Jelenések könyvéből azonban tudjuk, hogy a parázna asszony nem egy létező személy, hanem az istentelenség szimbóluma. Lehetséges tartalmát az előző részben fejtegettük, ám, hogy végzete beteljesüléséről használható képet alkossunk, meg kellene fejtenünk, kiket vagy miket szimbolizál a tíz szarv, mely felemészti a szajhát.

Jel. 17:12. „A tíz szarv pedig, amelyet láttál, tíz király, olyanok, akik még birodalmat nem kaptak; de hatalmat kapnak mint királyok egy óráig a fenevaddal.”

Eljövendő királyok fogják széttépni tehát a parázna asszonyt. Nyilvánvaló, hogy a jelenés időpontjában, amikor az angyal Jánost felvilágosítja a jövendőről, a földi hatalmat valaki más gyakorolja az emberek felett. Az angyal viszonylag pontosan meg is határozza, kiről van szó ezekben a végső napokban.

Jel. 17:10. „Király is hét van; az öt elesett, és az egyik van, a másik még el nem jött; és mikor eljő, kevés ideig kell annak megmaradni.”

A szöveg sematikus értelmezése szerint az adott időpontban létező királyok közül esett már el öt, s a hatodik még tartja magát, míg a hetedik el nem jön.

Próbáljuk meg ezt a közlést egy kicsit másképpen megközelíteni! Tegyük fel, hogy az öt elesett király az emberi történelem időhorizontján jelenik (jelent) meg! Tegyük fel azt is, hogy a királyi méltóság nem a személyt jelöli, aki azt éppen viseli, hanem a korona által képviselt hatalmat, azaz, magát a királyságot! Ennek tükrében vizsgáljuk meg a János kora óta eltelt időt, különös tekintettel az Európát és a Mediterráneumot uraló birodalmak sorsára!

Első király(ság): Római Birodalom – a mű keletkezésétől 476-ig. A jelenések könyvének írásakor terkep_1Róma uralma szilárdan állt a leigázott provinciák felett. A keresztényüldözések lankadatlanul folytak, a római légiók előtt, úgy tűnt, senkinek sincs megállása. Ha valaki azt jósolta volna akkor, hogy három és fél évszázad múltán porba hull a római sas, kedvező esetben nyilván kinevették volna érte. Kedvezőtlenebb esetben el is ítélik, akár az életével fizethetett volna prognózisáért.

476-ban azonban tényleg leáldozott az addig ismert legnagyobb birodalomnak. Az első király(ság) ideje lejárt.

Második király(ság): Bizánci Birodalom 395-1453 között.terkep_2

Az általános közfelfogás sokkal kisebb jelentőséget tulajdonít Bizánc több, mint ezer éves fennállásának, mint amit az valójában érdemelne. Pedig korántsem csak egy elhanyagolható történelmi epizód volt: a Nyugat-Római Birodalom 476-ban bekövetkezett összeomlása után Bizánc őrizte az európai kultúra addigi vívmányait, beleértve a keresztény vallást is.

Önálló története akkor kezdődött, amikor 395-ben I. Theodosius felosztotta két fia között a Római Birodalmat. A birodalom ezután már soha nem egyesült újra. Az udvaroncai által befolyásolt Arcadius örökrésze önálló állami létezésbe fogott.

  1. Justinianus császár (uralkodott 527-565.) érdemi kísérletet tett a birodalom egyesítésére. Zseniális tábornoka, Belisarius közreműködésével legyőzte a Vandál királyságot (534), s megszerezte az egykori észak-afrikai provinciákat. Serege 536-ban visszavette a gótoktól Itália nagy részét, amit még I. Zénó adott át nekik, a keleti területek megkímélése fejében. 540-ben elfoglalta Vitiges gót király fővárosát, Ravennát.

Vitigest fogolyként hurcolták Konstantinápolyba.

Mindeközben a nyugati gótoktól elhódították Hispánia délkeleti partvidékét.

Justinianus nevéhez kötődik a római jog modernizálása is – a Corpus Iuris Civilis megalkotásával, csakúgy, mint az ortodoxia kötelező bevezetése, s a Hagia Sophia székesegyház megépítése. Az ortodoxia államvallássá tételével együtt járt a hellenizmus megsemmisítése – I. Justinianus rendeletére a Platón által alapított athéni Akadémián megszüntették a filozófiai és jogi képzést.

A birodalom életére mégis csak a görög etnikum gyakorolta a legnagyobb belső hatást – A VII. századtól kezdve Bizánc elgörögösödött. Aranykorát a macedóniai dinasztia alatt, a IX-XI. századokban élte. Ekkorra esik a nagy egyház-szakadás, a szkizma ideje is. Róma és Bizánc is igényt tartott a dél-itáliai és a bolgár területekre – a jurisdikciós kérdés tisztázására IX. Leó pápa követeket küldött Konstantinápolyba. Kérullariosz pátriárka, mindamellett, hogy nem helyeselte a görögök és latinok összebékülését, nem engedett álláspontjából. Di Silva Candida bíboros, Róma egyik követe ezért 1054. június 16-án, a Hagia Sophiában tartott istentisztelet alatt nyilvánosan eretneknek bélyegezte a pátriárkát, s úgy őt, mind követőit, kiközösítette az egyházból.

Kérullariosz azonnal szinódust hívott össze, amelyen a kiközösítési bullát és szerzőit is elítélték. A nagy egyház-szakadás kezdetét vette. Ezen az sem segített, hogy a követeket küldő IX. Leó pápa már április 19-én elhalálozott.

Az ellenségeivel, különösen a szeldzsukokkal és az örökségükön egyre erősödő oszmánokkal szemben, mind tehetetlenebbül állt szemben Bizánc. Nyugatról csak az egyház-egyesítés feltételével kaphattak volna segítséget, amit ők elutasítottak.

Végül, 1453-ban is hiába várták a keresztény segítséget. Nyugat-Európában éppen véget ért a százéves háború, nem is volt ütőképes, alkalmas had Bizánc megsegítésére. Konstantinápoly védői az utolsó percig reménykedtek Hunyadi János felmentő seregének megérkezésében, ám az 1448-as rigómezei vereségből még a magyar hadak sem ocsúdtak fel kellőképpen.

Így történt, hogy 1453. május 29-én, a 20 kilométer hosszú erődítmény-rendszerben magára maradt 9.000 főnyi véderő elveszítette csatáját Mehmed szultán 70.000 főnyi hódító seregével szemben.

A második király(ság) ezzel megszűnt, s a keresztény Európa súlyos időszaka elkezdődött.

Harmadik király(ság): a Frank Birodalom (482-843).terkep_3

Keletkezésének idejét tekintve a frankok országa a harmadik ebben a sorban, azzal együtt, hogy sokkal hamarabb eltűnt a történelem színpadáról, mint a második királyság, Bizánc.

A frankok germán törzse északról, Frízia felől érkezett a Római Birodalomba. A rómaiakkal szövetségre léptek, s csatlós-államot alapítottak. A birodalom bukásáig hű szolgák voltak, I. Childerich királyuk még szövetségben próbálta oltalmazni azt a végső bukástól, ám fia, I. Chlodvig, a Meroving-dinasztia és a Frank Birodalom megalapítója, már szembe fordult korábbi kenyéradóikkal, s 486-ban, egy évtizeddel a birodalom bukása után, Ragnachar segítségével a soissons-i ütközetben legyőzte Nyugat-Gallia utolsó római helytartóját, Syagriust. Ekkor lett a frankok egyeduralkodója. 496-ban legyőzte az alemannokat, s keresztény hitre tért. A nyugati gótokat 507-ben, Vouille mellett győzte le, s elfoglalta Gallia déli részét. Párizst tette birodalma fővárosává. Keresztény hitre térésével és hódításaival elérte, hogy I. Anastasius bizánci császár elismerje királyságát.

A birodalom ezt követően többször darabokra szakadt. A VII. század végén éppen két részre volt osztva: Austrasiára és Neustriára. Az országrészek feletti hatalmat az udvartartások élén álló majordomusok gyakorolták. 645-ben, Ansegisel, a Frank Birodalom Austrasiai Királyságának majordomusa és Szent Begga gyermekeként (Szent Arnulf unokájaként) látta meg a napvilágot Herstali Pipin vagy II. Pipin, a Karoling-dinasztia megalapítója. 675-ben elhunyt atyja után megörökölte annak hercegi címét. Súlyos háborúskodásba keveredett Ebroinnal, Neustria majordomusával, aki egyesíteni akarta a Frank Királyságot. 679-ben Pipin és szövetségesei vereséget szenvedtek, ezért az austrasiainak menekülnie kellett. Csak 681-ben lépett újra a politika színterére, amikor ellenségei meggyilkolták Ebroint.

687-ben, Tertry közelében, legyőzte a neustriai hadat – ezután kezdte el viselni a frankok hercege címet.

Pipin fia, Martell Károly majordomus (714–741) állította meg 732-ben, a poitiers-i csatában a Pireneusi-félsziget felől előretörő arabokat. Ő kezdte meg az egyházi birtokok kisajátítását is – az egyház javait hűbérként osztotta fel hívei között.

Martell Károly fia, III. (Kis) Pippin taszította le trónjáról III. Childerichet, az utolsó Meroving uralkodót. 751-ben királlyá koronáztatta magát, s uralkodott, egészen 768-ben bekövetkezett haláláig.

768-ban fia, I. (Nagy) Károly követte Kis Pippint a trónon. A Frank Birodalom fellendülésének korszaka kezdődött el vele. 772-ben a szászokat, 774-ben a longobárdokat és az avarokat győzte le. 796-ig a horvátokat is leigázta – s ezzel megvalósítottnak látta a keresztény Nyugat-Európa politikai egységét. 800-ban teljesült leghőbb vágya: Rómában a pápa a római császárok utódjává koronázta. 801-ben még elfoglalta az araboktól Barcelonát. A frankok birodalma uralkodása alatt élte kulturális és művészeti fénykorát.

  1. január 28-án bekövetkezett halála után a vele 813 óta társ-császárként uralkodó fia, I. (Jámbor) Lajos lett utóda. A hódításokkal hatalmasra növesztett birodalom gazdasági-politikai pacifizálása nem sikerült túl jól. A leigázott népek lázongásai miatt egyre gyengült a császár ereje. Három polgárháború is végigsöpört a félkontinensnyi országon. 840-ben, győztes hadjáratából visszatérve, Jámbor Lajos megbetegedett, s féltestvére, Drogo karjai közt kilehelte lelkét.

Az örökösök közötti vita újabb polgárháborúba torkollott. A vérontás a 843-as verduni szerződéssel ért véget, melyben a Frank Birodalom területét végérvényesen 3 részre osztották fel. A harmadik király(ság) is eltűnt a lét színpadáról…

(E részlet kidolgozásánál az akadémiai álláspontot vettük alapul, nem használtuk Heribert Illig professzor figyelemre méltó művét a kitalált középkorról.)

Negyedik király(ság): Német-Római Császárság 962 (843) – 1806.terkep_4

A Közép-Európát befolyása alatt tartó birodalom hivatalosan ugyan csak 962-ben alakult meg, történetének kezdetét mégis a Frank Birodalom felosztásának időpontjára datálhatjuk, hisz a verduni szerződésben nyerte el önálló működésének jogi alapjait.

Ilyenformán vannak, akik a 843-ban trónra lépett II. (Német) Lajost, míg mások a 962-ben megkoronázott I. (Nagy) Ottót találják e birodalom első uralkodójának.

A Keleti Frank Birodalomként működő országban szokássá vált a szabad királyválasztás. Ezen alkalomból az öt legnagyobb germán törzs: a türingiai, a sváb, a bajor, a frank és a szász törzsek vezetői közül választották meg a soron következő uralkodót. Így fordulhatott elő, hogy 911-ben I. Konrádot, a szászok vezetőjét választották királlyá, s így leáldozott a Karolingok napja.

919-ben a fritzlari birodalmi gyűlés a szintén szász I. (Madarász) Henriket emelte trónra. Ő lett az, aki a nyugati frank birodalommal elismertette a nem Karoling-házból származó uralkodók hatalmát. Ezzel a jogi aktussal a régi Frank Birodalom kettéválását jogilag is elismerték. A 936-ban, Aachenben tartott birodalmi gyűlésen Henrik saját fiát, Ottót jelölte ki utódjául. E megoldás eredményezte a Szász-házat, mely 1024-ig adott uralkodót a Német-Római Császárságnak. E bizonyos Ottó volt, akivel a balszerencsés találkozónk lefolyt az Augsburg melletti síkon. Ő volt az is, aki 962-ben császárrá koronáztatta magát.

Minekutána II. (Szent) Henrik utód nélkül hunyt el 1024-ben, komoly belháború kezdődött a császári koronáért. A csatározásokból a szász Száli-ház került ki győztesen, ám II. Konrádnak nem maradt ideje a hatalmát is megszilárdítania – a germán törzsek így nagyon önálló életet éltek. A következő időszakot az invesztitúra-harcok közel fél évszázada jellemezte. A pápasággal vívott küzdelem IV. Henrik uralkodása alatt, az 1122-ben aláírt wormsi konkordátummal ért véget.

1138-ban, III. Konrád trónra lépésével, a Hohenstauf-család vette kezébe a birodalom irányítását. Hatalmuk 1212-ben, II. Frigyes trónra lépésével kezdett hanyatlani. Frigyes teljesen aláásta a centralizált hatalom működésének alapjait. 1220-ban kiadott rendeletével átadta az egyházi méltóságok számára a pénzverés, a vámszedés, a bíráskodás és az erődítés jogát. 1232-ben, a nemesség nyomására, a világi hercegek mindegyikének biztosította ugyanezen jogokat.

A birodalom ettől kezdve megállíthatatlanul sodródott a teljes tagoltság állapotába.

Külpolitikai súlya is meggyengült, jelentős területekről kényszerült lemondani az idők során. A belviszályok folyamatosan napirenden voltak – az sem véletlen, hogy a reformáció elindulásához a német föld bizonyult megfelelő táptalajnak. A császár – és gyakran egymás – ellen berzenkedő fejedelmek az új vallásban látták meg a politikai függetlenedés ideológiai eszközét. 1608-ban megalakult a Protestáns Unió, majd válaszképpen 1609-ben a katolikus Liga. Az ellentétek 1618-ban a harmincéves háború kirobbanásához vezettek. Az egész birodalom egyetlen csatatérré változott. Az 1648-as wesztfáliai békekötésig a Német-Római Birodalom elveszítette lakosainak 1/3-át.

A XVII.- és XVIII. században két ország tett szert igen erős hatalomra a császárság területén: Ausztria és az 1701-ben magalakult Porosz Királyság. Az 1740-ben kirobbant osztrák örökösödési háború és az 1756-ban megindult hétéves háború nemzetközi konfliktussá szélesedett, s szintén nem használt a birodalomnak.

Az 1792-es francia forradalom után, 1804-ben önmagát császárrá koronázó Bonaparte Napóleon igényt formált Nagy Károly trónjára. Titkos diplomáciáján keresztül arról győzködte II. Ferenc császárt, hogy mondjon le a javára a német-római uralkodói címről, s vegye fel helyette az örökölhető osztrák császári címet. II. Ferenc eleinte elutasította ezt a javaslatot, de az 1806-os fejlemények, különösen az austerlitzi csatavesztés, kikényszerítették a lemondását.

A negyedik király(ság) ily módon hagyta el az emberi történelem manézsát…

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>