Harmóniában 67. – Jelenések Könyve XIII.

Harmóniában 67.

Jelenések Könyve XIII.

 

Hagyományosan 1299-től számítják az Oszmán Birodalom létrejöttét. Erre az évre tehető, hogy az terkep_5Anatóliát uraló Ikóniumi Szultánság, más néven a rúmi szeldzsuk birodalom széthullott. Ekkor tűnt fel egy Oszmanoglu nevű vezér, aki az irányítás nélkül maradt, kóbor katonákból – elsősorban türk szabadcsapatokból – sereget toborzott és segítségükkel egyeduralomra tört. II. Manszúd, az utolsó szeldzsuk szultán, miután szövetségre léptek egymással, a bej (herceg) címet adományozta Oszmanoglunak.

A vezér pontosan látta és ki is használta a Bizánci Birodalom hanyatlását: sűrűn betört annak (elsősorban nyugat-anatóliai) területeire. Sikerei láttán tömegesen csatlakoztak hozzá a gázik, a hit harcosai. Erős, központosított államhatalmat épített ki Oszmanoglu, ami lehetővé tette a reguláris hadsereg felállítását is.

Halála után fia, Orhan vette kezébe az ügyek vitelét. Az anatóliai Bursza elfoglalása és bizánciakkal szembeni megvédése, a hódítás kiterjesztése Iznikre és Üzküdárra – nyilvánvalóvá tették, hogy erős, feltörekvő hatalommal találkozott a világ. Trákiába történt betörésük, a Gallipoli-félsziget tartós megszállása kétséget sem hagyott efelől.

Orhán fia, I. Murád, 1361-ben erős hídfőállást épített ki Európa irányába, Drinápoly (Edirne) elfoglalásával. Az oszmán hódítás megállítására szervezett bolgár–bosnyák-magyar–szerb–szövetség keresztes hadjárat eredménytelen maradt, Murád legyőzte a keresztény koalíciót, majd Monasztir, Szófia és Nis bekebelezésével ki is terjesztette birodalma európai határait. 1389-ben, Rigómezőnél, megsemmisítő vereséget mért a magyar-szerb haderőre. Maga Murád is ekkor hunyt el, de a birodalom már nem rendült bele fejének elvesztésébe.

Utóda, I. Bajazid tovább fejlesztette az oszmán haderőt. A hadjáratok során ejtett foglyokból, az udvart megillető 1/5-részből alakította ki az új elit gyalogságot, a jeni cserit (új sereget, janicsárságot). Hitükből, nacionáléjukból kiforgatott keresztényekre támaszkodva hódította tovább a keresztény területeket. Elit katonái saját vérüket ölték, rabolták, a szultán és a birodalom nagyobb dicsőségére. (A történelem későbbi menetében találunk még példákat e módszer alkalmazására.)

Bajazid serege 1396. szeptember 25-én (28-án) Nikápolynál megsemmisítő vereséget mért a Bizánc segítségére siető magyar hadra. Mint a korábbi részben megemlítettem, Bizánc nem sok támogatást kapott a Nyugattól. A kétségbeesett magyar fellépés e ritka alkalmak legnagyobbika volt. Itt kell felemlítenünk azt a tényt, hogy Zsigmond királyunk négyszer vezetett hadjáratot Szerbiába és háromszor a Havasalföldre, felszabadítandó Európát az iszlám fenyegetés alól. Be kellett azonban látnia, hogy egyedül nem győzhet az Oszmán ellenében, ezért európai szövetséget keresett a feladat sikeres végrehajtásához. A velenceiek és a genovaiak hajóhada lett volna hivatott a tengeren megakadályozni, hogy a szultán serege átkeljen a Dardanellákon. IX. Bonifác pápa is erre hívta fel vezetőiket, ám azok csak néhány hajót küldtek, ami viszont semmi érdemi feladat ellátására nem volt alkalmas. (Nem tudom, hogy Guy Verhofstadt, az EP liberálisok frakciójának elnöke, egykori belga miniszterelnök, ismeri-e a történelmet. Amikor az egész Európát és az európai integrációt aláásó ráknak nevezi a nacionalizmust, s gyógyszerként még több Európát javasol a nemzeti erők felszámolására, akkor tudja-e, miről beszél? Valódi összefogáson alapuló Európa soha, még a legnagyobb veszedelem kellős közepén sem létezett, mint ezt a nikápolyi példa is mutatja. A történelem, sajnálatos módon, ezen véleményt támasztja alá. Egységes Európa csak a többé-kevésbé módosított tudatállapotú emberek gőzös képzelgéseiben létezik. Ezen nem változtat az sem, hogy az egység látszatával megteremtik a vám- és adómentes regionális kizsákmányolás alapjait, s a legnagyobb nyomorba döntik a kivéreztetésre kiszemelt, egykor működőképes nemzetállamokat. Verhofstadt véleményével szemben, én úgy gondolom, ha a kiszipolyozott népek nemzetként megmaradni kívánnak, még több Exit kell a droggőzös kisemmizés vámhatárokkal történő megfékezése érdekében.)

A nikápolyi csatavesztést követően, néhány éven belül ragyogó lehetőség nyílott az ottomán befolyás felszámolására, amit azonban a hitét és kedvét veszített Európa nem használt ki. A lehetőséget az önmagát Dzsingisz kán örökösének aposztrofáló Timur Lenk teremtette meg, azzal, hogy 1402-ben, Ankaránál, legyőzte az oszmán hadat, s Bajazidot rabszíjra vetette. Európa azonban oda se figyelt, hagyta, hogy a belpolitikai káoszból I. Mehmed emelkedjen ki sikeresen, s a török és perzsa arisztokráciára támaszkodva újjászervezze az államot.

Fia, II. Murád már újra hódítóként indulhatott harcba. Miután egyesítette a teljes anatóliai térséget, s Velencét visszaverte Szalonikiből, a velencei Signoria megegyezett vele a tengeri és a balkáni területek hatalmi és kereskedelmi felosztásán. (Hogy is van ez a „még több Európa”, Verhofstadt úr?)

A velencei szövetség által biztosított nyugalmat felhasználva, hadjáratokat vezetett Szerbia és Magyarország ellen. Hunyadi János csapatai azonban megállították, sőt ellentámadásba bocsátkoztak. Murád békeszerződés aláírására kényszerült, azonban azt fel is rúgta, s a meglepett kereszteseket 1444-ben Várnánál legyőzte.

Bulgáriát, Makedóniát, Trákiát, és Görögország nagy részét oszmán fennhatóság alá vonta Murád, aki 1451-ben véglegesen lemondott fia, II. Mehmed javára.

A Hódító (El-Fatih) 1453-ban, két hónapos, véres ostrom után, elfoglalta Konstantinápolyt. Ezután az erősen lerombolt város és a birodalom újjáépítésébe fogott. A tartományokat és a vazallusokat közvetlen irányítása alá vonta. A nemesség és a papság birtokait kisajátította. A különálló vallási csoportoknak, adófizetés terhe mellett, autonómiát adott. Ez, a maga korában egyedülálló türelmi politizálás igen vonzó volt: bevándorlók tízezrei költöztek a birodalomba, hogy részt vegyenek nagyra törő építkezési munkálataiban.

1454-ben ismét elfoglalták Szerbiát, s annektálták Peloponnészoszt. Csak Nándorfehérvár, a Hunyadi János által vezetett magyar had volt képes 1456-ban ellenállni az ottomán hadmozdulatoknak. Nem tudom, Verhofstadt úr tudja-e, miért szólnak délben a harangok?

1463 és 1479 között a birodalomba olvasztották a krími és a kaukázusi körzeteket. 1480-ban az oszmán had Itáliában is partra szállt – Otrantónál hídfőállást épített ki. A hadmozdulatokat azonban megakasztotta a szultán 1481-ben bekövetkezett halála. Utóda, II. Bajazid, a „Jámbor”, visszavonta a sereget Itáliából.

1483-ba Hercegovinát annektálták, majd 1484-ben tovább terjeszkedtek: elfoglalták Dnyeszterfehérvárat és Kiliát – ekkor váltak a krími Girej kánok a mindenkori török szultán alattvalójává. Bajazidnak még sikerült a hatalmát megóvnia az önmagát szultánná kikiáltó Dzsem herceggel szemben, ám második fiának, Szelimnek lázadása palotaforradalmak sorozatát robbantotta ki, s végül Bajazid trónfosztásához vezetett.

A janicsárok segítségével uralomra lépő „Vad” Szelim világhódító tervekkel kezdett 1512-ben a kormányzáshoz. Okulva saját példáján, mindenekelőtt kivégeztette fiait, testvéreit, s azok fiait – csak a trónörökös Szulejmánt hagyta életben. 1514-ben a Szatavidák ellen hadakozott, tűzerejével csaknem teljesen megsemmisítette őket. Fővárosuk, Tebriz elfoglalásával egész Irán felett megszerezte a fennhatóságot.

1516-ban átkeltek az Eufráteszen, s a Mamlúk Birodalomra támadtak. A mamlúkok Mardzs-dabiknál vereséget szenvedtek, Szíria és Palesztína oszmán uralom alá került. 1517. január 23-án Egyiptom is kapitulált, Szelim felvette a kalifa címet.

Utóda, a törvényhozó I. Szulejmán, 1520-ban lépett örökébe. Ő tette a sariát a közigazgatás és a törvénykezés alapjává. A saria a szubsztanciális jog, az Isten által meghatározott helyes cselekvés vezérelve az iszlám teológiai rendszerben. Legfőbb célja a közösség működésének szabályozása. Mivel e vallásjog örök érvényű isteni kinyilatkoztatáson alapul, a nyugati jogrenddel szemben ez megváltoztathatatlan. A saria konkrét megnyilvánulásait az iszlám teológia részét képező fikh szabályozza, a mindennapi élet irányításához a kánunnal egészítették ki.

Felmerül a kérdés, hogy a modern-kori népvándorlás, az iszlám-hitűek erőszakos betelepítésének hívei hogyan képzelik a migrációval „megerősített” társadalmak jövőjét? A kérdés nem olyan egyszerű, mint az étlapról választás egy étteremben – ki-ki azt kér, ami ízlésének leginkább megfelel! A mohamedán vallás elkötelezett követőinek legfontosabb célja hitük megóvása és terjesztése. Jelen állapot szerint hitük megtartásával telepedhetnek be Európába. Az itt kialakítandó kolóniáikat (az ő választásuk szerint) nyilván a saria szabályozná működésükben. A (ma még) többségi társadalom viszont a polgári alapokon felépült jogrendszer szerint kívánna tovább élni. Vajon mikor jön el az a pillanat, amikor az iszlám hit harcosai az egész társadalomra ki akarják terjeszteni vallásukat és vallásjogukat?

Békés körülmények között nyilvánvalóan akkor, amikor többségbe kerülnek az adott régióban. Erőszakos eszközökkel azonban sokkal korábbi pillanatban is rákényszeríthetik akaratukat a többségi társadalomra. Gondoljunk csak a XX. század bolsevik terroristáira – akiknek már a puszta elnevezése is hazugság, hisz ők voltak kisebbségben, a többséget jelentő mensevikekkel szemben. Némi puccs, cinkos összejátszás segítségével azonban magukhoz ragadták a hatalmat, s a társadalmat a minden korábbi felfogással meredeken szembe haladó törvényeik hatálya alá vonták. Magyarországon, 1919-ben a Lenin-fiúk maroknyi csapata képezte a társadalmat megbénító terror bázisát. Ma sokkal több terrorista kellene egy merőben idegen ideológia ránk kényszerítésére?

Miután Szulejmán a törvénykezése által konzerválta a társadalmi működés szabályozó rendszerét, a hódítás külpolitikájába vetette magát. Mindenekelőtt a Földközi-medence európai partjainak ellenőrzését kívánta megvalósítani. A megoldás kulcsa a Habsburg-birodalom legyőzése volt. Ebbéli törekvésében a magyar Királyság állta útját.

Nem sokáig.

1521-ben elesett Nándorfehérvár, majd 1526-ban, Mohács mezején, a magyar seregek megsemmisítő vereséget szenvedtek Szulejmán hadától. A szultán vazallusára, Szapolyai Jánosra bízta a három részre szakadó ország középső részét, s Bécs ellen vonult. 1529-es és 1532-es próbálkozása eredménytelen maradt.

Az Oszmán Birodalom 1530-ban Ádent, 1542-ben Szuákint, 1555-bena mai Irakot, 1557-ben Maszavát annektálta. Afrika keleti partvidékénél a portugálokkal ütköztek meg, jelentősen meggyengítve azokat. A hollandok és a britek, kihasználva a portugálok gyengélkedését, átvették a kereskedelem ellenőrzését a térségben. (Még több Európát, ugye, Verhofstadt úr?)

A történelmi korszak külön érdekessége Buda bevétele. 1541 tavaszán, Szapolyai János halála után, az osztrákoknak sürgőssé vált Buda elfoglalása, hogy megakadályozzák az elhunyt király dinasztia-alapítását, a gyermekkorú örökös, János Zsigmond királlyá koronázását. Több hónapig tartó ostromba fogtak, német, itáliai, velencei és dalmát segédlettel. A franciák ebből a megmozdulásból kimaradtak, mert ők éppen a szultánnal álltak szövetségben. (Még több Európát?)

Szulejmán a szendrői béget küldte a várvédők megsegítésére, majd június 19-én maga is elindult Isztambulból, hadai élén. A török közbelépését követően, augusztus végére, az ostromló had csaknem teljesen felmorzsolódott. A szultán augusztus 29-én sátrába invitálta az özvegy Izabella királynét, a gyermek trónörököst, s a főurakat. A csaknem őrizetlenül maradt Budára nézelődőnek álcázott janicsárok szivárogtak be, s csellel elfoglalták azt a magyaroktól. (Most migránsnak álcázzák a falon belülre szánt erőket.)

Szulejmán szultán kapcsán meg kell még említenünk a magyar vonatkozásban igen érdekes eseményt: a halálát. 1566. szeptember 6-án, a Zrínyi Miklós által védett Szigetvár ostrománál vesztette életét. A bán dédunokája által írott Szigeti veszedelem című eposz szerint a végső kirohanáskor, várkapitány kardja által fejezte be földi pályafutását a szultán. Más források ezt legendának minősítik, s állítják, hogy az aggnak számító, 72 éves uralkodó végelgyengülésben, vagy a török táborban terjedő járvány nyomán lehelte ki lelkét.

Szulejmán halála után a birodalom lassan, de biztosan hanyatlásnak indult. 1571-ben V. Piusz pápa a Szent Ligában egyesítette a spanyolokat és a velenceieket. Közös hajóhaduk a Jón-tengeren, Lepantónál, október 7-én, megsemmisítő vereséget mért az oszmán flottára.

A következő évszázadot a belső torzsalkodások, a hárem-intrikák és a folyamatossá váló befolyás-vesztés jellemezték – így érkezett el a nagyvezírek korszaka. Az anarchiába süllyedő birodalmat Köprülü Ahmed próbálta megmenteni az 1660-as – 70-es években. Az ő nevéhez fűződik Bécs utolsó, 1683-as török ostroma is. Közelinek látszott a törökök győzelme, amikor megérkezett III. (Sobieski) János lengyel király és Lotaringiai Károly herceg közös felmentő serege. Szeptember 12-én, a kahlenbergi csatában megsemmisítő vereséget mértek Kara Musztafa hadára. Veresége a fővezér kivégzését eredményezte.

Újjáalakult a Szent Liga, s a Habsburgok 1686-ban visszafoglalták Budát. Athént a velenceiek vették be. A lengyelek Moldva ellen, az oroszok az Azovi-tenger térségébe indítottak hadjáratot. Egy évszázadnyi vajúdás után, I.Abdul-Hamid korára, a hanyatlás nyilvánvalóvá vált. Nagy Katalin orosz cárnő csapatai feltartóztathatatlanul nyomultak előre a Fekete-tenger térségében, a görögök felkelésének támogatása mellett, megsemmisítették az oszmán flottát.

A XIX. század a román és szerb fejedelmek függetlenségi harcával köszöntött a Portára. II. Mahmud, a birodalom megreformálási kísérlete során, 1826-ban kénytelen volt vérfürdővel leverni a janicsár-lázadást – ez azonban a haderő súlyos meggyengüléséhez vezetett. 1829-re Görögország függetlenné vált, az algériai területek francia kézre kerültek. Az angolok és az oroszok 1853-ban tárgyalásokba kezdtek az oszmán Birodalom felosztásáról – nem sok sikerrel, úgyhogy az Orosz Birodalomnak az 1853-56-os krími háborúban éppen az angoloktól és olasz-francia-török szövetségeseitől kellett magát megvédenie. (Az a sok Európa…)

1871-ben a franciák lerohanták Tunéziát. Az 1877-78-as háborúban az oroszok már Konstantinápolyig törtek előre – így nyerte el függetlenségét Bulgária. A britek 1882-ben átvették Egyiptom irányítását, függetlenül attól, hogy az ország hivatalosan 1914-ig az oszmán Birodalom része maradt.

Az I. balkáni háború (1912) során a bolgár–szerb–montenegrói–görög szövetség elfoglalta Macedóniát, Trákiát és a Szandzsákot. A területi revízió reményében, Talaat és Enver pasa vezetésével, a törökök 1914-ben beléptek az I. világháborúba, a Központi hatalmak oldalán. A vereséget követően antant-hatalmak szállták meg az országot. VI. Mehmed aláírta a sévres-i békeszerződést, mely birodalma határait Anatólia középső részében szabta meg. A nacionalista csoportok hevesen ellenezték békeszerződés feltételeit. A harctól sem riadtak vissza:  a hadsereget parancsnokló Musztafa Kemal pasa vezetésével a megszálló csapatokat 1923-ban kiszorították Anatóliából és az Isztambul környéki európai területekről. A lausanne-i békeszerződés (még ugyanebben az évben) elismerte Törökország új határait. (Ha nekünk is lett volna egy Kemal pasánk, Károlyi gróf helyett!)

Az 1923. október 29-én kikiáltott köztársaság első elnöke Musztafa Kemal lett. Őt hivatalosan is megtisztelték az Atatürk, azaz a „Törökök Atyja” névvel.

  1. március 3-án a kalifátus intézménye hivatalosan is megszűnt, amikor II. Abdul-Medzsidet megfosztották tisztségétől, és családjával együtt száműzték Törökországból..

Így múlt el az ötödik király(ság) a világból…

 

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>