Harmóniában – 68. Jelenések Könyve XIV.

Harmóniában 68.
Jelenések Könyve XIV.

A hatodik király(ság) létezésének történeti, időbeli meghatározása különös jelentőséggel bír a jelenések megértése szempontjából. Az apokaliptikus történések a hét fej, vagyis a hét király(ság) eltűnését követően fordulnak át a végső isteni cél felé vezető útra: Jézus földi királyságának megvalósulása felé.
A műből kitűnik, hogy a szemtanú János térben és időben is hosszú utazásokat tesz, míg tudósítása eseményeit észleli. Speciális időponthoz kötődik az a mozzanat is, melyben az angyal felvilágosítja őt a hét fej mibenlétéről. Idézzük fel még egyszer, mi hangzik el akkor:
Jelenések könyve 16:10. „Király is hét van; az öt elesett, és az egyik van, a másik még el nem jött; és mikor eljő, kevés ideig kell annak megmaradni.”
Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy a hatodik király(ság) történelmi időszakában jár a szerző, amikor az angyal magyarázatát hallgatja. A már elesett öt lehetséges megnyilvánulásait az előző részekben áttekintettük. Most nézzük meg, melyik lehetett az a hatodik, mely döntő befolyással bírt a maga idején a János által ismert világ sorsára.
A középkor folyamán, a sorozatunkban negyedikként bemutatott királyság, a Német-Római Birodalom, soha nem tudott igazán egységes államszervezetté fejlődni. Ennek oka elsősorban a Birodalmat alkotó országok, fejedelemségek uralkodóinak, mindenekelőtt a porosz király ellenállásának volt betudható. A laza államközi szervezet nem volt alkalmas arra, hogy a XIX. század elején feltűnő, a liberalizmus és nacionalizmus újszerű eszmeáramlatain lavírozó Franciaországgal szemben érvényesítse érdekeit. Így kerülhetett sor arra, a németek számára minden bizonnyal sajnálatos és szégyenletes eseményre 1806-ban, melyet Napóleon kényszerített ki Ferenc császárból – nevezetesen az uralkodó lemondására és ezzel a Német-Római Császárság megszüntetésére.
A történelem azonban nem állt meg, az események a maguk kíméletlen logikája mentén folytak tovább. Az 1848-as európai forradalmi hullám után a porosz király elgondolkodott azon, valóban helyes magatartás-e a részéről, hogy makacsul ellenzi a német egység gondolatát. Nagyhatalmi céljai elérésében komolyan gátolta őt az újjászerveződő Habsburg-Birodalom. Konfliktusuk 1866-ban a porosz-osztrák-olasz háborúban csúcsosodott ki, melyben a poroszok által irányított Északnémet Szövetség vereséget mért a Habsburg-házra. Válaszképpen az osztrákok sietve kiegyeztek a magyarokkal, s 1867-ben létrehozták az Osztrák-Magyar Monarchiát.
Az események ilyen fordulata érdemi cselekvést sürgetett a porosz államvezetésnél.
Otto Eduard Leopold von Bismarck-nak hívták a Porosz Királyság kilencedik miniszterelnökét, aki az 1862. év őszi napfordulójától 1873. Újév napjáig töltötte be ezt a tisztséget. (1873. november 9-én visszatért posztjára, s azt 1890. március 20-ig töltötte be, mint a Porosz Királyság 11. miniszterelnöke.)
Erősen konzervatív beállítottságú politikus volt, 1849-ben hevesen ellenezte, hogy királya a forradalmi parlamenttől elfogadja a császári koronát. Általában véve nem ellenezte a haladást, ám úgy gondolta, hogy annak az állam felügyelete és befolyásolása alatt kell zajlania. A műveltség, a kereskedés, a jog, a nyilvánosság iránti érzéke különböztette meg őt kora német politikusaitól, s tette országa legnagyobb reformerévé. Meggyőződése szerint a porosz dinasztia legbiztosabb alapjait a nép királyhűsége és vallásossága, valamint a katonai képzés és fegyelem teremthették meg.
A liberálisok és konzervatívok állandósult csatározásai miatt 1862-re alkotmányos válság állt elő Poroszországban. Ebben a parázs helyzetben nevezte ki Vilmos király miniszterelnöknek Bismarckot. Miniszterelnökként mindenekelőtt a hadsereg reformját akarta végrehajtani, ám az átszervezés komoly költség-vonzata miatt a parlamenti képviselők makacs ellenállásába ütközött.
Végül a korona jogára és a felsőházra támaszkodva, végrehajtotta a katonai reformot. Kijelentette, hogy ott veszi hozzá a szükséges pénzt, ahol találja.
Pályafutásának talán legjelentősebb állomása volt, amikor a hatodik királyság világra segítésénél bábáskodott.
1868-ban a spanyol parlament lemondásra kényszerítette II. Izabella királynét. Mivel az európai uralkodóházak többsége rokoni kapcsolatban állt a spanyol királyokkal, többen is bejelentették igényüket a megüresedett trónra. Így Franciaország és Poroszország is. Az érdekellentét csak fegyveres konfliktusban bírt megoldást nyerni: így került sor az 1870-71-es porosz-francia háborúra. Érdemben már 1870. szeptember 2-án véget is ért az összeütközés, amikor a poroszok által vezetett Északnémet Szövetség Sedannál megadásra kényszerítette III. Napóleon csapatait, ám a békekötésre még várni kellett.
1871. január 18-án, a versaillesi királyi kastélyban, porosz képviselők kibocsátották a Német Császárság alapító kiáltványát. (Innét már érthető, a későbbiekben miért ragaszkodtak a franciák a versaillesi békekötésekhez, a számunkra oly gyászos emlékű 1920-as esetben is.)
A Reich, a hatodik királyság első császára I. Vilmos, kancellárja Otto von Bismarck lett. A kancellár előtt fontos feladatok álltak: a valóságban is meg kellett teremtenie azt a német egységet, mely addig még csak papíron létezett. Az évszázadok alatt beidegződött széthúzást fel kellett számolni, egységes akarattá kellett ötvöznie a német érdekérvényesítést. Ehhez külső és belső békére volt szüksége. A külső nyugalmat biztosítandó, 1873-ban, Schönbrunnban, tető alá hozta az osztrák-orosz-német uralkodói egyezményt. A belső biztonság eléréséért a parlamentben szövetkezett a liberálisokkal. A konzervatívok érdemi ellenállásának letörésére 27 új főrendet neveztetett ki a császárral, ezzel hígítva fel azok véleményformálásának fajsúlyát.
Az alakuló német egységet féltette a protestáns, lutheránus és katolikus vallási nézeteltérésekbe kódolt bonyodalmak kibontakozásától. Különösen a katolikusok ultramontanizmusától tartott, ezért törvényt fogadtatott el, mely alapján börtönre ítélhetővé váltak azon egyházi személyek, akik az államot sértő, veszélyeztető vagy becsmérlő kijelentésekre ragadtatták magukat. E törvény alapján néhány katolikus papot, püspököt el is ítéltek.
A bismarcki úton fejlődő Német Császárság imperialista, s meglehetősen militáns külpolitikát folytatott. Ez irányú törekvései az 1888-ban trónra lépett II. Vilmos császár idején csúcsosodtak ki. Kissé megkésve bár, de beszálltak a gyarmatosítás nemzetközi játékába is. Afrika felosztásában már tevékenyen részt vállaltak: nekik jutott Német Kelet-Afrika, Német Délnyugat-Afrika, Togo és Kamerun. Egyik fő külpolitikai törekvésük Franciaország diplomáciai elszigetelése volt, ez azonban nem járt sikerrel. A franciák szorosabbra vonták kapcsolatukat Oroszországgal, így éppen a németek külpolitikai mozgástere szűkült be. A XX. század első évtizedének végére ott tartottak, hogy gyakorlatilag már csak az Osztrák-Magyar Monarchia maradt meg érdemi szövetségben velük.
A német hegemonisztikus törekvésektől megrettent Nyugat mindenáron fegyveres konfliktusban próbálta megtörni a poroszos menetelést. A konfliktusok célzónája a német Császárság és a vele szoros kapcsolatot ápoló Osztrák-Magyar Monarchia volt. Megfelelő alkalmat és terepet a Balkán biztosított a csatározások lefolytatására. Az 1912-es és 1913-as balkáni háborúk már a tervbe vett Nagy Háború főpróbái voltak.
1914 nyarán már kvázi-királygyilkosságról szóltak a híradások: június 18-án, Szarajevóban, Gavrilo Princip szerb diák pisztolylövésekkel megölte Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. Az ügy kivizsgálását követő diplomáciai bonyodalmak, s főképpen a nemzetközi konfliktusba betuszkolható nagyhatalmi érdekek az első világháború kirobbanásához vezettek.
A Német Császárság osztrák-magyar szövetségese oldalán szállt be a harcba. Bulgária és Törökország csatlakozott ehhez a szövetséghez, Románia pedig az antant oldalán próbált szerencsét a háború menetében. Teljes kudarcot vallott, s csak később, a fegyverszünet aláírása után, a harcban már nem álló Magyarországgal szemben volt képes, és csak erőszakkal, területi követeléseinek érvényt szerezni – csakúgy, mint a többi, antant-csatlós utódállam.
A hatodik királyság ezen idő alatti, legnagyobb földrajzi kiterjedése már komolyan vetekszik a korábbi, legkomolyabb királyságok területével.
Az antantnak végül a belső bomlasztás, súlyos és átkos forradalmak, s hazaárulók segítségével sikerült elérnie, hogy deklarálhassa a saját győzelmét. A mellékelt térkép mindent elárul: 6 héttel a fegyverletétel előtt így nézett ki Európa és Kis-Ázsia. A szerencsétlen belgrádi egyezmény aláírásáig, amit a hazaáruló Károlyi és hasonszőrű elvbarátai a lehető legostobább módon viteleztek ki, a történelmi Magyarország területére nem tette be lábát antant-katona.
A háborút követően német földön kikiáltották a Weimari Köztársaságot, s ez az állam-formáció 14 éven át, 1933-ig mételyezte a háborúban sokat szenvedett németek mindennapjait. Dekadencia és erkölcsi züllés, munkanélküliség és kilátástalanság, szériában elkövetett politikai gyilkosságok és állandó forrongás jellemezte ezt az időszakot. A világgazdasági válság még inkább elmélyítette a káros folyamatokat, míg 1933. január 30-án Hindenburg elnök kancellárrá nevezte ki Adolf Hitlert.
1933-tól Németország centralizált totalitárius egypárti állammá alakult, s teljesen új működési és politikai pályára állt. Az országot irányító nemzetiszocialisták legfőbb törekvése a világháborút lezáró békeszerződés revíziója, a német területi egység újrateremtése lett. Ennek érdekében kvótákkal és előírásokkal szigorúan szabályozták az ipart, a gazdaságot pedig felkészítették a háborúra.
1936-ban odáig jutottak, hogy német csapatok szállták meg a demilitarizált Rajna-vidéket. Neville Chamberlain brit miniszterelnök megbékítési politikája megbukott. Hitler álma a Reich volt, 1938-tól nyíltan Nagy Németország létrehozására törekedett. Célkitűzései egy részét tárgyalóasztal mellett érte el: a müncheni egyezmény és a bécsi döntések átmenetileg gyógyírként szolgáltak a versaillesi rabló-béke által ütött sebekre. A nacionalizmus, militarizmus és területi viták állandóan a felszínen voltak azonban, s a végletekig fokozták a feszültséget.
Németország 1939. szeptember 1-jén, a danzigi korridor kérdésének eredménytelen megoldási kísérletei nyomán, villámháborút indított Lengyelország ellen. Nagy-Britannia és Franciaország két nappal később hadat üzent Németországnak. Ezzel megkezdődött a második világháború.
Talán nem nagy túlzás, ha azt mondjuk, hogy az antant nyomására, Versaillesben, nem békét, csak egy hosszabb fegyverszünetet kötöttek a háborúzó felek. A szerződések kierőszakolt tartalmával pedig nem a tartós béke, hanem egy újabb háborúskodás magvát vetették el az önmagukat győzteseknek deklaráló résztvevők.
Szövetségeseivel és háborúban annektált területeivel a hatodik királyság e megjelenési formája 1942 őszén érte el legnagyobb földrajzi kiterjedését.
Hat évig tartó, szörnyű borzalmakkal teli időszak következett az egész világra. A felmérhetetlen áldozatokról, melyek a mi nemzetünket is rettenetesen megsarcolták, e helyen nem beszélnék részletesebben. A világtörténelem legpusztítóbb, motorizált, gépesített harcát vívta emberiség. Életüktől erőszakkal megfosztott emberek milliói jelzik az utat, melyen bő fél évtizedig haladt a világ.
Ha feltételezzük, amit a cikk elején írtam, vagyis, hogy János látomásainak s angyali magyarázatainak egy részét a hatodik királyság végső időszakában, vagyis a Harmadik Birodalom hanyatlásának idején tapasztalta, sok minden érthetővé válik. A pusztulás általános volt, a halottak, sebesültek és ínségben sínylődők elképzelhetetlenül nagy tömegeket képviseltek. Gondoljuk el, az ókori Rómában élt Jánosnak milyen megdöbbentő látványt jelenthetett egy sok százezres, netán milliós nagyváros látványa, a benne vergődő tíz- és tízezernyi rokkanttal, beteggel, éhezővel! Teljes demográfiai körképet nem kapott, erről nem is szól a Jelenések könyve – ezért optikai csalódás is lehet a részéről, amikor az emberiség oly nagy hányadának jövőbeni pusztulásáról számol be. Ő csak a saját korának népességéhez tudta hasonlítani a szenvedők hatalmas légióit.
1945. május 9-én a Harmadik Birodalom, a hatodik királyság, kapitulált, s ezzel véget ért Európában a második világháború. Roppant érdekes állapot következett be a fenevad életében: rövid ideig nem volt egyetlen feje sem! Ennek igen komoly jelentősége lesz, ha újra értelmezzük a János által a fenevadról közölt információkat…
Eddig azt figyelhettük meg, hogy egy-egy történelmi pillanatban akár több feje is létezhetett a fenevadnak egy időben. A Nyugat-Római Birodalom Bizánccal, Bizánc a Frank Birodalommal, az őket követő Német-Római Birodalommal, sőt még az éledező Oszmán Birodalommal is létezett egy időben, a Reich és a hanyatló Oszmán Birodalom fegyvertársak voltak. Volt, hogy három feje egyszerre látszott a fenevadnak.
A Harmadik Birodalom bukása után azonban lefejezve állt a fenevad…
Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>