Harmóniában – 69. Jelenések Könyve XV.

Harmóniában 69.
Jelenések Könyve XV.

1945. május 9-én lezárult tehát a hatodik király(ság) 1871 óta tartó létezése. Különös helyzet állt elő a Földközi-térség történetében. Nem váltotta új király(ság) az elpusztultat, nem is maradt fenn mellette, vele együtt létező másik fej, egyszerűen, utód nélkül, eltűnt a történelem színpadáról. A vizsgált király(ság)ok történetében ilyen még volt.
Márpedig János biztosan állította, hogy a hetediknek még el kell jőnie, s rövid ideig uralmon kell lennie.
A második világháborút követően az európai nemzetek hagyományos világpolitikai presztízse jelentősen megcsappant. Nagyon nem is csodálkozhatunk ezen, hiszen a legnagyobb gazdasági súlyt képviselő országok, úgymint Nagy-Britannia, Németország, Franciaország és Olaszország, teljesen kivéreztek a háború menetében. Ehhez járult még az a körülmény, hogy gyakorlatilag Európa teljes területe megszállás alá került. Felszabadítóként érkezett ugyan kelet-Európába a Szovjetunió, s Nyugat-Európába az Egyesült Államok, ám ez azzal járt, hogy érdekszférájukat kiterjesztve, gazdasági és politikai akaratukat érvényesítsék a felszabadított területeken.
Csak a vak nem látta, hogy egy kétpólusú, a háborúban nyertes két szuperhatalom irányítására hagyatkozó, új világrend volt kialakulóban, melyben Európa, mint olyan, bizonytalan ideig súlyát veszítve lebegni kényszerül.
A politikusoknak ki kellett találni valami hatékony megoldást, ha hatalmukat meg kívánták erősíteni. Ebben a közegben merült fel az európai egység gondolata, mely a vezetők között hamarosan nagyon népszerű lett. Ideológiát is gyorsan találtak hozzá: ebben láttatták egy következő világégés megakadályozásának lehetőségét. A korábbi évszázadokban rendszeresen megismétlődő német-francia összecsapások lehetőségének kiküszöbölését is ettől vélték remélni. Elismerem, nagyon tetszetős ez az eszme, bár kétlem, hogy az USA és a SZU katonai-politikai befolyásának árnyékában bármely európai ország képes lehetett volna érdemi ellenségeskedést kiprovokálni, fenntartani és háborúvá szélesíteni. Erre csak a két szuperhatalom volt kontinensünkön képes – de, mint a történelem mutatta, szerencsére, nem öreg kontinensünkön mérték össze erejüket.
A politikai presztízs visszanyerésének irányába az egyik első konkrét lépés az Európai Szén- és Acélközösség létrehozása volt. Visszafogott célokat tűzött ki ugyan maga elé (a tagállamok addig állami irányítású szén- és acéliparát rendelte közös irányítás alá), ám ezzel együtt Európa egyesítésének első lépéseként tekinthető a politikai aktus. 1951. április 19-én, Párizsban írták alá a szerződést a Közösség alapító tagjai: Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Nyugat-Németország és Olaszország.
Tehát nem egészen 6 évnyi hibernáció után ismét volt feje a fenevadnak, létrejött az új, megegyezésen alapuló király(ság).
A későbbiekben kísérletet tettek, a NATO hathatós segítségével, egy Európai Védelmi Közösség („European Defence Community”, EDC) létrehozása. A szervezet keretei között, szigorú felügyelet mellett, a közös európai haderő felállításával, lehetővé válhatott volna Nyugat-Németország újra-felfegyverzése, ellensúlyozandó a szovjet fenyegetést. A francia Nemzetgyűlés azonban nem ratifikálta az EDC-szerződést, így az elképzelés, viszonylag rövid életutat bejárva, porba hullott.
Nem volt sokkal sikeresebb az Európai Politikai Közösség („European Political Community”, EPC) létrehozására született javaslat sem, mely az európai országok föderációját volt hivatott megvalósítani.
Újabb 6 év múlva, 1957-ben, ugyanez a hat ország aláírta a római szerződést. Az új okirat kibővítette az Európai Szén- és Acélközösség keretében zajló együttműködést. Ezzel megalapították az Európai Gazdasági Közösséget (EGK), valamint az Európai Atomenergia Közösséget (Euratom) az atomenergia fejlesztésében való együttműködésre.
Nagy-Britannia, bár meghívták az EGK-ba, nemzeti szuverenitására hivatkozva kívül maradt a szervezet keretein. 1960 januárjában a britek és az OEEC azon tagjai, akik nem voltak az EGJK résztvevői, megalakították az Európai Szabadkereskedelmi Társulást (European Free Trade Association, EFTA). Nagy-Britanniának azonban igen hamar rá kellett jönnie, hogy szervezetük nem versenyképes a náluknál sikeresebben működő EGK-val szemben. Ezért már 1961 augusztusában, a Harold MacMillen által vezetett konzervatív kormányuk EGK-tagság iránt folyamodott. A britektől gazdaságilag erősen függő Dánia és Írország követte ezt a példát. Norvégia is ekkor határozta el, hogy csatlakozni fog.
A tagfelvételi tárgyalások 1961 novemberében megkezdődtek, 1962 júliusában, a brit vonatkozásban, előzetes megállapodásig is eljutottak. 1963 januárjában azonban jött Charles de Gaulle, az akkori francia elnök, s megvétózta a brit csatlakozást. Hivatalos indoklása az volt, hogy Nagy-Britannia még nem eléggé Európa-centrikus gondolkodású ahhoz, hogy a Brit Nemzetközösségtől elszakadjon, illetve, hogy alávesse magát a közös agrárpolitikának. A szoros brit-amerikai kapcsolat is oka volt még ennek a vétónak. De Gaulle félelmeit fokozta, hogy a brit csatlakozás után újabb államok is belépnének az EGK-ba, megnehezítve ezzel az államközi együttműködések fokozását. Az “atlanti” Európa gondolatát De Gaulle elutasította, s ténykedésének köszönhetően a négy csatlakozni kívánó állammal megszakadtak a tárgyalások.
6 évvel a római szerződés után, a francia elnök elérte, hogy 6 tagú maradjon a hetedik király(ság).
1965-ben elfogadták az egyesülési szerződést, amely 1967 júliusában összevonta az ESZAK, az EGK és az Euratom addig párhuzamosan működő intézményeit, amelyeket együtt az Európai Közösségek névvel illettek, viszont a szerződéssel csak az intézményeket vonták össze, önálló jogalanyiságukat a szervezetek megőrizték.
1966 áprilisában, a munkáspárti Harold Wilson miniszterelnöksége idején került sor a második brit csatlakozási kérelem bejelentésére. 1967 májusában újrakezdődtek a csatlakozási tárgyalások az említett 4 állammal. De Gaulle azonban ismét megvétózta a bővítést. Ezúttal arra hivatkozott, hogy a brit gazdaság nem elég fejlett. Valójában azonban attól félt, hogy Nagy-Britannia az USA „trójai falovaként” kerülne be az EGK-ba, s megjósolni sem lehetne, mit hordoznak be majd vele. 1967 szeptemberére ez a csatlakozási kezdeményezés is elhalt hát.
De Gaulle 1969-ben lemondott. Hogy magától jutott-e erre a döntésre, vagy erősen javasolták neki, hogy ezt tegye, nem tudjuk. Legfeljebb sejthetjük. Például abból, hogy utóda, Georges Pompidou francia elnök beiktatása után, 1969 októberében, az Európai Bizottság javaslatot tett a négy országgal folytatandó csatlakozási tárgyalásokra. Az Európai Közösségek külügyminisztereinek találkozóján, novemberben, a francia Maurice Schumann kijelentette, hogy amennyiben előzetesen megegyeznek a mezőgazdasági támogatásokkal kapcsolatos kérdésekről, Franciaország hozzájárul a brit tagsághoz.
1970 júniusában ismét megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások.
Az Egyesült Királyság elfogadta az EK feltételeit. Így, végül 1973. január 1-jén Nagy-Britannia az EK tagja lett. Ugyanekkor vált EK-tagállammá Írország és Dánia is. A norvég népszavazáson a választók elutasították a belépést, csakúgy, mint később, 1995-ben, a második csatlakozási kísérletnél.
1975 nyarán Görögország jelezte csatlakozási szándékát, s 1981-ben tagja is lett az EGK-nak.
1985-ben írták alá a schengeni egyezményt. Ez lehetővé tette az útlevélvizsgálat nélküli határátlépést a legtöbb tagállam és néhány nem-tagállam között.
1977-ben a portugálok és a spanyolok jelentkeztek felvételre, s 1986. január 1-től tagjai a közösségnek. Az Európai Közösségek jelképeként 1986-ban kezdték használni az Európai zászlót, s az Egységes Európai Okmányt is ebben az évben írták alá.
A közösség mélyítése és szélesítése állandó politikai dilemmát jelentett az EGK döntéshozóinak. A mélyítés alatt azt értik, hogy egyre több döntési jogot vonnak meg a szuverén államok önrendelkezési lehetőségei közül, országok feletti döntést hozva azokról. A szélesítés tartalma az új tagállamok felvétele. E két fejlesztési elképzelés nem ritkán ütközött egymással. Mint fentebb láttuk, De Gaulle a mélyítést féltette a szélesítéstől, ezért távoznia kellett, amikor a többség a bővítés gondolata mellé állt.
1991-ben, a keleti blokk széthullását, a vasfüggöny lebontását követően, sor kerülhetett Németország újraegyesítésére. (Bizonyára kisebb felelősség terhelte a két világháború kirobbanásában, mint Magyarországot. Másra gondolni sem mer az ember, nyakában a harmadik világégéssel, ami vélhetően a Nagy Európai Polgárháború néven vonul majd be a történelembe, s szülőanyjaként Angela Merkelt, Németország kancellárját tisztelhetjük.)
Az újraegyesítés nyomán a korábbi Kelet-Németország (NDK, DDR) a Közösségek tagja lett az újjáegyesített Németország részeként. Ekkor került napirendre a kelet-közép-európai bővítés gondolata is. Megállapították hát a tagjelöltek által teljesítendő koppenhágai kritériumokat.
A maastrichti szerződés 1993. november 1-jei hatályba lépésével Az Európai Unió hivatalosan is létrejött.
1995-ben Ausztria, Svédország és Finnország csatlakozott az újonnan létrehozott unióhoz.
2002-ben létrejött az euro-zóna: 12 tagállamban váltotta fel a nemzeti fizetőeszközöket az euró. Azóta 18 országra bővült a deviza-zóna, legutóbb Lettország, 2014. január 1-én csatlakozott hozzá.
2004. május 1-jén került sor az EU történetének eddigi legnagyobb bővítésére. Ciprus, Csehország, Észtország, Magyarország, Litvánia, Lettország, Málta, Lengyelország, Szlovákia és Szlovénia csatlakozott ekkor az Európai Unióhoz.
2007. január 1-jén két újabb ország: Románia és Bulgária lépett be, s ezzel immár közel 500 milliósra növekedett az uniós állampolgárok száma.
2013. július 1-jén Horvátország vált az Unió tagjává.
Törökország, Montenegro és Macedónia az Unió hivatalos tagjelöltje. Társulási tárgyalásokat kezdtek Szerbiával, Montenegróval, Bosznia-Hercegovinával és Albániával.
2013. november 21-én a hivatalban álló ukrán miniszterelnök nem írta alá a társulási szerződést az EU-val. Az Euromajdan mozgalomban összekovácsolódott ellenzék tiltakozásokat és tüntetéseket indított el a kormánnyal szemben. Követelték, hogy a kormány szorosabbra fűzze viszonyát az Európai Unióval, Janukovics miniszterelnök pedig távozzon. A mozgolódás eredménnyel járt, Viktor Janukovics 2014. február 21-én elhagyta Kijevet, és Oroszországba menekült. Az ukrán parlament másnap leváltotta őt, a következő héten pedig kinevezte az ideiglenes elnököt, Olekszandr Turcsinovot.
Az Egyesült Államok és az Európai Unió elismerte az új kormányt, Oroszország azonban illegitimnek minősítette. A kormányváltás miatt Ukrajna keleti részében tüntetések indultak. Az ellentüntetők további kifogása a nyelvi törvény ellen volt. Szerették volna, hogy az orosz is hivatalos nyelv legyen. A tüntetések erőszakossá váltak. Mint látható, viszálykodást, elégedetlenséget szítani a másik fél is tud, ha akar. Egyszerű szemlélőként csak azon csodálkozunk, hogy ezzel a válasz-lehetőséggel miért nem számoltak azok, akik a hivatalban lévő kormány puccs-szerű megdöntése árán is kierőszakolták az ukrán közeledést?
Március 1-én az Odesszai Területen is tüntetések indultak. A Krím félszigetről kivonták a teljes ukrán hadiflottát. Oroszbarát erők már másnap megpróbálták elfoglalni a Krímben fellelhető ukrán laktanyákat és parancsnoki posztokat. Becslések szerint ekkor már 15 ezer orosz katona tartózkodott a félszigeten. Ukrajna mozgósította haderejét, s az állam biztonságáért garanciát vállaló nagyhatalmakhoz fordult, kérve, hogy szavatolják az ország területi épségét.
A NATO a fenyegetőzés és a katonai műveletek leállítására szólította fel Oroszországot. Még ezen a napon az oroszbarát aktivisták és az új kormány hívei Harkovban is összecsaptak. Összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa.
Oroszbarát aktivisták március 1. és 6. között elfoglalták a donyecki államhivatalt. Közöttük és a Majdan pártiak között erőszakos összecsapások voltak március 13-án a városban. Március 16-án népszavazást tartottak Krímben, amely döntött az Ukrajnától történő elszakadásról. A népszavazást az Atlantikum országai nem tekintik érvényesnek. A krími parlament másnap kikiáltotta függetlenségét, s csatlakozását kérte az Orosz föderációhoz. Március 18-án Oroszország és a Krím aláírta az egyezséget, ezzel Krím Oroszország része lett.
Ukrajna kormánya 2014. szeptember 16-án fogadta el a társulási megállapodás tervezetét.
Az Európai Unió fokozatosan sújtja szankciókkal Oroszországot.
A komolyabb nyugati megszorítások csak lökést adtak a korábban már bevezetett orosz import-kiváltó politikának. Hosszú távon tehát azzal számolhatunk, hogy Oroszország, a nyugati gazdasági rendszerrel párhuzamosan, kifejleszti a saját gazdasági rendszerét – a vállalatoktól a bankkártyákig. A szankciók legfeljebb arra elegendőek, hogy a sürgető helyzetben (átmeneti) minőségi romlás jelentkezik az orosz import-helyettesítésben. Ez azonban középtávon az elszakadás visszafordíthatatlanságát eredményezheti. Az üzleti lehetőségek tekintetében ez inkább a nyugatnak árt.
A béke késik.
Az Unió területét migránsok áradata lepte el az elmúlt másfél évben. A terrorveszély fokozódott, az erőszakos cselekmények mindennapossá válnak. 2016. június 23-án Nagy-Britannia népe úgy döntött, hogy országa hagyja el az Európai Unió kötelékét. A „Brexit” megoldását a nemzeti önrendelkezés elsőrendűségét valló politikai erők számos más országban is követendő példaként vetették fel. A keleti terjeszkedés megtorpant, az egyik legerősebb nyugati állam elhagyta a szövetséget.
Az Unió bevándorlás-politikája volt az egyik nyomós ok, ami miatt a britek távoztak ebből a szervezetből. Az Unió erőszakkal szeretne más vallású, kultúrájú és tradíciójú népeket a tagországaiba telepíteni.
Magyarország kormánya nem kíván ennek az elképzelésnek behódolni. 2016. október 3-ra népszavazást írtak ki, melynek tétje a brüsszeli erőszakos betelepítési szándék elfogadása vagy elutasítása.
Ha a beállott helyzetre értelmes, biztonságos és a tős-gyökeres többség számára elfogadható megoldás nem születik, a polgárháború rémével néz farkasszemet a vén Európa.
Jel. 16:18. „És lőnek zendülések és mennydörgések és villámlások; és lőn nagy földindulás, amilyen nem volt, mióta az emberek a földön vannak, ilyen földindulás, ilyen nagy.”
Sajnos, azt látjuk, hogy a butaságon és butításon alapuló, „pol-korrekt” lotyogásnak se vége, se hossza. Felelős vezetők elfordítják fejüket az igazság elől. Értem én a struccpolitikát, csak fel nem fogom, hogy miért egymásba, s miért nem a homokba dugják a fejüket? Ez lenne a minimum…
Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>