Harmóniában – 70. Jelenések Könyve XVI.

Harmóniában 70.
Jelenések Könyve XVI.

Jel. 17:12. „A tíz szarv pedig, amelyet láttál, tíz király, olyanok, akik még birodalmat nem kaptak; de hatalmat kapnak mint királyok egy óráig a fenevaddal.”
A korábbi részekben áttekintettük a hét király(ság) lehetséges történelmi megnyilvánulásait. Amennyiben a tíz szarvat szeretnénk államokkal, országokkal behelyettesíteni, értelemszerűen, azok között kell keresgélnünk, melyek az eddigi megnyilvánulásokban nem szerepeltek, hiszen János egyértelműen kijelenti, hogy ők birodalmat még nem kaptak. A globalizáció jelen fokán a Föld bármely országa ezen tízek tagja lehet, annak meghatározása, hogy pontosan melyek is lesznek ezek, a közeljövő eseményeiből pontosan ki fog rajzolódni. Ahhoz, hogy felismerjük őket, a cselekedeteikre kell koncentrálnunk, mert más támpontot nem ad nekünk a mű.
Jel. 17:13. „Ezeknek egy a szándékuk; erejöket és hatalmokat is a fenevadnak adják.”
Egyértelmű, hogy a szarvak a lény fején nőnek ki. A hétfejű fenevad hetedik feje, hetedik király(ság)a, feltételezésünk szerint az EU. A jelenések-beli szarvak által szimbolizált tíz király (állam) azokat az országokat személyesíti meg, melyek az utolsó király(ság) rendelkezésére bocsátják gazdasági, pénzügyi, katonai erejüket és politikai befolyásukat a végidőkben.
Jel. 17:14. „Ezek a Bárány ellen viaskodnak, és a Bárány meggyőzi őket, mert uraknak Ura és királyoknak Királya; és az ő vele való hivatalosok és választottak és hívek is.”
Ez a kép, mely arról tájékoztat minket, hogy az EU Jézus hite ellen fog harcolni az apokaliptikus időkben, meglehetősen szomorú. Vajon lehetséges ez?
A választ mindenki magának adhatja meg. Gondolkodjunk el azon, hogy a liberális Európa a közelmúltban milyen tartalmú magatartást tanúsított a kereszténységgel szemben. Példának okáért, idézzük fel, mi történt az EU Alkotmánya Preambulumának 2003-2004-es megszövegezésekor. Isten nevének felemlítését a makacs francia és belga ellenállás kizárta az okmányból. A keresztény múlt, a keresztény értékek rögzítése szintén meghiúsult, különböző, „pol-korrekt” megfontolások miatt. Az ellenzők szerint ez kirekesztő lett volna az ateistákkal szemben, sértette volna az Európában mind nagyobb számban jelen levő muzulmánokat és egyéb vallások követőit is.
Megszületett hát a hetedik királyság Alkotmánya, melyből az Atyát és a Fiút is, szándékosan kirekesztették. (Más kérdés, hogy most nagyon csodálkoznak, miért nem tud a hitetlen Európa erőt és egységet felmutatni a muszlim milicisták ellenében. Azonban még mindig nem értik, hogy az ország azé lesz, akinek elegendő hite van ahhoz. De mit is várunk olyan istentelenektől, akik magukat rekesztik ki a Szentlélek megvilágosító erejének segítsége alól?)
„Európa kulturális, vallási és humanista örökségét” említi fel a Preambulum. Mindez, mint múltbéli vívmány, még igaz is lehet – de emberi alkotásokról beszélünk, s nem a Mindenek Végső Mozgatójáról!
Nem tagadhatjuk tehát a hetedik királyság intézményesített szembenállását Istennel, függetlenül attól, hogy polgárainak egy része még ragaszkodna keresztény gyökereihez. A Végítélet során ki fog derülni, ki írta be magát az Élet könyvébe, s ki nem…
A magam részéről örülök annak, s büszke is vagyok rá, hogy, szemben az európai trenddel, Hazánk Alaptörvényébe mégiscsak bekerült Krisztus Urunk hagyatékának méltatása. Emlékszem viszont arra is, hogy a hazai liberálisoknál milyen sokkot váltott ki ez. Sértette őket a tény felvétele a Nemzeti hitvallás keretei közé.
„Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét.”
Lehetséges, hogy Magyarország egyike a tíz szarvnak, egy azok közül, akik erejüket átadják a fenevadnak, de az már látszik, hogy az istentelenségbe nem fogja minden körülmények között követni a hetediket. Mit fog hát cselekedni a tíz szarv királysága?
Jel. 17:16. „És a tíz szarv, amelyet láttál a fenevadon, ezek meggyűlölik a paráznát, és kifosztják és mezítelenné teszik, és eszik annak húsát, és megégetik őt tűzzel.”
Néhány résszel korábban kifejtettük, hogy a parázna, ki a fenevadat lovagolja, az elanyagiasodott világszemlélet, a rossz Mammon, a pénz bűvölete. A tíz ország, kiknek hatalom még nem adatott, másodrendű, alárendelt szerepében az elszámolási és pénzügyi rendszer ellen fordul. Isten akaratát teljesítve, tönkre fogják tenni az EU pénzügyi rendszerét, ezáltal rendezve saját financiális egyensúlyukat. Amellett, hogy megrabolják a népeket részegítő, hamis bankrendszert, még le is leplezik annak fonákságait – erre utal János azzal, hogy „mezítelenné teszik”. Maga az „apokalipszis” szó is, eredeti görög jelentésében, annyit tesz: lelepleződés, a lepel lehullása. A parázna asszony sorsának beteljesedése tehát egy matrjoska-jelenség: apokalipszis az apokalipszisben. Miután csalárdsága lelepleződik, az emberek elpusztítják mindenestől, új elszámolási rendszert állítanak fel maguknak, a fenevadat kormányozó ideológiát és intézményeit eltörlik a Föld felszínéről.
Ezek a dolgok nem véletlenül fognak megtörténni. Isten akarata tör előre minden eseményben.
A parázna asszony földi lakhelyére vonatkozóan meglepő tényközlést találunk a műben.
Jel. 17:9. „Itt az elme, amelyben van bölcsesség. A hét fő a hét hegy, amelyen az asszony ül;”
Sokan jutottak már arra a feltételezésre, hogy Rómát jelöli a hét hegy – tudvalévő, hogy az Örök Város is hét dombra épült. Számos következtetés született arra nézve is, hogy nem a János-korabeli államra, a politikai hatalomra vonatkozik ez a megállapítás, hanem magára az Egyházra. Létezhet-e, hogy a parázna hatalma alá hajtsa Krisztus első közösségét?
Az esemény nyilvánvalóan csak akkor következhet be, ha a parázna szelleme, az anyagiasság, a pénz mindenhatósága képes háttérbe szorítani a szellemi és lelki értékeket a katolicizmusban. A katolikus vallás ellen hadakozó erők kedvenc érvelési fordulata, hogy a történelem számos mozzanatára rámutatnak, melyből az világolhat ki, hogy egyházi döntéseket anyagi megfontolások vezéreltek. Bizonyára így van, ám nem szabad elfelednünk, hogy a vallást az egyházzal, vagy egyházi vezetők emberi gyarlóságait a keresztény hagyománnyal összekeverni igen súlyos hiba lenne. A kritika alá vonható történések kivétel nélkül emberi döntések voltak, mindazzal a gyarlósággal, tökéletlenséggel terhelve, mely a teremtett ember elválaszthatatlan tulajdonsága – így az egyházi vezetőé is. Az adott intézmény működési zavara, a téves vagy hibás funkcionálás megnyilvánulása. Ám ettől Jézus vagy a kereszténység, úgy általában, még nem vált rosszá. Mindössze annyi történt, hogy az értékeit e világba közvetítő intézményben javítási szükséglet mutatkozott.
Fennállása közel 2 évezrede alatt a szükséges reparációk meg is történtek az Anyaszentegyház működésében. Az utóbbi időben azonban olyan jelenségek mutatták meg magukat, melyek aggodalommal töltik el a sorsa felől mélyebben gondolkodó keresztény embert.
A világi hatalmak részéről egyre erősebb és eredményesebb törekvések jutnak célba az egyház szektásítása érdekében. A politikai hatalmat gyakorlók közül az ateisták mindent megtesznek azért, hogy a történelmi vallásokat megfosszák nimbuszuktól, s jogilag (sikeres esetben a közfelfogásban is) egyenlővé tegyék a térben vagy időben gyökértelen szektákkal. Céljuk eléréséhez a civil hatalmi harcokban megszokottá vált „szalámi-taktikát” előszeretettel alkalmazzák. A lelkiismereti szabadság túlzó és hangos felemlegetése tulajdonképpen ezt a célt szolgálja. Még azok se dőljenek be nekik, akik érdekeik védelmét vélik felfedezni benne – a közhatalmi játszma minden vallás és felekezet súlytalanításáról szól, ha ateisták irányítják a játék menetét.
Róma nem sokat tehet ebben a helyzetben.
A legcélszerűbb lenne, ha a kitartóak, a valóban hívek hitének megőrzése mellett, megszólítaná a nyájat elhagyó, elkóborolt bárányokat. Tiszta és értelmes, emberi szóval.
Rómának a hit alappilléreit mindennél jobban kellene őrizni ezekben a válságos időkben.
Krisztus földi helytartója sok mindent megtehetne, egyet kivéve. Jézus követőinek hitét nem rendítheti meg. Az Ige sorsára nem alkudhat. A Tant nem értelmezheti át, sem személyes ambíciói, sem pillanatnyi (vélt) érdekei szerint. A nyájat nem oszthatja meg. Láttuk, hová vezetett ez a történelem sodrában.
Mégis, mindezek a félelmek megvalósulni látszanak Ferenc pápa regnálásában.
Korábban már írtam arról, hogy Húsvét hetében nem kellett volna más vallásúak lábait mosogatnia, mikor azok hittestvérei szerencsétlen embereket öltek halomra Brüsszelben. Malakiás jövendöléseinek tükrében felvetettem a kérdést: a pápai címer jelmondata nem jelentheti-e azt, hogy szerencsétlen választás.
Amerika legrégibb működő hagyományos katolikus újságja (melynek már TV-csatornája is van), a The Remant munkatársai, május 13-án, levélben szólították fel lemondásra a pápát.
„Egyre több katolikus hívő, köztük bíborosok és püspökök jutnak arra a felismerésre, hogy az Ön pápasága, amely egy váratlan pápaválasztás eredménye, káros az egyházra. Többé lehetetlen tagadni, hogy Ön vagy képességeinek, vagy akaratának híján képtelen azt tenni, amit egy pápának tennie kell: önmagát és az egyházat is folyamatosan kötelezni arra, hogy engedelmeskedjen Isten Igéjének és ellenálljon minden olyan kísértésnek, amely az alkalmazkodást, a felhígulást és a megalkuvást célozza meg, amint azt az Ön elődje oly helyesen megállapította…” – áll levelükben.
Alkalmazkodás, felhígulás, megalkuvás. Mindezen fogalmak nehezen értelmezhetőek, ha a Teremtő parancsaival és egyéb kinyilatkoztatásaival kapcsolatban kell valami tanulságot levonnunk. Voltak már emberek, akik megkísérelték „pol-korrekt” áltartalom szintjére süllyeszteni Isten Igéjét. Lelkük rajta! Ám, ha Róma püspöke, a katolikus Egyház feje teszi ezt meg, az már valóban skandallum!
Valóban megtette, vagy csak alaptalanul vádolják ezzel?
„Ön egyre több olyan aggasztó előjelet mutat, amely szembemegy a hagyományos egyház tanításával, fegyelmével és szokásaival, de mindazon hívőkkel is, akik mindezt megpróbálják megvédeni, miközben Ön intenzíven olyan szociális és politikai kérdésekkel foglalkozik, amelyek meghaladják egy pápa hatáskörét. Ezért aztán az egyház ellenségei igencsak örülnek pontifikátusának, és jobban dicsérik, mint bármely elődjét. Ilyen rossz helyzetre nem találni egyháztörténeti párhuzamot.” – folytatják a felszólítás szerzői.
A panaszaik részletezésénél előadják, hogy sérelmezik a pápa azon megnyilatkozásait, melyekben nem Isten Igéjét, hanem saját elképzeléseit hirdeti. Zokon veszik, hogy az egyházfő önmagából képez (egyébként nem létező) ellentétet a Szent Katolikus Egyház önfenntartása és a pápa evilági küldetése között.
Mindezen túlmenően, állítják, hogy Ferenc pápa többször is elutasította az apostoli és egyházi hagyományokat, azon hívekkel együtt, akik ezeket védték, ahelyett, hogy hivatalától elvárható módon, hogy elkötelezte volna önmagát és az Egyházat is, az Isten Igéje iránti engedelmesség mellett. Nehezményezik, hogy az egyház alkotmányát, tanait és szokásait, puszta “struktúrákká”, “szabályokká” és a “szokásokká” egyszerűsíti le. Ezáltal megfosztják az embereket a lelki tápláléktól, és hagyják őket éhen halni az egyház kapujában.
A pártján nem állókat gúnyolja és becsmérli: “felületes keresztények”, “kiválasztottak társulata” “páváskodók”, “morális szócséplők” “uniformisták”, “büszke, önálló”, “szellemi arisztokraták “ minősítésekkel illeti őket. Azt is mondta már rájuk, hogy “keresztény denevérek, akik inkább az árnyékot részesítik előnyben, mint az Úr jelenlétének fényét”. Mindazonáltal, a hit tanainak nyílt ellenségeivel, netán a katolikus hierarchiát ellepő szexuális deviánsokkal szemben, semmiféle bírálatot nem gyakorol. Sőt, a saját udvartartása élére egy hírhedten homoszexuális papot nevezett ki. A sérelmek között szerepel az is, hogy szexuálisan deviáns egyéneknek széles körben biztosított audienciát.
Súlyosabb eseményként rögzítik a szerzők, hogy a Szentatya üldözteti az ortodoxia helyreállítására törekvő szerzetesrendeket, az Immaculata Ferences Atyák rendjét állítólag az ő személyes kérésére oszlatták fel. „Ezek az intézkedések egy ideológia által motivált diktátor tettei, nem pedig egy, az egyház szent örökét atyaian őrző emberéé.” – fogalmaznak az elégedetlen amerikaiak.
A házasságról, gyermeknemzésről és szexualitásról szóló tévedhetetlen egyházi tanok felhígításának kísérlete ellen is tiltakoznak. Nem fogadják el, hogy a pápa a kor lázadó szelleméhez és az erkölcstelenséghez kívánja igazítani azokat.
Megdöbbentő módon, az amerikaiak aggódnak a főpap impotens politikai kiállása miatt. „Másrészt, míg a nyugati világ a romlás szakadékába zuhan, és muszlim fanatikusok mészárolják le a Közel-Keleten, Afrikában és Európa szívében a keresztényeket, Ön a “klímaváltozás” miatt aggódik.”
A levél folytatásában a következőt találjuk e témakörről: „…Ön …később a keresztények és muszlim fanatikusok morális egyenlőségére utalt, akik az egész világon keresztényeket mészárolnak le, kínoznak meg, követnek el nemi erőszakot, kényszerítik őket rabszolgasorsba vagy száműzetésbe…”
Az Egyház és a hívek jövője iránt aggodalmaikat a következő, sommás összefoglalásban adják elő: „Napról napra nő az a benyomás, hogy Ön, még ha a Krisztus helytartója is, egyszerűen nem érdekelt abban, hogy védje a hitet és az erkölcsöt, amelyeket olyan támadás ér, mint még soha; és az sem szándéka, hogy a kóborló bárányokat a nyájba hívja, amelyet Urunk az ő megmentésükre alkotott. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy erre a célra Ön a pápaságát a doktrinális és fegyelmi lazaság szabályszerű programjának rendelte, amelynek témája az ortodox katolikusok rendszeres stigmatizálása azzal a váddal, hogy az egyházból hiányzik a kegyelem.”
Az egyház és önmaga meggyalázását látják a levél írói a pápa idézett nyilatkozatában: „Nem lehet egyetlen vallást sem eltörölni, csak azért, mert annak néhány vagy több csoportja a világtörténelem egy pontján fundamentalista… Gondoljatok csak azokra a háborúkra, amelyeket mi, keresztények vezettünk. Nem a muszlimok voltak felelősek a Sacco di Roma-ért Róma kifosztásáért.”
A szerzők úgy vélik, a pápa utóbbi időben tett nyilvános kijelentései egyre gondatlanabbak, rendezetlenek. Ez pedig még nagyobb botrányt okoz és aggodalomra ad okot Róma hívei között. A Szentatya ténykedése nyomán törésvonal alakul ki az ő személyes követői és a Tanításhoz hű katolikusok között, mely megosztja az Egyházat.
„Istennek és a lelkiismeretünknek elkötelezve nyilvánosan kijelentjük, hogy az Ön pápaságát csakis jól látható, közvetlen veszélyként tekinthetjük, egy olyan veszélyként, amely napról-napra növekedni látszik. Az Ön pápaságának ezen káros hatásai minden téren megnyilvánulnak, tekintve, hogy katolikusok szerte a világon az egyház hit- és erkölcstanításait egyre jobban becsmérlik azáltal, hogy az Ön szavait és tetteit veszik vonatkozási pontul – amelyeket diadalmasan hirdet szerte a világon a médián keresztül – ahelyett, hogy a Tanítóhivatal 2000 éves tévedhetetlen hit és erkölcstanításait hangoztatná.”
Mélyül a hitélet válsága. Róma kétezer éves pillérei recsegnek-ropognak. Kizárhatjuk-e nyugodt szívvel azt a lehetőséget, hogy a János jelenésében hét hegyre ülő parázna asszony valóban a katolikus hit központját, az abban hamarosan lezajló drámai folyamatokat vetíti előre?
Hogy miért teszi a pápa, amit tesz? Nem tudom, ahogyan a lemondását követelő levélírók sem tudtak véleményt alkotni ebben a kérdésben. „Nem bátorkodunk megítélni az Ön személyes motivációit vagy szándékait azt illetően, amit Ön az egyház kárára mondott vagy tett oly viharos pápasága során, amelyhez hasonlót az egyház még sosem látott.”
Baj van! Isten segítsen megállni nekünk a Hit igaz, üdvözítő oldalán!
Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>