Harmóniában – 78. Nostradamus II.

Harmóniában 78.
Nostradamus II.

Nyelvtan, retorika és filozófia volt az avignoni középiskola tananyaga. Nostradamus elképesztette tanárait kitűnő emlékezőtehetségével és logikusan felépített vitáival. Nagyapái tanításait továbbadta diáktársainak. Chavigny, későbbi tanítványa és segédje, a következőképpen emlékezik meg erről, a mesteréről írott életrajzában:
„Megtanította őket arra, hogy a felhők nem a tengerből kelnek ki, amint azt általában közönséges tudatlanok gondolják, hanem a ködös időben a földről felszálló és összegyűlendő párákból alakulnak. Egyéb csodálatos dolgokat is mesélt nekik: hogy a föld gömbölyű, mint egy golyó, a nap, amelyet a látóhatáron lebukni látnak, a másik féltekét is megvilágítja.
Végül olyan gyakran és olyan örömmel beszélt nekik a meteorokról és a csillagokról, hogy fiatal asztrológusnak keresztelték”
Nostradamus valóban nagyapái karrierjéről álmodozott. Tudós és orvos akart lenni. Filozófiai és retorikai tanulmányainak befejezését követően beiratkozott a montpellieri egyetemre, mely akkor Franciaország, s talán egész Európa első számú orvosi főiskolája volt.
E rangját nem utolsósorban annak a körülménynek köszönhette, hogy professzorai már 1376-ban egyházi engedélyt kaptak arra, hogy minden évben felboncolhassák egy kivégzett gyilkos hulláját. Ilyen privilégiuma még a párizsi egyetemnek sem volt. Ezek után érthető, hogy a diákok miért tódultak Montpellier-be anatómiát tanulni. Ez a tény, és az, hogy az Egyetem élén maga a püspök állt, jellemzi, hogy (a közhely-szerű vádakkal szemben) Európa egyes vidékein már a középkorban milyen felvilágosult volt a katolicizmus.
A korszak, önmagában véve is, igen érdekes, szinte sokkoló atmoszférájú volt. A középkor megelőző évszázadainak tilalmaival szemben, egyre nagyobb teret hódított a reneszánsz felszabadultsága, a testi örömökben kifejezhető élet térhódítása. Nostradamus kora már Rabelais vaskos, szókimondó, tabukat döntögető évszázada volt. Az Egyetem diákjai rendszeresen megtartották polgárságot megdöbbentő felvonulásaikat, melyeken tanáraik is részt vettek. Vaskos, gúnyolódó kedvteléseik az élet anatómiai és fiziológiai jellegét domborították ki, azt dicsőítették. Az Egyetem falain kívül élő embereket akkor még valósággal megrémítette ez a nyers vulgárisság.
Az Egyetem persze, mindamellett, hogy tűrte e farsangokat, megpróbált féket vetni a tobzódásnak. Ragaszkodtak a keresztény nevelés alapelveihez. A diákok, pénzbüntetés terhe mellett, kötelesek voltak Szent Lukács napjától (október 18.) Húsvétig szentmisét hallgatni. Rendszeresen kellett áldozniuk, s aki magaviseletével súlyosan sértette az alap-elvárásokat, azt kiközösítette az Egyház. A kiközösítettek mellékbüntetése volt, hogy nem látogathatták az Egyetem előadásait, egészen az abszolúcióig.
Aki többet szeretne megtudni a középkori Montpellier orvos-egyetemének működéséről, lapozza fel Robert Merle Francia história regényfolyamának 2. kötetét, a Csikóéveinket. Abban a részben a szerző igen plasztikus képet fest Pierre de Siorac és féltestvére egyetemi kalandjairól. Merle története alig pár évtizeddel később zajlik, mint Nostradamus tanulmányai. Érdekes szellemi kaland megismerkedni a kor Merle által elképzelt viszonyaival. A könyv ajánlója szerint:
„A délfrancia város színes forgatagában, ahol sok-sok veszélyes kaland és még több „veszedelmes”, ám gyönyörteljes viszony vár hőseinkre, világhírű tudósok és orgyilkosok jönnek-mennek, vad tivornyák és poétikus vagy éppen kísérteties szerelmek dúlnak, orvosnövendékek éjféli temetőkben titkon anatómiát tanulnak, miközben folyik tovább a Franciaországot megosztó áldatlan testvérharc, buzgó pápisták és derék kálvinisták gyilkolják egymást.”
Az egyetemi tanulmányok 5 évig tartottak. A kor szellemének megfelelően, még többet foglalkoztak logikával, mint anatómiával. Ezen egy kicsit érdemes eltöprengenünk. Pontosabban azon, hogy ma miért nem oktatnak, gyakorlatilag sehol, logikát? Miért kellett lesüllyeszteni az ember szellemi képességét az anyagi megismerés szintjére? Az empirikus megismerés zsákutcájában, vakon tapogatózva, csecsemővé vált a tudomány. Csak az létezik a számára, amit a szájába vehet, megrághat. Minden más tudománytalan – legalábbis a jelen korban érvényes, hivatalos vélekedés szerint. Pedig minden nagy áttörés a jól értelmezett intuícióknak, a helyesen alkalmazott absztrakcióknak, végeredményben egy kifogástalan logikai menetnek volt köszönhető a történelemben. Az isteni formula, a logika nélkül, csak téves következtetéseket, látszólagos összefüggéseket alkothat a kutakodó elme.
Nostradamus a Montpellier-i Egyetemen is a legkiválóbb diák volt. Vizsgáján alázatosan szerény, de ugyanakkor öntudatos volt. A reggel 8-tól délig tartó beszámolón brillírozott, kitért a kérdező professzorok ravasz csapdái elől, érvelt és vitatkozott. Elérte a sikeres vizsgázót illető új fokozatot: vörös talárt hordhatott. Három hónapon át, tanárok felügyelete mellett, előadásokat kellett tartania ifjabb kollégái számára. Ezután újabb vizsgát kellett tennie – immáron az orvosi praxisból. Kórházban fekvő betegek baját kellett diagnosztizálnia. Utolsó elméleti vizsgáját a Notre-Dame-des-Tables székesegyházban abszolválta.
Elnyerte az orvostudományi diploma legalsó fokát. A licenciátus elnyerését tanúsító oklevelet a püspök adta át neki. A valódi doktorátusig még sokat kellett tanulnia és tapasztalnia. Abban az időben a doktori cím ugyanis csak a valóban „tudoroknak”, a professzoroknak járt ki. Nostradamus szándéka az volt, hogy az Egyetemen marad, s végigjárja a tudomány fellegvárának lépcsőit.
Érkezett azonban egy minden addig ismertnél nagyobb ellenség, megremegtetve Franciaország s egész Európa pilléreit, keresztülhúzva Nostradamus számításait.
Az újabb pestisjárvány volt a kegyetlen rém.
A történelemkönyvek számos okot felsorolnak az Európát sújtó tömeges megbetegedések kiváltó okaként, egyről azonban a mai napig előszeretettel megfeledkeznek. A klímáról, s a vele összefüggő agrár-potenciálról, s az annak következtében kialakuló emberi tápláltságról. Bizonyára nem kell nagy ívű bizonyításba fognom, hogy belássuk: az alultáplált emberek ellenálló-képessége lényegesen kisebb, mint normálisan táplált társaiké. Tehát, fogékonyabbak a megbetegedésekre.
Bizonyított ténynek vehetjük, hogy a XIV. és XIX. század között Európa egy lehűlési stádiumot élt meg. A klimatológusok „kis jégkorszaknak” nevezik ezt a periódust. Ebben az időszakban olyan erős volt a téli lehűlés, hogy Londonban például, a befagyott Temze jegén tarthattak vásárokat, amiket „Frost Fair”-nek neveztek. Nálunk királyt lehetett választani a Duna jegén. Azokon a teleken még jéghidakat építettek a befagyott folyó vizére. Szalmát szórtak a jég hátára, amit éjjelente locsoltak. Az ilyen hidakon való átkelésért ugyanúgy hídpénzt fizettek az utazók, mint a rendes kőhidak igénybe vételéért.
Ezen a „kis jégkorszakon” belül, igazoltan bekövetkezett 4 hatalmas vulkánkitörés, melyek légkörbe jutó hamu- és gáztartalma még tovább rontotta a klimatikus viszonyokat. (Korábban, a Jelenések könyvének vulkánokra vonatkozó részeiben már érintettem ezt a kérdést.) A csökkent napsugárzás, és az erős lehűlés egyenes következménye lett a gyenge termés. Abból pedig éhség, ínség, sok esetben regionális méretű, tömeges éhhalál származott.
Az intenzívebb háromnyomásos földművelés, a patkolás, a szügyhám, a nehézeke és a borona elterjedése a „kis jégkorszak” előtt a termésátlagok jelentős növekedéséhez vezetett. A kontinens lakosságának esetében is érvényesült az a természeti törvény, mi szerint egy populáció létszámát alapvetően az elérhető táplálék mennyisége szabja meg. 1000 és 1347 között Európa lélekszáma megduplázódott: az induló 38 millió főről 75 millióra emelkedett. Ekkor jött a lehűlés. És jött az első nagy járvány…
1346-ban kezdődött, valahol Keleten. Ibn al-Wardi arab történetíró jegyezte fel, hogy az Arany Horda faluit és városait végigpusztította a Fekete Halál. Leggyilkosabb rohamát 1346 októbere és novembere között vitte véghez.
Caffának hívták azt, a Fekete-tenger partján fekvő várost, mely akkor a genovaiak egyik fontos bázisa volt a térségben. (Ma Feodoszija (Kefe) a neve, s 2014 márciusától a Krími Köztársaság fennhatósága alatt áll.) A caffai genovaiak adminisztratív értelemben az Arany Horda hűbéresei voltak, kereskedelmük hasznából oda fizették adójukat, ugyanakkor saját ügyeik intézéseiben teljes autonómiát birtokoltak. A Tana nevű városban azonban 1343-ban olyan összetűzésbe kerültek a genovaiak és a tatárok, mely során egy mongol életét vesztette. A gyilkosai Caffába menekültek.
Úgy tartja a história, hogy a mongolok támadása Caffa ellen ezen incidens miatt következett be. 1346-ban, kelet felől, elérte az ostromló hadakat a fentebb említett pestisjárvány. Rövid időn belül rettenetes veszteségeket szenvedett el a támadó sereg. Ekkor valakinek támadt közöttük egy ötlete, s tulajdonképpen kifejlesztette a történelem első biológiai fegyverét. A mongolok, katapult segítségével, behajították az ostromlott városba elhunyt bajtársaik holttestét. 1347 nyarán a genovaiak megelégelték az áldatlan állapotokat, s elhajóztak Caffából.
Értelemszerűen, a Márvány-tengeren és a Boszporuszon keresztül vezetett hazafelé az útjuk. Útba kellett ejteniük az igen sűrűn lakott, s akkor még keresztény Konstantinápolyt. A pestis azonnal pusztítani kezdett Európa keleti fővárosában.
A kór okozójáról, terjedésének természetéről, következésképpen visszaszorításának lehetőségeiről nem sokat tudtak akkoriban. Annak ellenére sem, hogy Avicenna (Abu Ali al-Huszajn bin Abdallah ibn Szína) 1000 körül, egy Mezopotámiában kitört járvány kapcsán már utalt a patkányok és a betegség kapcsolatára. 1237-ben Julianus barát hozott hírt a tatárokról. És még valamiről, amit bátran értelmezhetünk a fertőző betegségek elleni óvintézkedések laikus leírásának.
„Azok, akiket itt keresztényeknek neveznek, tartják magukat ahhoz, hogy olyan edényből, amelybe egér pusztult bele vagy amelyből kutya evett, nem isznak és nem esznek addig, amíg papjuk meg nem szentelte, s aki másként cselekszik, azt a kereszténységből kirekesztik.”
Az igazán érdekes információ az lett volna még, ha az ottani papok szentelési eljárását is leírja a szerző. Egyértelműnek tűnik, hogy valamiféle, nyilvánvalóan hatásos, fertőtlenítési megoldásról van szó. Aki ezt elmulasztotta, kitette magát a megbetegedés veszélyének. A közösséget úgy tudták megóvni a ragály veszélyétől, ha a potenciális betegeket kirekesztették belőle.
Nicephorus Gregoras bizánci történetíró is megjegyzést tesz a rágcsálók és a pestis kapcsolatára, amikor az 1348-as európai járványról ír.
A pestis behurcolásának idején a korábbi, relatív jólét már megcsappant, a lehűlés miatti szűk esztendők kifejtették hatásukat. A lélekszám növekedéséből eredő viszonylagos urbanizáltság azonban megmaradt: a kőfallal kerített városokban igen sok, nélkülöző, legyengült szervezetű ember élt, magas népsűrűségi indexet produkálva, kezdetleges higiéniai körülmények között, a járvány természetéről mit sem sejtve.
A caffai gályák (szám szerint 12) 1347 októberében érkeztek meg Szicíliába, Messina kikötőjébe. A szigeten rövid idő alatt, futótűzként terjedt el a járvány. Velencét és Genovát 1348 januárjában érték el a gályák, néhány hét múlva pedig Pisában tört ki a járvány. Ugyanekkor Marseille is sorra kerül, júniusban már Albionban pusztít a kór.
Az 1313-ban született humanista író, Giovanni Boccaccio, közismert műve, a Dekameron bevezetőjében adatokat közöl a pestisjárványról, amit „mortalega drande”-nek neveznek a végletekig megrémült itáliaiak. A betegségnek a kor fogalomtárának megfelelő, első hiteles, klinikai leírását is Boccaccio szolgáltatja.
„És nem olyképpen jelentkezett, mint Keleten, hol a kikerülhetetlen halálnak nyilvánvaló jele az volt, ha valakinek megeredt az orra vére; hanem a kezdetén: férfiaknál, nőknél egyaránt a lágyékukon vagy a hónuk alatt bizonyos daganatok támadtak, amelyek néha akkorára nőttek, mint egy rendes alma, néha akkorára, mint egy tojás, vagyis voltak nagyobbak, voltak kisebbek, amelyeket a nép “búb”-nak nevezett. És a testnek ama fent mondott két részéből kezdett e mondott búb hamaridő múltán kiütni, és kibukkanni a testnek minden egyéb részén is egyformán; és ennek utána kezdett a mondott betegségnek minéműsége fekete vagy kékesfekete foltokra változni, melyek a karokon, a combokon és a testnek minden egyéb részén feltünedeztek sok embernél; némelyiknél nagyok voltak és ritkák, másoknál kicsinyek és sűrűk. És valamint kezdetben a búb volt és maradt biztos jele a bekövetkezendő halálnak, akként most e foltok voltak a jelei mindazoknál, akiket megleptek.
Úgy látszott, hogy ennek a betegségnek a gyógyításában sem orvosi tanács, sem semminémű orvosság ereje nem hat és nem használ; mármost akár azért, mert a betegség minéműsége nem adott módot rá, akár azért, mivelhogy a tudatlan kuruzslók (mert a tanult orvosokon felül ezeknek a száma fölöttébb meggyarapodott efféle nőkkel és férfiakkal, kik soha életökben nem tanulták a gyógyítás tudományát) nem ismerték fel a baj eredendő okát, és ennélfogva nem a kellő szereket alkalmazták ellene: nem csupán hogy kevesen gyógyultak meg, hanem úgyszólván valamennyien belehaltak a fent mondott jelek feltünedezése után harmadnapra, ki gyorsabban, ki lassabban, s a legtöbben mindennemű láz avagy egyéb tünet nélkül.”
Európa menthetetlennek látszik. Az ijedelemtől ember ember farkasává válik, a többséget az őrület határára juttatja a félelem. 1352-re, mire kitombolja magát, Európa lakossága 25 millió fővel (azaz 1/3 résszel) csökken – mindössze 50 millió lélek marad rajta. Ez volt az első nagy dögvész-járvány öreg kontinensünkön.
Felmerül a kérdés, vajon mi módon jutott volna el ide, ha a caffaiak nem keverednek konfliktusba a tatárokkal? Bizonyos, hogy a kereskedelem közvetítésével véletlenül is áttételeződött volna? Nem tudjuk. Egy dolog bizonyosnak látszik azonban a történetből: a bűn elkövetése éppúgy rút dolog Isten előtt, mint annak pártolása. Nagy árat fizetett Európa néhány gyilkos megmentéséért.
A ragály 1352-es visszaszorulása után még többször felütötte fejét Európában. 1369-ben, 1374-75-ben, 1379-ben, 1390-ben, 1407-ben, 1412-ben, 1430-ban, 1438-ban, 1441-ben, 1452-57-ben (ebben hunyt el Hunyadi János magyar kormányzó), 1461-ben, 1468-ban, 1475-ben, 1479-ben, 1481-82-ben, 1492-ben, 1495-97-ben, majd 1509-ben. Olyan mértékű pusztítást, mint az 1347-52-es hullám, később nem okozott. Megfékeződésének egyik valószínű oka a higiéniás szokások változására vezethető vissza. Az emberek gyakrabban fürödtek, így romlottak a bolhák és a patkányok általános életkörülményei.
A fekete halál következő támadása az 1520-as években érte el Európát.
Montpellier-be is eljutott a hír, mi szerint pestisjárvány tombol Dél-Franciaországban.
Nostradamus úgy gondolta, a két nagyapja nyomdokain akkor jár el helyesen és következetesen, ha szembeszáll a gyilkos kórral, felveszi a harcot a döghalál ellen. Felcsapott hát pestisdoktornak.
Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>