Harmóniában – 79. Nostradamus III.

Harmóniában 79.
Nostradamus III.

Az Európára sújtó 1347-1352 közötti pestisjárvány mélyreható változásokat generált a kontinens életében. A demográfiai csökkenés csak egy évszázad múlva állt meg, s egy további centenáriumra volt szükség ahhoz, hogy a járvány előtti szintet elérje a népesség mérete. Ebben az értelemben tehát jó 200 évre vetette vissza Európa fejlődését a betegség támadása.
Más értelemben viszont serkentette az előremozdulást a kialakult helyzet, az elszenvedett hatalmas veszteség. A hiányzó emberi erő pótlására új, elmés szerkezeteket kellett kiötleni, a kieső munkát állati és primitív gépi segítséggel kellett elvégezni.
A legnagyobb változást azonban az állam, a közösség működésében váltotta ki a ragály keltette sokk. A vezetők legfőbb törekvése abba az irányba hatott, hogy a jövőben elkerüljék, de legalábbis minimalizálják a járványok által okozott veszteségeket. Megerősítették az állam ellenőrző funkcióját, s tulajdonképpen ekkor jelent meg a modernnek tekinthető „karantén-állam” archetípusa. Kontrollálni akarták az egyének mozgását, ezért széles körben útlevélhez kötötték az adott országba való belépés lehetőségét. Ezek a kezdetleges útlevelek még vízumként funkcionáltak, tehát a belépéskor kellett kiváltani azokat.
A bürokrácia is ekkoriban szilárdult meg. A járvány elkerülésére rendeleteket hoztak létre, melyek betartását igen agilisan ellenőrizték az arra felhatalmazott hatóságok. Firenzében például már 1348-ban rendelkeztek köztisztasági kérdésekről, az állattartás mikéntjéről, a bőrfeldolgozók szennyvizéről és az örömlányok folyamatos egészségügyi felülvizsgálatáról.
Az 1360-as években, a dögvész második hullámának idején, a milánói és a mantovai állami vezetés rendeletére a koldusokat, csavargókat és egyéb gyanús elemeket kidobták a városokból, annak kapuit pedig lezárták a forgalom elől. Raguzában ekkor jelent meg a tengeri (kikötői) vesztegzár intézménye.
Az állami, városi orvosok alkalmazása ekkor vett lendületet. Addig csak elenyésző létszámban foglalkoztattak egészségügyi szakembereket, de a pestis által kiváltott társadalmi sokk hatása alatt ráébredtek, mennyire védtelenek polgáraik a fenyegető kórral szemben. „Comissio sanitatis” néven alakultak meg az állami egészségügyi bizottságok, melyek tulajdonképpen járványügyi feladatokat láttak el. Szervezeti struktúrát építettek ki, amit igény szerint lehetett működésbe hozni. Járványkémek, határokat lezáró poroszlók, orvosok és hullaszállítók tartoztak a kötelékébe. A járvány idején végrehajtandó feladatok ellátásához – pestises betegek és hullák szállítása, pestises ház fertőtlenítése, fertőzött ember holmijának elégetése – csak mindenre elszánt, vad és marcona embereket lehetett alkalmazni, akik semmitől sem riadtak vissza. Igen gyakran a hátramaradt családtagok vad ellenkezése közepette kellett közegészségügyi feladatukat végrehajtani. Ezért aztán előállt az a paradox helyzet, miszerint a szervezettség növekedésével, járványveszélyes időszakokban, megnőtt a kétes elemek száma is a városban.
Az anyagi veszteségek miatt gyűlölködő hozzátartozók azután elterjesztették, hogy az egész dögvészért kizárólag ezek a közegészségügyi marconák a felelősek. Nem is lenne járvány, ha ők nem lennének. (Nem az első eset az emberiség történetében, sajnos nem is az utolsó, amikor az ok-okozati összefüggés megfordításával operál valaki. A baj akkor kezdődik, ha eredményesen teszi.) Az oktalan és többnyire ostoba, zsugori és falánk polgárok gyűlölete minden járványügyi munkást célba vett. Még a pestisdoktorokat is.
A pestisdoktorok feladatának, működésének megismeréséhez mindenekelőtt fogalmat kell alkotnunk a járvány emberekre kifejtett hatásairól. Nem csak a megbetegítést értem ezalatt, hanem azokat a következményeket is, melyeket pszichikailag okozott a dögvész dühöngése – a betegek mellett a még egészséges polgárok lelkében is.
A legelső, amit e tekintetben ki kell emelnünk, a félelem. Bénító, mondhatnánk őrjítő rettegés lett úrrá a fertőzött vidéken lakók többségén. A halálfélelem általában bűnbánatot szült. Az emberek mindent hátrahagyva rohantak a templomokba, kegyelemért könyörögtek, gyertyákat gyújtottak. Egyes feljegyzések szerint ennek következtében olyan vakító fényesség áradt szét a kegyhelyeken, hogy abba belekáprázott az oda látogatók szeme. Nincs ezen semmi csodálkoznivalónk, ha figyelembe vesszük, hogy az akkori közhit szerint a járvány az ég csapása volt, tehát eltéríteni is csak az égi kegyelem képes. Utcalányok hagytak fel kétes erkölcsű foglalkozásukkal, s álltak be pestisbetegeket gyógyító nővéreknek, így remélve megbocsátást addigi feslett életükre.
Elapadt a tánc, az ének, a déli bortermő vidékek lakosságára jellemző bohém életvitel is megdermedt.
Egykori feljegyzések azonban nagyszámú olyan esetről is beszámolnak, melyek szereplőiben éppen ellentétes hatást váltott ki a dögvész árnyéka: felhagytak addigi erkölcsös életükkel, elmenekültek otthonaikból, s dorbézolásba, kicsapongó életbe fogtak. Őrült iramban hajszolták a testi élvezeteket, mintha mindenkor életük utolsó percét élnék át.
Házasságok bomlottak fel, mert a férj vagy a feleség azt gondolta a másikról, hogy ő már fertőzött. Egészséges emberek, a félelemtől megőrülve, kútba, tóba, folyóba vagy éppen tűzbe vetették magukat, úgy haltak meg. Olyan egészséges is akadt, aki azt képzelvén, hogy megkapta a ragályt, bezárkózott, felravatalozta magát, s étlen-szomjan várta a Nagy Kaszást.
A rosszindulat megnyilvánulása is egészen új teret kapott. Már nem politikai nézetéért, esetleg eretnekségéért kellet a haragost feljelenteni: elég volt, ha fertőzés gyanújával sározták be a hatóság előtt, az illető ember elveszett. A kórházba száműzés felért egy halálos ítélettel. Feljegyezték, hogy a Marseille-i kórházban két ember feküdt egy ágyban – normális időkben. Járvány idején 5-6 páciens zsúfolódott egy fekhelyen. Csak úgy fértek el, hogy szorosan egymáshoz préselődve, az oldalukon feküdtek.
A holttesteket órákig nem vitték ki a kórteremből, ott maradtak a még élők közé szorítva. A szükségesnek ítélt műtéti beavatkozásokat is a kórteremben hajtották végre. Aki egészségesen került be, annak sem maradt mérhető esélye a túlélésre. Semmi csodálkozni való nincs hát azon, hogy sokan az öngyilkosságot választották a kórház helyett. Senki nem akart oda kerülni, ezért aztán az egyszerű gyomorrontást, vagy az ártatlan pattanást is kínosan eltitkolták az érintettek a környezetük elől.
Nem volt kivétel: szomszédok, barátok, rokonok, sőt, testvérek kémlelték egymást gyanakodva, vagy éppen menekültek a másik kandi leskelődése elől. Hivatali elöljárók, városi tanácsosok hagyták el helyüket a legkritikusabb időkben, és semmiféle kényszer vagy fenyegetés nem volt képes hivataluk ellátására bírni őket. Ennek következtében a káosz és a veszteség még nagyobb méreteket öltött.
Ebben az általános légkörben lépett a pestis gyógyításának útjára a doktorátus első fokát megszerzett Nostradamus. Gyógyszer, eredményes terápia és hatékony eszközök nélkül vette fel a harcot korának legfélelmetesebb betegsége ellen.
Mindössze a pestisdoktorok jellegzetes öltözéke állt rendelkezésére – azonban ez sem a gyógyítást, mint inkább az orvos viszonylagos védelmét volt hivatott szolgálni. Csuhája jellegzetes szagú keleti szattyánbőrből készült, s lábig ért le. Ennek kapcsán meg kell jegyeznem, hogy a korabeli vélekedés szerint a járványt a rossz levegő terjesztette. Értelemszerűen azt gondolták, a ruházat szagával képesek lesznek a járvány szagát távol tartani, ily módon az orvost megmenteni a fertőzéstől. Ingét különböző nedvekkel, olajokkal, porokkal pácolták, úgy öltötte magára. Ruházata legérdekesebb darabja a csuklya és az álarc volt. A csuklya teljesen befedte fejét, csak a szemeknél vágtak két lyukat belé, s azokat üveggel fedték be. Orra elé egy madárcsőr-szerű maszkot illesztettek. Ezt a kúpot balzsamokkal és parfümökkel töltötték ki, úgy gondolták, illatuk védelmet ad majd a pestis mérge ellenében. Mindezeken túl, a doktor fokhagymaleveleket tartott a szájában, ugyancsak megelőzési célzattal.
Azt a kínt, amit a védőöltözet viselése jelentett hordozójának a forró, poros délvidéki utakon, csak fokozta a társadalmi kirekesztettség állapota. Az emberek akkor sem voltak különbek, mint előtte, vagy azóta – előszeretettel martak bele jótevőjükbe, s magasztalták rosszakaróikat. A pestisdoktorokat gyűlölték az egészségesek, nem kívántak velük találkozni, szóba állni – az éjszaki szállást, esetleg az ételt-italt megtagadták tőlük. Még az is előfordult, hogy kövekkel dobálták őket útjukon, vagy kutyákat uszítottak rájuk – mindenáron el akarták őket űzni a környezetükből. Azt, hogy nem kapott hőgutát, nem fulladt bele öltözékébe, vagy nem omlott össze idegileg az emberi butaság és hitványság megannyi megnyilvánulásától, csak a Jóistennek és a küldetésébe vetett hitének köszönhette a pestisdoktor.
Nostradamus négy éven át rótta a poros, és egyáltalán nem veszélytelen utakat, groteszknek tetsző öltözékében, fáradtan, de nem lankadó hittel és lendülettel. Feljegyezték róla, hogy volt egy csodálatos hatású kenőcse, mellyel sok reménytelen állapotú megbetegedett felgyógyított. Eredményessége szembeötlő volt, mert az elhalálozási ráta – járvány csúcspontján – bizonyos helyeken a 95%-ot is elérte. Az áldozatok betegségük 5-6. napján, szívbénulásban hunytak el. A korszak orvosai szíverősítő eljárásokat alkalmaztak, hátha azzal elodázhatnák a kegyetlen véget. Ismertek szíverősítő növényeket, főzeteket, de a keringés életben tartására gyakran vágtak le galambokat, amiket frissen, még melegen, a páciens mellére helyeztek. Fertőtlenítési célzattal illatos fáklyákat égettek a beteg vagy az elhunyt szobájában.
Nostradamus, bár ismerte ezeket az eljárásokat, nem volt elégedett a hatásukkal. Ő fűszeres és gyantás növényeket, balzsamot, tömjént, mirhát, rozmarint, babért, ciprust, borókát és parfümöket égetett, dezinficiálási céllal. A tudomány a későbbiekben igazolta eljárása létjogosultságát: a boróka bogyójának és bizonyos parfümöknek égetése során olyan aldehidek keletkeznek a gőzben és a füstben, melyeknek kimutatható mikrobaölő hatásuk van. Ezzel a megoldással a fiatal pestisdoktor hozzájárult a járvány terjedésének megfékezéséhez. Ám nem csak ennyit tett. Egész működésével elérte, hogy élete hátralévő részében csodadoktorként tisztelje őt a közvélemény.
Bátorságával és minden bizonnyal egyedülálló pszichikai érzékével elérte, hogy az emberek higgyenek a gyógyulásban. Mint fentebb említettem, sokan dőltek ágynak a betegség képzetével. Az ő szervezetük, étlen-szomjan, rövid idő alatt annyira legyengült volna, hogy a ragály kórokozója minden bizonnyal utat talált volna hozzájuk. Nostradamus elérte, hogy újra bízzanak földi éltük folytatásának lehetőségében, s kikeljenek maguknak vetett halálos ágyukból. Akinek elég erős szíve volt, hogy a betegség kritikus, hatodik napját túlélje, a doktortól kapott biztatásba kapaszkodva, felépült. Sokan bíztak a varázserejű kenőcsében. Vannak olyan vélekedések, melyek szerint a gyógyír csak placebo volt – megtestesítette a gyógyulásba vetett, frissen szerzett hitet és reményt.
A félelem és a betegség összefüggéséről érdekes adalékot jegyez a történelem. Az eset a hétéves háborúban (1756-63) történt, amit Winston Churchill egyszerűen az első világháborúnak nevezett. A porosz és az orosz hadseregben pestis tizedelte a katonákat. Természetesen, a pánik ott és akkor is kitört. II. Frigyes porosz király úgy rendelkezett, hogy a pestis-pánik megszállottait agyon kell lőni. Az oroszok tábornoka (vélhetően Aprakszin altábornagy) egyszerűen kijelentette, hogy a járvány kiváltó oka a félelem. A félelmet – élve letemettetés terhe mellett – megtiltotta katonáinak. A legenda szerint meg is szűnt a járvány.
Vélhetően Nostradamus legkomolyabb fegyvere is a félelem felszámolása volt pestisdoktori ténykedése során – bár neki egészen másképpen kellett a problémát kezelnie, mint később Nagy Frigyesnek vagy az orosz sereg tábornokának. Amikor kedves városában, Montpellierben alábbhagyott a ragály dühe, Narbonne, Carcassone és Toulouse betegeit istápolta. Bordeaux-ba is eljutott missziója végzése közben. A városban olyan méreteket öltött a megbetegedés és az elhalálozás, hogy a közjegyzők képtelenek voltak normális mederben végezni feladatukat. Aki még élt, mind végrendelkezni akart. A közjegyzők járták az utcákat, s feljegyezték a nyitott ablakokon át ordított, suttogott vagy éppen nyögdécselt végakaratokat.
Nem csak a végrendelkezés tért ki megszokott medréből ebben az időben. A temetkezések is erősen megváltoztak. Az egyénnek szóló, méltóságteljes végtisztesség átmenetileg háttérbe szorult. Több ember egyidejű temetése zajlott, tömegsírokba, a legkisebb részvét, együttérzés vagy érdeklődés nélkül. De mit is tehettek volna, amikor naponta tucatjával, nagyobb városokban százával estek a kór áldozatául emberek? Aki élt, mindentől félt, ami a pestisre emlékeztetett.
A Yersinia pestis néven katalogizált gyilkos mikroba pusztításának mértékét másképpen becsülik meg a kutatók. A vélemények 75 és 200 millió lélek közé teszik a világszerte elhunyt áldozatok számát. Gyerekjátéknak senki sem tartja. Csak egy hajszálon, s a Jóisten kegyelmén múlt, hogy az európai kultúra, a számos hullámban támadó fekete halál árnyékában fennmaradhatott. Természetesen, az emberek legjavának is ki kellett vennie részét a mentési munkálatokból.
Így tett Nostradamus is, így lett csodadoktor.
Négy év terror után kitombolta magát a járvány. Az élet lassan visszatért a régi kerékvágásba. Az üzletek újra kinyitottak, a kereskedelem gépezete forogni kezdett, az idegeneket már nem vizsgálták olyan gyanakodva a városkapuknál, a fogadók, kocsmák és a bordélyok is vendégekkel teltek meg.
A nagy ijedelem idején tett fogadalmak lassan feledésbe merültek, a korhelyek a poharak mögé telepedtek, az alkalmi pestis-nővérek is visszatértek „polgári” foglalkozásukhoz.
Nostradamusnak sem volt több feladata a ragály ügyében.
Visszatért hát Montpellierbe, s beiratkozott az egyetemre, folytatni orvosi tanulmányait. 1529. október 23-át mutattak az akkori naptárak…
Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>