Harmóniában 83. – Nostradamus VII.

Harmóniában 83.

Nostradamus VII.

 

Nostradamus életéből és munkásságából kétséget kizáróan a jóslatai, próféciái érdekelték legjobban az elmúlt évszázadok embereit. Semmi csodálkoznivaló nincs ezen – az emberek olykor hihetetlen áldozatokra képesek, hogy esetleg bepillantást nyerjenek a jövendő titkaiba.

Nostradamus megértése gyakorlatilag a lehetetlenséggel határos. A múlt azt bizonyította, hogy a beteljesültnek ítélt jövendöléseit is csak azok megvalósulása után ismerték fel. Előre tudni a végzetet, felkészülni rá – nos, ehhez nem a legmegfelelőbb kézikönyv a Próféciák.

Gondolkodni viszont szabad – sőt, emberi mivoltunkból eredően, kifejezetten kötelességünk azt megtenni. Azután majd kiderül, jól totóztunk-e….

Joggal gondolhatnánk, hogy a jóslatok kódrendszerének megértéséhez a szerző által írott előszó lesz a megfelelő kulcs. Bizonyára azért írta a műve bevezető részébe, hogy megkönnyítse nekünk a tájékozódást.

Itt azonban felmerül egy kérdés: a jósnak, aki évszázadokra előre hirdeti a jövőt, valóban érdekében áll-e, hogy az érintettek azt a jövőt előre meglássák? Teljesen nyilvánvaló, hogy akik kedvezőtlen fejleményeket olvasnak ki saját sorsuk leendő alakulásából, mindent megtesznek azért, hogy a végzetes eseményeket elkerüljék. Amennyiben sikerül nekik, a jóslat nem válik be, s a világ új irányt vesz. A jós hitelét aláássa a megbízhatósága.

Ez igen paradox megállapításnak tűnhet, de így van. Gondoljuk el, mi lett volna, ha II. Henrik király ki tudja olvasni (olvastatni) az ominózus négysorosból a rá nézve oly szerencsétlen kimenetelű lovagi párviadal végzetességét! Nyilvánvalóan nem erőltette volna a megismételt összecsapást – s bizonyos, hogy nem az arany-kalitkás, dupla sebes prófécia lett volna Nostradamus egyik első, megvalósult jövendölése.

Érdekes kérdés, hogy vajon máskor, máshol, más szereplőkkel, megvalósul-e az a jóslat, amit az „eredeti” szereplői, éppen a jövő ismeretében, kikerülnek? Ki lehet-e kerülni az Univerzum eleve elrendelt történéseit?

Esetleg, nem pontosan azért válik-e be az igaz jóslat, mert az érintettje mindent meg akar tenni az elkerülésére, s ezáltal saját magát sodorja elkerülni kívánt vesztébe?

Könnyen beláthatjuk, hogy a lehetőség Isten akaratának kifürkészésére igen komoly teológia problémasor kapuját feszegeti. Nem véletlen tehát, hogy a Biblia is veretes utalásokat tartalmaz a jövőbe látás lehetetlenségének vonatkozásában. Az sem véletlen, hogy az Egyház mindig is ellene volt az effajta megismerésnek.

Az is roppant izgalmas kérdés, hogy Nostradamus, a hivatkozott aranykalitkás jóslat kapcsán, felismerte-e, hogy legfőbb királyi pártfogóját fogja e veszedelem érni? Ha igen, miért nem tett ellene? Esetleg próbálkozott, csak éppen nem volt elég hitele a szavának?

Bizonyos, hogy nagyon nehéz lehet olyan tudással élni, melynek továbbadása akár az Ég tiltására, akár a földiek elutasítására, de mindenképpen meddő információként marad birtokosa tulajdonában.

Nézzük hát, miféle utasításokkal, magyarázatokkal látta el könyvét a jövendőmondó!

Az Előszót az akkor kétesztendős fiának címezve, mégis minden olvasójának írta.

„Előszó Caesarhoz, Nostradamus fiához

Élet és szerencse!

A Te késői érkezésed, fiam, Caesar Nostradamus, ösztönzött arra, hogy írásban Néked emlékül hagyjam azt, amit hosszú, rendszeres éjszakai virrasztásokon összehoztam, hogy atyád testi elválása után az emberiség közös hasznára legyen az, ami nekem Isten lénye és az asztronómiai számítások útján tudomásomra jutott.”

Néhány dolog már e felvezetésből is teljességgel kiviláglik. Először is az, hogy Nostradamus, az Írással összhangban, vallja: csak Isten lehet a jövő a tudója. A prófétai meglátások tehát nem a szerző emberi érdemei, hanem a Teremtő kegyelméből kapott látomások. Másodszor: bár későn született fiát találja (teljesen természetes módon) a maga örökösének, az Istentől kapott tudást mégsem családi örökségként adja tovább neki! Nem a fiú és leszármazottai anyagi-erkölcsi előrehaladását fogják szolgálni, hanem az egész emberiséget!

A megfejtés lehetőségének két szükséges kulcs van tehát ide kódolva. Istenesség és emberség. Önző céloktól vezérelt olvasó nem fogja megfejteni a négysorosokat soha…

„Te képtelen vagy még gyenge értelmeddel azt megérteni, amit én kénytelen lennék életem napjai után megmagyarázni. Ez nekem tehát csak úgy lehetséges, ha írásban hagyom Neked azt, amit az idő viszontagsága felismerhetetlenné tenne, s a rejtélyes jóslat örökségszava bensőmben elrejtve maradna.”

Ha valóban komolyan feltételezzük, hogy a szerző minden olvasójához intézte Előszavát, meg kell állapítanunk, hogy nem csak a fejletlen gyermek felfogóképességét tartotta zsengének műve megértéséhez. Minden lehetséges olvasót gyermeknek tartott ahhoz, hogy megfejtsék az általa leírtakat. Kora aggastyánjait is. Tudósait is. Valószínűleg azért, mert a négysorosok kikódolása olyan tudást igényel, amivel kortársai még nem rendelkezhettek. Az „idő viszontagsága” kifejezés arra utalhat, hogy Nostradamus hosszú évszázadokat sejthetett a saját maga és a megértés kora között. Ne feledjük el, hogy akkoriban nem úgy röpült az idő, nem úgy száguldozott a technika masinériája, mint ma! A reneszánsz fedezte fel újra az antik világ értékeit, s szívósan dolgozott szemléletmódja újrateremtésén.

Nostradamus látta mindezt. De, éppen azért, mert rendhagyó gondolkodó volt, észrevette azt is, hogy az antik kultúra átfogó megértéséhez jó néhány kulcs elveszett az idők folyamán. (Például az alexandriai és a pergamoni könyvtár.) Ezért akart kulcsot hagyni maga után, a látomásai megfejtéséhez.

„Azt is megfontoltam, hogy milyen bizonytalan az emberi sors, s hogy mindeneket a felfoghatatlan Isten bölcsessége kormányoz és vezet. Ő ihlet meg bennünket, nem a részegség mámora által, nem testi izgalommal, hanem asztronómiai bizonyítékokkal. Egyedül isteni hatalom által ihletve jósolnak, részesedve a prófétai szellemben.”

A próféciákból kitűnik, hogy Nostradamus nemcsak egyes személyek, hanem egész társadalmi osztályok, sőt: nemzetek és országok felemelkedését, bukását is látta ihletett pillanataiban. Az, ahogyan Isten tervszerű kormányzásáról beszél, megnyugtathat minket a tekintetben, hogy semmi történés nem felesleges az Ég alatt. A legrosszabbnak ítélt események is a Teremtő elképzelését segítenek valóra váltani. A világ még nincs készen, helye van hát benne a tökéletlennek is. Ne csüggedjünk tehát!

„Már régóta és gyakran távolabbi időre előremondtam olyan dolgokat, amik aztán egyes vidékeken bekövetkeztek. Hozzá kell fűznöm, hogy mindez isteni erő és hatalom által történt. Más szerencsés és szomorú dolgok, melyek gyorsan és találóan lettek előremondva, az idők járása által következtek be. Én tulajdonképpen hallgatni akartam, és eltekinteni ettől, sértések miatt, melyeknél én nem annyira a jelenlegi, hanem inkább a jövőbeniekre gondolok.

Ha az ember leírja, hogy a királyságok, pártok, vallások milyen ellentétes változásokon fognak átmenni, és a jelenlegiekkel szemben éppen az ellenkezőre fordulnak; ha én ismertetni próbálom azt, ami a jövőben lesz, akkor a királyságok, a pártok, a vallás és a hit emberei ezt összeegyeztethetetlennek találják saját elképzeléseikkel, úgyhogy kárhoztatni fogják azt, ami pedig az eljövő századokra, mint jövő, felismerhető, előre látható volt.

Én ezt láttam. Én az igaz Megváltó szavait megfontoltam: „A szent dolgokat ne adjátok a kutyáknak, és a gyöngyöket ne vessétek a disznók elé, hogy ezek azokat lábbal ne tapossák, és megfordulva titeket szét ne tépjenek””

A próféták üldöztetéséről könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésünkre. Az emberiség története (mondanám, néhány üdítő kivételtő eltekintve – de ilyen nem jut eszembe) erről szólt. Valójában, a kivételek elférnének egy szűkszavú SMS-ben. A hamis prófétáknak mindig nagyobb volt a keletjük, mint az igazaknak. Ez vélhetően azért alakult így, mert az emberek, saját gyarlóságukban, jobban szeretnek egy hízelgő hazugságot hallani, mint a valósággal szembesülni.

Azok a hatalmasok, akik a figyelmeztetés dacára, rossz irányú manővereiket folytatják tovább, feltétlenül ellenséget látnak abban a prófétában, aki bukásukat jövendöli. Ezért ahelyett, hogy a jövendölt vég kikerülésén törnék magukat, a jövendőmondó elpusztításával próbálják a sors kedvezőtlen fordulatait kiiktatni. Éppen úgy, mint amikor a rossz hír hozóján állanak bosszút a híradás tartalmáért. Végül is: ez is, az is hír. Az egyik a múltból, a másik a jövőből.

Az egyetlen illetékest sem zavart a történelem folyamán, hogy a hírnök elpusztításával a kellemetlenség egy jottányit sem enyhült. Ezen viszont ne csodálkozzunk – Nostradamus sem őket találta ihletett embereknek.

Ha jól meggondoljuk, a prófétai feladat teljesítése mindig is felért egy rafináltan kivitelezett öngyilkossági kísérlettel. Nostradamus sem azért vajúdik tehát a nyilvánosság elé lépéssel, mert gyáva lenne – a történelem ismerete készteti erre az óvatosságra.

„Ez volt az oka annak, amiért szavaimban és papíron tollammal a közérthetőségtől eltértem.

Most kijelentem a közösségnek eljövendő eseményeit, még a legjelentősebbeket is, elzárt értelmű, zavaró mondatokban, hogy néhány eljövő emberi változás, amit én megtudtam, ne botránkoztassa meg a gyarló emberi füleket.

Minden ködös képekben van előadva, még inkább, mint a többi más jóslatokban. Végül is „Te ezt a bölcsek és okosak előtt elrejtetted, azaz, a királyok és hatalmasok előtt, és kijelentetted a kicsiknek és az egyszerűeknek!” (Mt. 11.25.)”

A „királyok és hatalmasok” Nostradamus betoldása az evangéliumi szövegbe.

Ami a rejtélyességet illeti, Nostradamusnak sikerült elérnie a célját. Annyiban mindenképpen, hogy sem hívei, sem ellenségei nem fejtették meg hitelesen közlendőit. Ellenfelei úgy támadják, hogy mondanivalója tartalmával nincsenek tisztában. De, éppen a rejtélyessége miatt, vádolhatják azzal, hogy kétértelmű vagy egyenesen érthetetlen. Ugyanezen körülmény alkalmassá teszi arra művét, hogy a híveit is elbizonytalanítsa.

De jó is lenne tudni, milyenek azok a kicsinyek és egyszerűek, akik előtt megnyittatik a titkok tudásának ajtaja! Ha kicsiként, egyszerűként lennénk képesek gondolkodni, talán megérthetnénk a Próféciák üzeneteit is…

„A próféták a halhatatlan Isten és a jó angyalok által a jövendölés szellemét kapják. Ezáltal látnak ők nagyon távoli dolgokat, és tudnak jövőbeni eseményeket előrelátni.”

A szerző itt ismét megvallja hitét. Ebből a visszafogott, szerény tolmácsolásból, melyből az derül ki, hogy az ő személyes szerepe mindössze a dolgok homályosítására korlátozódott, a többi Isten adománya, nyilvánvalóvá válik, hogy a Próféciákat nem saját személye túlexponálására vetette papírra.

„A nagyhatalmú Isten nélkül semmi sem tud beteljesülni.”

A cikk elején felmerült, a jóslatok kikerülhetőségére vonatkozó dilemmánk köszönt itt vissza. Ha a félelmetes, netán fatális jövendölés is beteljesül, függetlenül attól, hogy az általa érintett személy(ek) tudomást szereznek-e róla, vagy sem, akkor nyilvánvaló, hogy Isten a végleges, megváltoztathatatlan jövendőt mutatja meg prófétái által. Azt, amiben már benne van minden érintettnek a prófécia által kiváltott reakciója is. (Ami, ugyebár, legtöbbször a próféta bántalmazásában testesül meg.)

„Az Ő jósága pedig alattvalóit illeti. Amíg ők Benne megmaradnak, és feltárulnak a jó szellem hatásainak, addig a tűz és a prófétai tehetség úgy hat ránk, mint ahogy a napsugarak ránk esnek. Az ráveti hatását a testekre és átlelkesíti azokat.”

Nostradamus már-már teológiai mélységekben ecseteli hite alapjait. Az igazi kérdés e bekezdéssel kapcsolatban az, vajon hogyan tudunk megmaradni Őbenne. Milyen gondolkodást és magatartást követel meg ez az alattvalóktól? Úgy hiszem, az emberiség legnagyobb fejtörése ez, teremtésünk óta.

„Mi, akik emberek vagyunk, természetes tudással, tehetséggel és ügyességgel, a teremtő Isten elrejtett titkaiból felismerni semmit nem tudunk, „mert nem a mi dolgunk, hogy ismerjük az időket”, s így tovább… (Ap.Csel. 1:7.)

Valószínűleg nem is sejtette Nostradamus, milyen pontosan megfogalmazza ezzel a gondolataival az ő kora után ordítva ránk köszöntő ateista-materialista világnézet és az ő korát jellemző deista-idealista gondolkodás legfőbb különbségét. A deista, mint Nostradamus, különbséget tesz az evilági, természetes határok és a nem evilági, végtelen határok között. Az ateista azt mondja, a világnak ott van a határa, ahol az ő felfogóképessége véget ér. Van tehát, akinek igen szűk az Univerzuma.

Mindjárt ki is kell javítanom magam: Nostradamus vélhetően tudta, pontosan a látomásaiból, hogy milyen pusztító ideológiák fognak, a tőle nem is túl távoli jövőben, az emberiség testén-lelkén pusztítani.

„Hasonlóképpen, mint most, lesznek a jövőben is egyes személyek, kiknek a teremtő Isten képszerű látomásokkal a jövő néhány titkát fel akarja fedni. A múltban is így volt…”

Ahogyan fentebb írtam: a világ még nincs készen. Dolgoznunk kell rajta. A prófétálások kora sem járt le. Más kérdés, hogy ebben a bábeli hangzavarban meddig jut el a jövendőmondók szava. Érdekes dolog, hogy minél több forrásból juthatna egy átlagember valós és hamis információhoz, annál nagyobb valószínűséggel a kamu-forrást választja. Murphy is próféta lenne, a hülye törvényeivel?

„Mert Isten művei teljesen abszolútak.”

Istenfélő ember számára ehhez nem férhet kétség. A Teremtő és minden, ami az ő lényegét, a Teremtés túloldalán hordozza, abszolút. Szemben ezzel a viszonylagos, romlandó, teremtett világgal. Semmi nagy dolgon nem kell tehát törnünk magunkat, csupán azon, hogy emberi létünkkel az abszolútumhoz közelítsünk. Az ideálishoz, a tökéleteshez. Hogy ahhoz kevés, ha relatíve jók vagyunk? Ez nyilván megrázó hír egy hit nélkül élőnek. Javaslom, vigasztalódjon a tudattal, hogy senki, anya-szülte ember nem fogja elérni azt az állapotot. A kérdés az, hogy mindent megtesz-e érte…

„Isten viszi végbe ezeket; eszközei ebben az angyalok, a harmadik pedig a gonosz. Bizonyos, Fiam, hogy én itt Hozzád eléggé érthetetlenül beszélek. …

De miért? Ez egészen egyszerűn abból van, hogy minden a nagy és örökkévaló Isten hatalmából jön, és minden a Jóból fakad.”

Ez a pont az, amikor csak nézünk magunk elé. Nostradamus, aki előre meglátta évszázadok felfordulásait, rebellióit és háborúit, kinek látomásaiban vér, könny és veríték hullása öntözte a mezőket, azt mondja, minden a Jóból fakad? Azt is mondja, hogy a gonosz Isten eszköze?

Hagyományos szemlélődésünk számára ez megoldhatatlannak tűnő logikai bukfenc. Ha így lenne, akkor éppen nem kellene a jóra, az igazra törekednünk, hiszen a gonosz is a Jóból fakad, Isten tervét segít előbbre juttatni. A gyilkos és az áldozat is ugyanazt a drámát játssza, nem?

Nem!

Nem mindegy, mit teszünk – mert vállalásunk, földi feladatunk már a születésünk előtt eldöntetett. Az Írás nem tesz említést arról, hogy Isten akaratából bárki is gonosz cselekedetek végrehajtására született volna e világba. Szerződés-módosításra pedig nincs lehetőség. Persze, a gonosz megtalálja a maga klientúráját, át is állítja őket a másik táborba – de abban a táborban egyedül ő az, aki Isten rendelése szerint cselekszik. Mindenki más renegát.

Jónak születtünk. Gonosszá válni szoktak. Az Isten őrizzen meg tőle minket!

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>