Harmóniában 88. – Nostradamus XII.

Harmóniában 88.

Nostradamus XII.

 

A történelem során számos „értelmezési divat” született a négysorosok megfejtésére. Minden kornak megvoltak a maga jó és rossz előítélettel felruházott figurái, akikre rá lehetett húzni valamelyik versszakot. Bizonyára sok valós megfejtés is született e divatokból, ám az erőltetett megfejtések száma sem kevés.

Az előző rész végén bemutattam egy ilyen értelmezést, amiben Adolf Hitlert vélték felfedezni, szemben (a szerintem helyesebb) Zsigmond királlyal, s az ő korának történelmi személyiségeivel. A IX.90-es négysoros is hasonló sorsra jutott az idők folyamán. A vers, eredeti és nyers magyar változatában a következőképpen szól:

„Vn grand Capitaine de la grand Germanie

Se viendra rendre par simulé secours

A Roy des Roys ayde de Pannonie,

Que sa reuolte fera de sang grand cours.”

vagyis:

„Egy kapitánya a nagy Germániának

Pártfogást színlelve érkezik,

A királyok királya segít Pannóniának

A lázadásban egy ország vérezik.”

Van értelmezés, mely szerint a német kapitány szintén Hitler volt, a színlelt segítség pedig a két háború közötti részleges revízió. A vérontás, értelemszerűen, a második világháború, a harcokba kényszerített Magyarország áldozathozatala.

Két gondom van ezzel az értelmezéssel. Adolf Hitler soha nem volt kapitánya Germániának. Az első világháborút káplárként fejezte be, a másodikat német vezérként kezdte el. A köztes lépcső, a kapitányi poszt kimaradt az életéből. Ugyanígy, a „királyok királya” kifejezést sem lehet rá alkalmazni. Még csak arisztokrata származású sem volt. Ennyit a személyre nem húzható tételekről.

A véráldozat, amiről Nostradamus ír, azért nem értelmezhető a világháború menetére, mert a négysoros egyértelműen „reuolte”, azaz rebellió, forradalom kifejezéssel írja le a vérontás körülményeit. Hitler magyar szerepvállalása sok mindent szült Hazánknak, de forradalmi eseményeket talán nem tudunk összefüggésbe hozni vele. Ezt a variációt el kellene tehát ejtenünk.

Született egy másik megoldás is a vers megfejtésére. Az 1848-49 idejére teszi a történet idő-horizontját. Ezzel a rebellió kapcsán megfogalmazott feltételünk teljesülni látszik – de nézzük, kit találtak Németország kapitányának e változatban!

Görgey Artúr honvédtábornok lenne a színlelt segítség elkövetője. A megfejtés szerint, mint osztrák katonatiszt, nem tiszta szívvel állt a forradalom és a szabadságharc ügye mellé, végig a császári és királyi érdeket szolgálta, s ez a lojalitása csúcsosodott ki a világosi fegyverletételben. A vesztes szabadságharc következménye lett Haynau megtorlás-sorozata, a magyar vér számolatlan ontása.

Anélkül, hogy Görgey történelmi szerepének értékelésébe belemennénk, csak két fontos körülményt emelek ki a versből, melyek gyakorlatilag kizárják, hogy Görgeyről szóljon a jóslat.

Először is: a színlelt segítségről már a nyújtása pillanatában is látható, hogy a királyok királyától érkezik. A kapitány, aki által nyújtja, nem rangrejtve, hanem nyíltan vesz részt az álságos akcióban.

A forradalom nem egyidejűleg következik be a hamis támogatással, hanem annak következményeként áll majd be.

Azt gondolom, a jósvers szereplői valójában I. Lipót, Savoyai Eugén és II. Rákóczi Ferenc, vezérlő fejedelmünk.

Prinz Eugen a Savoyai-dinasztia carignanói ágában született, 1663. október 18-án, Párizsban. Világéletében katonai pályáról álmodott, ám XIV. Lajos francia király és Louvois márki, hadügyminiszter, alkalmatlannak találták a fegyveres szolgálatra. Apró termetű, vézna fiú volt ugyanis. Az uralkodó papi pályára szánta, emiatt az udvarnál „kis apát” gúnynéven emlegették Jenő herceget.

Ő nem nyugodott bele a döntésbe, ezért húszévesen, 1683-ban elhagyta Franciaországot, s a bécsi udvarnál jelentkezett katonai szolgálatra. I. Lipót, német-római császár (és magyar király) szívesen vette jelentkezését, s egy dragonyos-ezredhez nevezte ki szolgálattételre. Még abban az évben részt vett a Bécset ostromló törökök megfutamításában, s katonai erényei okán a császár egy dragonyezredet ajándékozott neki. Így lett Párizs szülöttéből Nagy-Germánia (ezredes)kapitánya.

Ezt követően a török elleni harcok állandó szereplője volt Magyarországon. 1685-ben, Esztergom bevételénél figyelt fel hadvezéri képességeire unokafivére, Lajos badeni őrgróf. 1686-ban, Buda visszavételénél, súlyosan megsérült a jobb kezén. 1688-ban, Belgrád ostrománál, már, mint altábornagy harcolt Miksa bajor választófejedelem oldalán.

1689-96 között a pfalzi örökösödési háborúban vitézkedett, a franciákkal szemben álló oldalon. Hiába, ő Nagy-Germánia kapitánya lett…

1693-ban tábornaggyá léptették elő. Az itáliai háború végeztével, Rüdiger von Starhemberg tábornagy javaslatára, I. Lipót császár kinevezte őt a törökök ellen indított haderő fővezérévé.

1697-ben vívta meg legismertebb ütközetét, amiről a „Zentai győző” ragadványnevet kapta. Szeptember 11-én, a török nagyvezírnek a Tiszán éppen átkelő hadára csapott le Zenta mellett. Kettészakította a sereget, s egy kétórás ütközetben felmorzsolta azt. 30 ezer török katona halt meg a csatatéren. A zentai vereség nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szultán békét keressen az osztrák uralkodóval. 1699. január 24—én kötötték meg a karlócai békét, melynek aláírásával Savoyai Jenő parancsnoki ténykedése is okafogyottá vált.

A török elleni harcokban valósult meg a színlelt segítség, amit a királyok királyának küldötteként Pannóniának nyújtott a német kapitány.

  1. Lipót, német-római királyként maga is a királyok királyának számított, a saját birodalmában legalábbis. Jézus Krisztus Urunkat is szokták a királyok királyaként említeni. Ha figyelembe vesszük, hogy a törökök kiűzése Európából keresztesháború-számba ment, nem nehéz az adott történelmi helyzetet a négysoros tartalmának megfeleltetni.

Hogy miért volt álságos ez a segítségnyújtás?

  1. Lipót császárnak esze ágában sem volt megsegíteni a magyarokat. Ő új hódítóként rontott a törökök által megszállt országrészre, a koronát dinasztiájának, a területeket megbízható vazallusainak rezerválva. Már az 1687-es pozsonyi országgyűlésen lemondatta a magyar nemességet azon jogairól, melyeket veszélyesnek talált magára nézve. Az Aranybulla 31. cikkelyét is ekkor helyezték hatályon kívülre – vagyis, a magyar nemesek elveszítették ellenállási jogukat. Az 1547. évi 5. törvénycikkelyt is megváltoztatták, a magyar rendek ezzel lemondtak szabad királyválasztási jogukat. Ezzel részben visszatértek az 1571-1581 közötti abszolutizmushoz. A háborúnak ára van…

A töröktől visszafoglalt területek sorsának jogi rendezése sem a magyar érdekek mentén alakult. Csak azok kapták vissza egykori birtokaikat, akik okmánnyal tudták igazolni tulajdonosi mivoltukat, illetve a birtok értékének 1/10 részét készpénzben megfizették. Ez volt a fegyverváltság (ius armorium) jogi intézménye. Azok birtokait, akik e kettős feltételnek nem tudtak eleget tenni, a bécsi udvar szállítói és hitelezői között osztották fel. E kétes értékű birtokszerzési ügyeket az Újszerzeményi Bizottság (Neoacquistica Comissio) intézte, mely, érthető okból, a magyar nemesek körében rendkívüli népszerűtlenséget vívott ki.

A császár, hogy elejét vegye a nemesség jövőbeni ellenállásának, átalakította a magyar várrendszert. Oly módon, hogy az erődítések jó részét leromboltatta… A végvári katonaságot menesztette, helyükre életre hívta a szerbek által lakott területen a Határőrvidéket. Állítólag az oszmánok elleni védvonalként. Vagy talán a Magyar Királyság dél felől való sakkban tartására?

Álságos volt-e a segítség, amit Nagy-Germánia Pannóniának nyújtott?

A háború végeztével, a harcok terheit kegyetlenül bevasalták a pórnépen. A rendkívüli terhek, más okokkal együtt, példátlan nélkülözésbe torkollottak. Ez vezetett 1697-ben a parasztlázadáshoz Tokaj-hegyalján.

1703-ban pedig, országos méretűre duzzadva, a II. Rákóczi Ferenc, Vezérlő Fejedelmünk által irányított, 8 évig tartó magyar szabadságharchoz. Ami, ugye, felért egy revolúcióval akkor…

Azt gondolom, Nostradamus Pannónia e korszakát jövendölte meg, közel másfél évszázaddal korábban, a IX:90 versében.

Bármekkora titokzatosság is lengje körül Nostradamus négysorosait, jó részükről elmondhatjuk, hogy tiszta és világos, ami abban foglaltatik. (Remélem, az utóbb kielemzett két verssel kapcsolatban is ezt érzik a Kedves Olvasók.) Az I.60 jósverset is úgy alkotta meg a próféta, hogy az abban megjövendölt események megvalósulása után kétség nem férhetett hozzá, mire is gondolt, amikor a jóslatot papírra vetette.

„Vn Empereur naistra pres d’Italie,

Qui а l’Empire sera vendu bien cher,

Diront auec quels gens il se ralie

Qu’on trouuera moins Prince que boucher.”

Nyers fordításban, magyarul:

„Egy császár születik majd Itália mellett,

Ki birodalmának nagyon sokba kerül

Mondják majd, hogy kikkel magát veszi körül,

Hentesek lesznek, mintsem hercegek.”

  1. augusztus 15-én, Ajaccioban, Korzikán, Carlo Buonaparte és Letizia Ramolino házasságából megszületett Bonaparte Napoleon, ki később Franciaország császára (tehát Emperor), Svájc közbenjárója, a Rajnai Szövetség protektora, Itália királya és Andorra társhercege lett.

Elszegényedett toszkánai kisnemes család sarja volt. Ősei a XVI. században vándoroltak be Korzikára. Atyja ügyvédként kereste kenyerét. 1777-ben Korzika képviselőjévé nevezték ki XVI. Lajos király udvarába. Az eset közvetlen politikai előzménye az volt, hogy Franciaország 1768-ban megvásárolta Genovától annak a szigethez kapcsolódó valamennyi követelését, majd a rákövetkező évben, az 1755 óta működő helyi köztársaság letörésével, átvette az irányítást a sziget felett. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, ez éppen Napóleon szültésének évében történt.

Az 1755-ben hatályba helyezett, s 1769-ig fennálló korzikai alkotmányt tekintik az 1777-es amerikai és az 1791-es lengyel alkotmány történelmi elődjének és mintájának. Ez minden bizonnyal hatással volt Napóleon világszemléletének alakításában.

Korzika pedig a Ligur-tengerben fekszik, mintegy 3 órás kompút távolságra az olasz Livorno kikötőjétől.

Ilyen históriai körülállások mellett született meg a „Korzikai”, a XIX. század hajnalának legmarkánsabb politikai és katonai szereplője.

Vajon mennyibe került császárként Napóleon Franciaországnak?

Általánosságban elmondható uralkodásáról, hogy a XVIII. századi felvilágosult abszolutista uralkodók gyakorlatát követte. Toleráns volt a hatalom gyakorlásában – mindezzel együtt rémisztő árnyak is kirajzolódnak ezen az egykori freskón. Háborúi közel egymillió francia katona életét követelték. Európa más nemzetének több milliós áldozatát ehhez hozzászámolva, megállapíthatjuk, hogy az emberiség történelmének addigi legnagyobb és legtöbb áldozatot követelő konfliktus-sorozata volt a napóleoni korszak. Csak az első világháború múlta felül e tekintetben a császár nevével fémjelzett érát, mintegy száz esztendővel később.

Hatalmas pusztításai miatt nem is tekinthetőek igazán dicsőségesnek a háború csatái. Egyiptomi kalandozása idején például személyesen adta parancsba török vagy arab foglyok, valamint egyszerű közemberek meggyilkolását. Sok történész ezt népirtásnak tartja.

A társadalom szerkezete nem sokat változott uralkodása alatt – a várva várt fejlődés, a hatalmas áldozatok meghozatala ellenére, elmaradt. Bizonyára ehhez hozzájárult a Franciaországgal szemben alkalmazott tengeri blokád is, mely nagy mértékben hátráltatta a gazdaság bekapcsolódását a korabeli világpiac vérkeringésébe.

Európa akkori uralkodói rettenetesen féltek a francia mintára esetleg megjelenő forradalmi mozgalmaktól, később magától Napóleontól is. Mindent megtehettek hát uralkodásának megrövidítésére – ami végül eredményes törekvésnek bizonyult.

Mi a helyzet a környezetébe emelt hentesekkel és mészárosokkal?

Első közelítésben a történészek által tehetségtelennek és hálátlannak tartott testvéreire gondolhatunk. A császár bukásához nagyban hozzájárult, hogy a közvélemény egyre inkább elfogadta azt a híresztelést, miszerint a hallatlan áldozatokat követelő háborúskodásba azért kényszeríti Napóleon az országukat, mert minden rokona alá valamiféle trónust akar tolni. Ebből az aspektusból szemlélve az ügyeket, valóban, a császár által ki- és felemelt rokonok inkább hasonlítottak egy hentes-mészárosra, mint egy hercegre. Még akkor is, ha királyok lettek diktátor rokonuk kegyelméből.

Két évszázad elmúltával, a közbenső történelmi események ismeretében, meglehetős biztonsággal jelentik ki a téma szakértői, hogy Bonaparte diktátorként irányította országát. A forradalom eredeti célkitűzéseivel szembe fordulva, a vagyonát féltő polgárság és a maradék birtokos nemesség új típusú szövetségét próbálta hatalomgyakorlása bázisaként összeötvözni.

Pieter Geyl holland történész véleménye szerint:

„Napóleon diktátor volt, aki szétkergette a törvényhozó szervet, aki a központosítás eszközével erősítette meg saját hatalmát, s aki nemcsak a közvélemény befolyását vagy kifejezését nyomta el, de magát a szabad gondolkodást is. Gyűlölte az intellektust, harcba lépett az egyház ellen, rabszolgasorba kényszerítette, s úgy gondolta, hogy cenzúrával, rendőrséggel és propagandával úgy alakíthatja a szellemet, ahogy neki tetszik. Hódító volt, aki mellett nem lehetett békében élni, aki képtelen volt arra, hogy ne süllyessze vazallussorba szövetségeseit, s aki a fejlődés és a civilizáció szépen csengő jelszavaival leplezte hódításvágyát.”

Amennyiben ma értékként kezeljük a békét, az emberi jogokat, az egyén szabadságjogait: a vallás gyakorlásához és a gondolat, a vélemény kinyilvánításához kapcsolódó szabadságot, akkor nem feledhetjük, hogy Napóleon a másik oldalon állt. Az egyént alávetette a megnövelt államhatalomnak, a háborút politikája központi elemeként kezelte, a kulturális kérdéseket pedig rendőrminiszterével tárgyalta meg.

Az ő másik oldala mégsem a korábbi hatalomgyakorló osztályok oldala volt. Nem is lehetett, mert, ahogyan Nostradamus jó előre megjósolta, több mészárossal vette körül magát, mint herceggel…

Nostradamus jósverseinek kikódolását jelentősen nehezíti, hogy a XVI. századi francia nyelvezetben születtek, mégis, erős latinos beütés érzékelhető a mondatok szerkezetében. A témát kutatók közül van, aki úgy gondolja, ez azért állhatott elő, mert első változatban latinul alkotta meg őket a szerző, s csak később fordította át francia nyelvre. Mások, ezzel szemben, úgy vélik, eleve franciául születtek a négysorosok, a latin áthallás csak Nostradamus műveltségének következménye. Akkoriban ugyanis a tudományos munkák latinul jelentek meg, s a jósnak, aki igen széles tájékozottsággal bírt kora tudományából, ezen a nyelven kellett ismereteit gyarapítani. Az elolvasott sok latin munka azután rányomta bélyegét a saját írásaira is.

Tény, hogy igen sok latin szó található a versekben, de görög és olasz kifejezések is bőségesen tarkítják a szöveget.

A latin szóvégződésekkel, melyek a mondat értelmezéséhez rendkívül fontosak, illetve a francia elöljárószavakkal meglehetősen mostohán bánt a költő. A vers kedvéért olykor megcsonkolta a szavakat, vagy elhagyta az elöljárószavakat. Helyenként látható nyelvtani kapcsolódás nélküli szóhalmazokat is alkotott. Nyelvtani hibákat is fel lehet fedezni a szövegben – ezek azonban egyáltalán nem biztos, hogy Nostradamus bűnei.

A korabeli nyomdász igen nagy bajban lehetett a szedésnél, hiszen a szöveg teljességét nem érthette, ráadásul olyan szavakkal, kifejezésekkel találkozott nagy számban, melyek jelentésével nem volt tisztában.

Nem kis munka, intuíció és szerencse szükségeltetik tehát ahhoz, hogy a hátramaradt anyagokból legalább részben megértsük a versek valódi, Nostradamus által kigondolt tartalmát.

Talán itt-ott sikerül…

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>