Harmóniában 90. – Nostradamus XIV.

Harmóniában 90.

Nostradamus XIV.

 

Ahhoz, hogy Nostradamus prófétai képességeiről véleményt alkothassunk, feltétlenül meg kell ismerkednünk néhány jóslatával, melyekről a téma kutatói úgy vélik, hogy a megírásuk óta eltelt időben valóra is váltak. A sort kezdjük (vagy folytassuk, ha a korábban ismertetett jövendöléseket is ide számítjuk) a Navarrai Henrik uralkodásáról szóló írott jövendöléssel. Mint korábban írtam, a gyermek Henriknek szóban is megjósolta, hogy a királyi trónra lép, amikor ő, Medici Katalin társaságában látogatást tett a különös doktor saloni otthonában.

A X.18. számú centuria a következőképpen szól:

„Le ranc Lorrain fera place a Vandosme,

Le haut mis bas, & le bas mis en haut,

Le fils d’Hamon sera esleu dans Rome,

Et les deux grands seront mis en defaut.”

Magyarul:

„Lotaringia rangját a Vendome foglalja el,

A fent lévő lesüllyed, és a lent lévő felemelkedik,

Mammon fiát megválasztják Rómában,

A két nagy pedig veszíteni fog.”

A Lotharingiai-ház a XVI. század közepén kezdett jelentősebb szerepet játszani a francia történelemben. Akkor viszont hirtelen emelkedett meg tagjainak ázsiója. Az 1560-as évektől ott találjuk a Guise-hercegeket az állami irányítás vezető tisztségeiben. Felemelkedésüket erősen segítette, hogy a reformációval szemben álló katolikus nemesek vezéreivé nőtték ki magukat. Ez a körülmény vezetett oda, hogy az anyakirálynő, Medici Katalin szimpátiáját töretlenül bírhatták.

  1. Henri de Guise 1550 Szilveszterének napján született, Joinville-ben. Atyja, Francoise de Guise, katonaember volt. Nagy tekintélynek örvendett II. Henrik, II. Ferenc és IX. Károly udvarában. Az 1562-ben megindult vallásháborúban a katolikus párt fővezére lett. Karrierje 1563 februárjában tört meg végleg, amikor Orléans ostrománál egy hugenotta nemes meggyilkolta.

A Guise család reformáció-ellenessége vad gyűlöletté fajult ekkor.

Az akkor még kiskorú Henri herceg, testvéreivel együtt, nagybátyjuk, Charles lotaringiai bíboros és reims-i érsek gyámsága alá került. Henriből katonát kívántak nevelni, ennek okából 1565-ben Magyarországra küldték, hogy a török elleni harcokban tanulja ki a mesterséget. Amikor nagykorúvá érett, hazatért, s minden erejével arra készült, hogy bíboros nagybátyjától átvegye a katolikus tábor vezetését.

Anjou hercege, (később III. Henrik néven Franciaország királya) oldalán kitűnt a vallásháború ütközeteiben. Legkomolyabb eredményeit a Coligny admirális ellen kicsikart márciusi jarnaci és októberi moncontouri győzelmekben érte el. Olyan meredeken ívelt a pályája, hogy ekkoriban a királyi házba történő beházasodás gondolatával kacérkodott. Medici Katalin azonban megakadályozta, hogy leánya, Valois Margit, hozzámenjen a feltörekvő Guise herceghez.

  1. augusztusában valószínűleg ő adott parancsot a Coligny admirális elleni merénylet-sorozatra. Annak ellenére, hogy ekkor még két nagybátyjáé: a bíborosé és II. Claude aumale-i hercegé volt a döntés joga a családjuk ügyeiben.

Ami bizonyos, személyesen is részt vett a párizsi vérfürdő megvalósításában. Szemtanúk visszaemlékezése szerint mély elégedettséggel szemlélte, amint az admirális holttestét kidobják az emeletről. Állítják, hogy bele is rúgott ellensége földi maradványába. Vad elszánással üldözte ezután a vérfürdőből megmenekült hugenotta vezetőket. Különösen I. Gabriel de Montgomeryt, II. Henrik király hajdani, vétlen gyilkosát – szerette volna kardélre hányni. Eredménytelen üldözéséből augusztus 25-én tért vissza.

Ma már nem lehet megítélni, hogy gyilkos dühében mennyire játszott közre a kikosarazás élménye és a féltékeny irigység – hiszen a Szent Bertalan-éj apropóját éppen az általa is kiszemelt Valois Margitnak a hugenotta Navarrai Henrikkel tartott esküvője szolgáltatta.

1574-ben elhunyt egykori gyámja, bíboros nagybátyja. Ettől kezdve ő lett a katolikus párt feje. Igen nagy tiszteletnek örvendett, különösen Párizs népe rajongott érte. 1582-ben, pártvezéri minőségében, szerződést kötött II. Fülöp spanyol királlyal. Ibéria uralkodója a Guise-párt pénzügyi támogatását vállalta ebben az okiratban.

  1. június 19-én elhunyt Ferenc alenconi herceg, III. Henrik testvére. A király gyermektelen volt, nem is látszott valószínűnek, hogy trónörökössel ajándékozná meg őt jósorsa. Guise Henrik elérkezettnek látta az időt, hogy beszálljon a trónért folyó vetélkedésbe. A vallásháború ezután következő szakaszát, mint a „három Henrik háborúját” jegyzi a történelem. A hatalmat birtokló III. Henrik, Navarrai Henrik és Guise Henrik vetélkedett az ország igazgatásáért.

1588 májusában Guise Henrik bevonult a lázongó Párizsba. Szövetségese, II. Fülöp ekkor indította el az Armadát, hogy végzetes csapást mérjen I. Erzsébet Angliájára, a reformátusok támaszára. A királynő, mint tudjuk, nem várta tétlenül a spanyol támadást. Hadvezetésével együtt pontosan tudta, hogy partraszállás esetén az angol szárazföldi erők nem vehetik fel érdemben a harcot az ereje teljében lévő spanyol haddal. A kialakulóban lévő angol flotta volt hát egyetlen reménységük.

Az Armada irányítása nagyjából alkalmatlan volt a körülményekhez igazodó, sikeres harc megvívására. Vezetője a katonai és tengerészeti tapasztalatok híján lévő Medina Sidonia hercege volt, s ténykedése arra korlátozódott, hogy a királyától kapott írásos (és gyakran képtelen) utasítások sorát végrehajtsa. A flotta haditanácsában túlsúlyban voltak a szállított szárazföldi csapatok parancsnokai, akik nagyon lenézték a tengerészeket.

Az angoloknál ezzel szemben a hajókapitányok grémiuma döntött a felmerült kérdésekről – csupa tapasztalt, vén tengeri medve. Közöttük is élen járt minden tekintetben Sir Francis Drake, a „királynő kalóza”. Ő volt az a kapitány, aki magán kalóz-vállalkozásban, de királyi jóváhagyással, még 1585-ben Spanyolország északi vizeihez hajózott, s rövid időre elfoglalta Cádiz és La Coruna kikötőket. Jelentős mennyiségű élelmiszert és hadianyagot zsákmányolt, sok spanyol hajót elsüllyesztett vagy felégetett. Történészi vélekedések szerint legalább 1 évvel visszavetette az Armada felkészülését.

Az Armada indulásának pillanatában azonban senki sem gondolta, hogy a spanyolok elsöprő győzelmétől különböző eredménnyel is végződhet az invázió. Az igen meggyengült hatalmú III. Henrik király kénytelen volt engedni a katolikus párt nyomásának, s aláírni velük az „egyesülési ediktumot”.

A kedvezőtlen időjárás és az angolok merész hadi taktikája azonban csúnyán megtréfálta a spanyolokat és a győzelmükben reménykedőket. Az angol haditengerészeti újítás az volt ekkoriban, hogy a hajóágyúkkal nem csupán a felépítményeket, hanem a hajó palánkját is lőtték. Vakmerő közelségbe hajóztak, hogy leadott lövéseik lehetőleg biztosan átüssék az ellenséges hajótestet. Az Armada sorsát megpecsételő Gravelines-i csata legnagyobb rejtélye éppen e kérdésben állt elő. Hogyan lehetséges, hogy a veszedelmes közelségbe navigáló angolok annyi spanyol hajót megrongáltak tüzérségükkel, a spanyolok ugyanakkor szinte semmi kárt nem okoztak nekik? Pedig a spanyol tüzérek is becsületesen harcoltak, mégsem tudták eltalálni ellenségeiket…

A vesztes csata után Medina Sidonia úgy döntött, hogy maradék hajóikkal észak felől megkerülik a Brit-szigeteket, s Írország nyugati partjai mentén elhajózva megpróbálnak hazatérni Spanyolhonba. Visszafordulni nem mert, mivel (helyesen) úgy gondolta, egy következő ütközetben az angolok elsüllyesztenék teljes, harcképtelenné vált flottáját. Augusztus 10-én vágtak neki a menekülő útvonalnak. Az észak-atlanti vizek nem túl barátságosak ekkor már. Az élelem-és vízkészletek nagyon hiányosak voltak, hisz nem ilyen hosszú tengeri utazásra készültek induláskor…

Szeptember 21. körül futottak be az első hajók a hazai kikötőkbe. A később érkező egységek még 3 héten át vánszorogtak vissza. A hajók fele elpusztult. Amelyik visszatért, csak bontásra volt alkalmas, többé nem is futottak ki. Az induláskori 30.000 fős létszámból legalább 20.000 alattvaló odaveszett. Akik megérkeztek is, mind sérültek vagy betegek voltak. Tífusz, skorbut és egy ismeretlen, hasmenéses betegség pusztított a túlélők között. Voltak hajók, melyeken már napokkal (valamelyiken 2 héttel) a kikötés előtt elfogyott az ivóvíz. Több hajóról feljegyezték, hogy személyzete, miután kikötöttek, s a partra szálltak, a fövenyen összeesett, s meghalt a kimerültségtől és az elszenvedett nélkülözésektől.

Így ért véget az Armada fényes története. Bármily hihetetlen, ennek is meg kellett történnie ahhoz, hogy Nostradamus jövendölése Navarrai Henrik uralkodásáról valóra váljon. Ki fogadott volna rá?

A Valois-ház jeles képviselői csak későn vették észre, hogy a Guise-k, a királyság védelmének jelszava alatt, éppen a király hatalmának megtörésére, a trón megszerzésére törnek, spanyolbarát ligájuk élén. III. Henrik, akkor észlelte a bajt, amikor az uralmára törő család és kortesei már fennhangon hirdették, hogy Nagy Károly leszármazottaiként több joguk van a koronára, mint az éppen uralkodó Valois-háznak. (A dolog pikantériája, hogy éppen arra az uralkodóra kellett hivatkozniuk, akinek puszta létét vonta kétségbe a kitalált középkorról alkotott elméletével Heribert Illig.)

Amikor október 2-án Blois-ban összeült a francia rendi gyűlés, már hallották az Armada pusztulásának hírét. A gyűlésben azonban így is többen voltak a Katolikus Liga hívei, s ők Guise Henrik törekvéseit továbbra is rendületlenül támogatták. III. Henrik király teljesen kétségbe esett, s feldúlt lelki állapotában azt gondolta, királyi hatalmát csak úgy óvhatja meg, ha leszámol addigi szövetségesével, a Lotaringiai házból való herceggel.

Ilyen körülmények után adta ki december 23-án a herceg, s 24-én annak testvére, Louis lotaringiai bíboros meggyilkolására a parancsot. Guise Henrik herceg megöletésének van egy érdekes történelmi vetülete. A hóhér, a király utasítására felnégyelte, s oltott mészben elégette a herceg földi maradványait. Az eljárás felügyeletét az uralkodó Richelieu kapitányra bízta. E kapitány fiúgyermeke volt az a Richelieu bíboros, kinek neve oly ismerősen csenghet a Dumas vonatkozó történelmi regényeit ismerő olvasók előtt…

1560-tól 1589-ig így valósult meg a Lotaringiai és a Vendome-ház egymáshoz mért süllyedése és felemelkedése, ahogyan azt az idézett négysoros első fele megjósolta.

A vers Rómára vonatkozó passzusa már komolyabb fejtörésre adhat okot.

Tudjuk, hogy III. Henrik hiába jelölte ki utódjának a Navarrait már 1589-ben – királlyá koronázására 1594-ig várnia kellett. A fővárost, Párizst is csak azután foglalhatta el, hogy 1593. júliusában visszatért a katolikus hitre.

A Mammon fia meglehetősen súlyos kitétel, hiszen a hamis istentől való származást, a hamis isten szolgálatát takarja. Ha Navarrai Henrik felemelkedésének idejét vizsgáljuk e tekintetben, szemünk Ippolito Aldobrandini nevén akad meg. Ő volt az, akit 1592. január 30-án egyházfővé választottak, február 2-án Róma püspökévé szenteltek, s február 9-én pápává koronáztak, VIII. Kelemen néven.

Sok fejtörést okozott a pápának, hogy mit tegyen a francia korona ügyében. Amíg Navarrai Henrik reformált hiten állt, egyértelmű volt, hogy az egyházfő jóváhagyását nem nyerheti el. Ismételt áttérése (születése óta harmadszor vette fel a római hitet) sem sokat segített az ügyén, mert mindenki jól emlékezett rá, hogy 1572-es megtérése is csak látszólagos volt, s igen rövid ideig tartott. Végül, sok gondolkodás és megbeszélés után, VIII. Kelemen pápa is elismerte törvényes uralkodónak IV. Henriket, a Navarrait.

Egyértelmű tehát, hogy miként kerülhet a Bourbon-ház felemelkedéséről írott jóslatba a pápa személye. De vajon miért nevezi Mammon fiának a látnok?

Az egyébként közmegelégedésre uralkodó pápa pontifikátusának voltak azért árnyoldalai is.

Kelemen sok esetben megrázó erejű rendeletet alkotott, amiket csak az inkvizíció bátorításával és fejlesztésével tudott a gyakorlatba átültetni. A domonkosok keze alatt működő Szent Offícium alapvetően a katolikus hit védelmezője volt. Tagjai kegyetlenül lecsaptak az eretnekség gyanújába keveredett személyekre. 1592-ben, Velencében, Giordano Bruno, a kor legkiválóbb gondolkodója, filozófusa, csillagásza és kémikusa került látókörükbe. Egy év múlva már Róma egyik börtönében volt elzárva.

Istenkáromlással, eretnekséggel és erkölcstelenséggel vádolta meg őt az inkvizíció. Pere hét éven keresztül tartott. A töredékesen fennmaradt peranyagból annyi látszik bizonyosnak, hogy a csillagász nem egészen az egyház elképzelései szerint végezte tudományos kutatásait.

Megítélésén nem sokat segített, hogy a tudomány új jelenségeit alapvetően az egyház dogmáival akarta magyarázni. Olykor ugyanis kisiklott ebből a mederből, ami viszont már egyáltalán nem tetszett az inkvizítoroknak.

Caspar Schoppe a következőket írta Bruno tanairól:

„Bruno a könyveiben iszonyatosan értelmetlen elképzeléseiről ír: hogy számtalan világ létezik; hogy a lélek egyik testből a másikba vagy egy másik világba vándorol; hogy egyetlen lélek egyszerre két testben is formát ölthet; hogy a mágia hasznos és megbízható; hogy a Szentlélek nem más, mint a világszellem…

 hogy a világ öröktől fogva létezik; hogy Mózes a csodákat mágia segítségével hajtotta végre és hogy jártasabb volt a mágiában, mint a többi egyiptomi; hogy törvényeit ő maga találta ki; hogy a Szentírás megtévesztés; hogy ördögök áldásos tetteket tudnak véghezvinni; hogy csak a zsidók származnak Ádámtól és Évától, a többi ember két lénytől, akik egy nappal előbb lettek teremtve. Hogy Krisztus nem Isten, hanem mesteri varázsló, aki az embereket az orruknál fogva vezette, és akit ezért joggal akasztottak fel…

nem pedig keresztre feszítették; hogy a próféták és az apostolok istentelenek voltak, és hogy néhányukat varázslóként felakasztották.”

Az elhúzódó perben bírái azt követelték tőle, hogy vonja vissza állításait. A raboskodó tudós erre nem volt hajlandó, inkább Kelemenhez fordult ügyével. Abban reménykedett, hogy sikerül a pápa előtt bebizonyítania: feltétlenül igaz állításainak egy része.

Nem sikerült. VIII. Kelemen szintén eretneknek bélyegezte a tudós minden írását. Büntetésképpen máglyahalálra ítélte Giordano Brunot.

Kivégzését a Szentév megnyitása után, 1600. február 17-én hajtották végre, a Campo de’ Fiori piacterén.

Nostradamus sommás ítéletét, miszerint a Rómában megválasztott férfi Mammon fia, Giordano Bruno esete önmagában megalapozhatta. Ne feledjük el, a jós birtokában voltak káldeus iratok, melyek hasonló tartalmakkal (is) bírhattak. Kései szellemi társának is vélhette hát Brunot, ezért is illethette annak bíráját az idézett jelzővel.

Még két pápai bullát kell megvizsgálnunk, hogy teljesebb legyen a kép. 1592. február 28-án VIII. Kelemen kiadta a Cum saepe accidere kezdetű bullát, mely kimondta, hogy a Pápai Állam területén zsidó vallásúaknak nem szabad új árukkal kereskedniük. 1593. február 25-én jelent meg a Caeca et obdurata című pápai bulla, amely visszaállította a III. Pál pápa által hozott rendeleteket (kevéssel korábban V. Sixtus törölte el azokat), miszerint a zsidóknak újra gettókban kellett lakniuk. Gettóikat Rómában, Anconában és Avignonban hozták létre. Származásánál fogva ez a jövőbeni intézkedés is kiválthatta a látnok neheztelését.

A vers utolsó sora ismét csak VIII. Kelemen személyével függhet össze, tovább erősítve annak valószínűségét, hogy a harmadik is róla szól.

  1. Alfonz d’Este, Ferrara hercege, 1597. október 27-én hunyt el, örökös nélkül. VIII. Kelemen újra az Egyházi Államhoz akarta csatolni az uralkodó nélkül maradt északi területet. Tervének, persze, több ellenzője is akadt. Spanyolország és a Német-római Birodalom is igyekezett, a család egyetértésével, Cesare d’Estét, az elhunyt uralkodó törvénytelen unokaöccsét, örökösödési vitába hajszolni, s a pápa ellen hangolni. Ebben a történelmi szituációban lépett közbe IV. Henrik, s egyértelművé tette, hogy a pápát támogatja.

Ezek után egyik uralkodó sem küldött Ferrarába hadat. A pápai seregek gyakorlatilag ellenállás nélkül csatolták Ferrarát és környékét a Pápai Államhoz. A két nagy: II. Fülöp spanyol király és II. Rudolf német-római császár terve így hiúsult meg, így veszítettek.

Biztosan ezt látta Nostradamus?

Nem tudhatjuk.

Akár ezt is láthatta.

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>