Harmóniában 91. – Nostradamus XV.

Harmóniában 91.

Nostradamus XV.

 

A Vatikánban lefolytatott perek aktáiban mutatkozó hiányosságoknak igen érdekes magyarázatát találjuk a történelemkönyvek poros lapjain. A történet a Pápai Államot átmenetileg megszüntető Napóleon személyéhez nyúlik vissza.

Az Egyházi Állam egykori kiterjedése az alábbi adatokkal jellemezhető: 42.000 négyzetkilométernyi területén 3 millió alattvaló élt, két tenger mosta partjait az olasz csizma közepe táján.

A forradalmat követően, 1791. szeptember 14-én, az alkotmányozó gyűlés Franciaországhoz csatolta Avignont és a Venaissin-i Grófságot. 1796-ban, az akkor még tábornoki rangban szolgáló Bonaparte megszállta az Egyházi Állam egy részét. A tolentinói békében, 1797. február 19-én Ferrarát, Bolognát és Romagna tartományt a Ciszalpin Köztársasághoz csatolták. A történet 1798-ban odáig fordult, hogy a Rómát megszálló Berthier tábornok köztársasággá nyilvánította az Egyházi Államot, február 20-án pedig kimondva is a Francia Köztársasághoz csatolta.

1800-ban, az akkor már első konzul Bonaparte, visszaállította az Egyházi Államot, a tolentinói békében megvont határok között.

  1. december 2-án, Párizsban, VII. Pius pápa császárrá kente fel Napóleont. A szertartás azonban meghökkentő fordulatot vett, amikor Napóleon maga tette saját fejére a császári koronát. Teljesen nyilvánvaló volt a közjáték politikai üzenete.

Jérôme, a császár öccse, félresikeredett házasságot kötött Elizabeth Pattersonnal, egy angol protestáns nővel. Amikor szerették volna semmíteni a frigyet, a pápa, a császár elvárásával szemben, nem akarta felbontani a nászt. Ezzel magára vonta Napóleon figyelmét és haragját.

Tovább fokozta a közöttük kialakult feszültséget, hogy Őszentsége vonakodott védő- és támadó-szövetségre lépni a francia császárral.

Napóleon nyomás-gyakorlására, Róma feletti uralkodói igényére, VII. Pius pápa a következőt válaszolta, 1806. márciusában:

„Őfelsége Róma császárságára támaszt igényt. Erre adott őszinte pápai válaszunk az, hogy az Egyház Legfelsőbb Feje olyan dologgal dicsekedhet, amellyel egyetlen másik uralkodó sem: nevezetesen, hogy évszázadok óta sem most, sem soha a múltban nem ismert el más hatalmat saját államában, mint a sajátját, és egyetlen uralkodó sem birtokolhatta a Róma feletti legcsekélyebb hatáskört sem.”

  1. szeptemberében a császár katonai erővel támadt a Vatikánra. Katonái körülfogták a pápa rezidenciáját, a Quirinalét, s a pápai lakosztályra hat ágyút irányoztak. A Napóleonnal szemben álló európai hatalmak semmit sem tettek Róma megmentése érdekében – a pápa magára maradt.

A francia császár fél év múlva rendeletileg megszüntette a Pápai Államot. Rómát és környékét Franciaországhoz csatolta.

A megszállt Örök Városban – császári utasításra – lázas kutakodás folyt. Az inkvizíció peranyagait keresték a franciák, mert császáruknak az az ötlete támadt, hogy a történelem során lefolytatott eljárások jogtalanságára támaszkodva kovácsol ki valamiféle igazolást Róma elfoglalására, s a katolikus egyház kártérítési kötelezettségére.

Spanyolország meghódoltatásakor azután ki is bújt a szög a zsákból. A császári propaganda-gépezet halottak tízezreiről (olykor százezrekről) számolt be a spanyol inkvizíció titkainak állítólagos fellebbentése kapcsán. A történelmi valóság, ezzel szemben, mint a Vatikáni levéltár dokumentumainak 2004-es feldolgozása mutatta, az, hogy Spanyolországban 44.647 eretnek-pert folytattak le a kérdéses időszakban. Az eljárások végeredményeképpen 800 esetben mondtak ki halálos ítéletet. Az eljárások vádlottjai az esetek többségében keresztény hitre tért zsidók vagy mórok, később pedig protestánsok voltak. Erősen politikai színezete lehetett az ügyeknek, mivel az eljárás alá vont személyeknek volt valamiféle kötődése az aktuális ellenséges hatalomhoz (a protestánsokat például az ős-ellenségnek számító Angliával mosták össze, a szigetország ügynökeinek állítva be őket).

A sok ezernyi kivégzésről szóló császári híresztelések tehát mindenképpen durva túlzások voltak, s kizárólag a hatalom önigazolását szolgálták, erősen propagandisztikus ízzel.

A császár 1808. április 2-án Urbinót, Camerinót és Maceratát, 1809. május 17-én a többi tartományt, 1810. február 17-én magát Rómát is Franciaországhoz csatolta.

A Rómából elhurcolt akták Napóleon bukása utána nem kerültek elő. Így azután csak az egyéb iratok utalásaiból lehet többé-kevésbé rekonstruálni az eseteket, melyekre alapozva Napóleon vádiratot kívánt koholni a Vatikán, s tulajdonképpen az egész katolicizmus ellen.

E kis kitérő után térjünk vissza Nostradamus beteljesültnek vélt jóslataihoz.

Navarrai Henrik életútja kapcsán nem csak a trónra jutása körülményeiről, hanem uralkodásának bizonyos mozzanatairól is jövendölt a saloni jós.

A X.37-es négysorosában a következőket írta le:

„Grande assemblée prés du lac du Borget,

Se rallieront prés de Montmelian :

Passants plus outre pensifs feront proget,

Chambry Moriant combat Sainct-Iulian.”

Magyarul:

„Nagy tömeg gyűlik a Bourgeti-tó környén,

Montmelian közelében felsorakozik,

Tovább menetel onnét, a gondolkodók tervet rajzolnak fel,

Chambéry, Moriant, csata St. Julian-nél.”

A Savoyai-ház (Maison de Savoie, Casa Savoia) tagjai 1033-tól voltak a Savoyai-grófság urai. 1416. február 19-én Zsigmond német-római császár (magyar és cseh király) hercegi címet adományozott hűbéresének, VIII. Amadé savoyai grófnak. A Savoyai hercegség e naptól egészen 1861-ig, az olasz egység megteremtéséig létezett, mint hűbéri állam. Attól kezdve e dinasztia viselte az olasz királyi címet.

Történtünk idején I. Károly Emánuel uralta a Savoyai Hercegséget. Igen hosszú ideig irányította állama ügyeit – 1580-tól 1630-ig kereken 50 évet töltött a hercegi székben. IV. Henrikkel olyan szerződést kötött, melynek értelmében át kellett volna adnia a korona részére Bresse tartományt és Saluces őrgrófságot. Ő azonban vonakodott e szerződéses kitételnek eleget tenni. IV. Henrik ez okból haddal indult Savoya ellen, 1600-ban, hogy kikényszerítse a kérdéses területek átadását.

A sereg egyik része, Biron marsall vezetésével, Bressébe tartott, a másik had pedig Savoya fő erőssége ellen menetelt, élén de Créqui-vel. A savoyai herceg Montméliannál vonta össze haderejét. A versben szereplő városokat a franciák könnyűszerrel elfoglalták, St. Julien-nél valóban csatároztak.

Montmélian városának elfoglalása még viszonylag könnyűszerrel ment, ám a vár, a hegyre épített erődítés annál inkább feladta a leckét. Valami okos, ügyes tervet kellett kieszelni a korábban bevehetetlennek tartott erősség elfoglalására. A gondolkodók a következő elképzelést rajzolták fel: nehéztüzérség bevetésével lerombolják a falakat, s azután folytatják le az ostromot. A kivitelezést a király hű tanácsosára, Rosny báróra bízták. (Az uralkodó kegyelméből később ő lett Sully hercege.)

Rosny báró bevetette az általa megtervezett nehéztüzérséget.

Biron marsall viszont nem volt ennyire királyhű. A marsall atyja feledhetetlen szolgálatokat tett IV. Henrik oldalán, annak idején, még a trónért folytatott háborúskodásban. A király hű társa és egyik legjobb hadvezére volt, tetteivel kiérdemelte az uralkodó háláját. Ennek eredményeként, a vezér halála után IV. Henrik a seregben harcoló fiát tábornokká nevezte ki. Új tábornoka, édesapja érdemeihez méltó módon, eleinte jól szolgálta királyát. Egy alkalommal még egy király ellen készülő merényletet is leleplezett.

Biron tábornok vitathatatlanul jó katona volt, ám emberi tulajdonságai (erőszakossága, nagyravágyása, hataloméhsége) rövid idő alatt igen rossz utakra vitték őt. Már a Savoya ellen indított hadjáratban, ahol a Bressébe tartó sereg felett parancsnokolt, titokban felvette a kapcsolatot Károly Emánuel herceggel, s királya legfőbb ellenségeivel, a spanyolokkal. Ez a cselekedete kimerítette az árulás tényállását.

Amint az eset a királyhoz hű főemberek fülébe jutott, azok követelni kezdték az áruló példás megbüntetését. A tüzérségi harccal érdemeket szerzett Rosny báró volt e csoport leghangosabb szószólója. A király azonban, Biron saját addigi, és édesapja korábbi érdemeire tekintettel, megkegyelmezett megtévedt katonájának. Beérte azzal, hogy megdorgálta a tábornokot.

A marsall, amellett, hogy rangját megtarthatta, még kapott is egy fontos, bizalmas küldetést királyától. Londoni követségbe küldte az uralkodó.

Biron azt a téves következtetést vonta le az uralkodó eljárásából, hogy az ő személye sérthetetlen, minden törvényi követelmény felett áll. Ismét összeszűrte a levet az elégedetlenkedő főurakkal. Bouillon, Epernon és Montmorency részvételével összeesküvést szőtt Henrik hatalmának megdöntésére. Céljuk eléréséhez ismét fel kellett venniük a kapcsolatot az ellenséges spanyolokkal.

Biron árulásának történetét egy hatsoros örökítette meg. A vers eredetisége felett sokat vitatkoztak az idők folyamán. A legfőbb problémának azt tartják, hogy nyomtatásban csak három évvel később jelent meg, mint ahogyan a benne leírt történések a valóságban végbe mentek. A szkeptikusok tehát nem zárják ki annak lehetőségét, hogy az események ismeretében megírt hamisítványról van szó, s nem egy évtizedekkel korábban, Nostradamus által lejegyzett jóslatról.

A másik tábornak a hatsoros eredetiségébe vetett hitét egyáltalán nem zavarja ez a körülmény. Ők úgy gondolják, a négysoros meglepő pontossága okán, egyáltalán nem lehetetlen, hogy e hatsorosban is hasonló pontossággal jövendöljön Nostradamus, IV. Henrik és Savoya konfliktusával összefüggésben.

Íme, a vers, a VI. számú hatsoros:

„Quand de Robin la traitreuse entreprinse

Mettra Seigneur et en peine un grand Prince,

Sceu par la fin: chef on luy tranchera:

La plume au vent amie dans Espagne,

Postre attrapé etant en la campagne,

Et l’Écrivain dans l’eau se jettera”

Magyarul:

„Mikor Robin áruló vállalkozása

Az uralkodót s nagy vezérét gondba ejté,

Tudott a vég: a vezetőt kettévágják,

Toll a szélben, barát Spanyolhonban,

A posta elfogatva a táborban,

Írója vízbe veti magát.”

Bironék összeesküvését, mint annyiszor a történelem folyamán, egyik cinkostársuk árulta el. A király jóindulata végére ért: elfogatta, s a Bastille-ba záratta a marsallt. Kis idő múlva a királypártiak kezébe került az áruló egyik levele is. A perdöntő bizonyíték hatására a párizsi parlament, mely akkoriban bíróságként is működött, napirendjére tűzte az ügyet.

Bizonyítottnak látván a hazaárulás tényét, a parlament halálra ítélte Biront. A marsall nem aggódott különösebben – még mindig bízott a király megbocsátásában. Tévedett. IV. Henrik helyben hagyta az ítéletet.

Biron marsallt 1602. július 31-én fejezték le, a börtönéül szolgáló Bastille udvarán.

Csak érdekességképpen jegyzem meg: A Robin név, mindamellett, hogy a Biron nyilvánvaló anagrammája, a középkori francia nyelvhasználatban bolondos parasztot jelentett. Ha abból indulunk ki, hogy a marsall mennyire nem tanult saját hibáiból, megokoltnak értékelhetjük a tábornokra ragasztott gúnynevet.

A XXV. számú hatsoros a savoyai hadjárat másik főszereplőjének életútját mutatja be. Az akkor még Rosny báróként katonáskodó érdemes tüzérről a következőket írja:

„Six cents et six, six cents et neuf

Un Chancelier gros comm un boeuf

Vieux comme le Phoenix du monde

En ce terroir plus ne luyra,

De la nef d’oubly passera,

Aux champs Elisiens faire ronde.”

Magyarul:

„Hatszázhat, hatszázkilenc

Egy kancellár, erős, mint az ökör,

Öreg, mint a világ főnix-madara,

Nem fényeskedik többé e földön,

A feledés hajóján távozik

Elízium mezőjére, róni köreit.”

Rosny gróf Maximilien de Béthune néven, Sully hercegeként folytatta kiérdemesült pályáját, miután a király, érdemeire való tekintettel, e rangba emelte őt. Hercegi címét nem a csatamezőn nyújtott szolgálataiért kapta, hanem azért, mert a király minisztereként egyenesbe hozta országa pénzügyeit.

  1. augusztus 2-től 1611 januárjáig állt hivatalban, mint a Francia Királyság főminisztere. 1600-tól, mint a pénzügyek szuperintendánsa, teljesítette szolgálatát. Erős, centralizált állami adminisztrációt épített ki, kemény kézzel rendszabályozta meg az adószedők és tisztségviselők munkáját, aminek következtében a teljesen kiürült kincstár gyors gyarapodásnak indult. Olyannyira, hogy 1606-ban IV. Henrik komolyan fontolóra vehette egy háború megindítását a Habsburgok német ága ellen.

Ehhez az eredményhez, természetesen, nyersnek és hajthatatlannak kellett lennie a pénzügyek korifeusának. Szorította a gyeplőt, s egy percig sem lazított fogásán – az alattvalók gyorsan megtanulták tisztelni és félni szigorúságát. Az ökör nyers erejéhez való hasonlítása ennek okán kerülhetett bele a jósversbe.

Államférfiként 1605 és 1610 között élte fénykorát. Királya halálát követően szinte azonnal kivonult a közéletből. IV. Henrik után XIII. Lajos (Henrik második házasságából, Medici Máriától született) fia foglalta el a trón. Az ifjú király még csak 9 éves volt ekkor, így édesanyja, Medici Mária gyakorolta a hatalmat helyette. Mária királyné viszont nem tartott igényt Sully hercegének szolgálataira.

Maximilien de Béthune, a kiérdemesült szuperintendáns félreállt tehát, s 31 éven át, 1641-ben bekövetkezett haláláig élt visszavonultan, a világ szemétől elzárva. Igen magas kort élt meg. 1560. december 13-án született, Rosny-sur-Seine-ben, s 1641. december 22-én hunyt el, Villebon-ban.

A főnixmadár életkorával való példálózás ezért kaphatott helyet a jósversben. (A legenda szerint a főnix 500 évig él, s azután hamvaiból feltámadva újra kezdi életét.)

Rosny gróf (vagy Sully hercege) nem kezdte újra politikai, államigazgatási pályafutását. Visszavonulása után teljesen megfeledkeztek róla – ezért jósolta neki Nostradamus, hogy a feledés hajóján megy útjára.

Mégis más az ő távozása, mint az érdemtelen embereké. Mondhatnánk úgy is, hogy érdemei elismerése mellett vitorlázott a feledésbe. Hajója az Elízium mezeire tart – oda pedig csak azok juthatnak be, akik kedvesek az istenek előtt. Az ókori görög mitológiában ez a hely volt a Mennyország. Homérosz szavaival illusztrálva:

„…hol a legkönnyebb lét várja a földi lakókat,

hó nem esik, viharok sose dúlnak, nincs soha zápor,

éleshangú Zephír szele fú csak folyton e tájon,

Ókeánosztól jő, hogy az embereket felüdítse.”

 

 

Kucsora István

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>